A 2006-os
The Black Parade konceptalbum történetéhez („a Páciens végórái”, ugye) igazodva a koncert nyitányára Gerard Way egy beteghordó ágyon érkezik a színpadra, majd kórházi köpenyét letépve csatlakozik az apokaliptikus színpadkép előterében felsorakozó, fekete egyenruhát viselő zenészekhez. A sötét, nyomasztó érzések bámulatos részletességgel kidolgozott mesevilágba foglalása és a tininyomor egyszerű
emo pózoknál jóval monumentálisabb szintre emelése nem az egyetlen tényező, ami itt a Smashing Pumpkins grandiózus dupla konceptalbumára, az 1995-ös
Mellon Collie And The Infinite Sadnessre emlékeztet: a teátrális gesztusokkal és mimikával nem spóroló Gerard minden eddiginél jobban emlékeztet a hajdani Billy Corganre (2006-ban szőkére festett hajával talán még jobban emlékeztetett, de ezen a 2007-es koncerten, feketére visszafestve olyan, mintha egyenesen a
Bullet With Butterfly Wings című Pumpkins-videoklipből érkezett volna). A fehérre vakolt arc és fekete túlvilági szemfesték, az eszelős tekintet és az időnként megeresztett artikulálatlan üvöltések Marilyn Manson szintén a kilencvenes évek közepén zajló
Antichrist Superstar tripjét – no meg a Tim Burton-féle
American gothic meséket – is eszünkbe juttathatják. Mégis, Gerard Way kellőképpen meggyőző a szerepében: előadásmódja már-már színészi magasságokba emelkedik, amihez bámulatos kiegészítés a biztos énekhang és kétség sem fér hozzá, hogy mindezek mellett megfelelő adag humorérzékkel is rendelkezik.
Az egyórás koncertblokkban az album sorrendben eljátszott 13 – időnként kissé egyhangúságba fulladó – száma hangzik el (a
Blood című bónuszdalocskát a stáblista alatt halljuk), de a legnagyobb pillanatok (a grandiózus
Dead!, a
Welcome To The Black Parade minioperája, a Liza Minnelli nélkül is szenzációsan működő
Mama kabarészáma vagy az akkor épp aktuális kislemezsláger, a rajongókedvenc
Teenagers glam-rockja), illetve a folyamatosan adagolt pirotechnikai és egyéb látványelemek, a húszezres közönség által generált hangulat és persze Gerard színpadi jelenléte elejétől a végéig élvezhetővé teszik a
show-t.
A DVD második részében, amely néhány nappal később a New Jersey állambeli Hobokenben került rögzítésre, a zenekar immár egyenruhák és arcfesték nélkül, civilben, My Chemical Romance-ként egy intim hangulatú kis klubban lép színpadra. Az előző blokkban látottakkal éles kontrasztban állnak ennek a második koncertnek a kézikamerával felvett, időnként szemcsés fekete-fehérbe váltó képei, az együttes is visszavedlett sajnos a régi, vég nélkül jajgató My Chemical Romance-szé, és az első két albumról előszedett dalok is beépültek a Black Parade-darabok közé.
EXTRÁK:
A DVD-n semmi, de nyugodtan tekinthetjük extrának a mexikóvárosi koncert hanganyagát tartalmazó CD-t (mely a látvány nélkül persze már jóval kevésbé hatásos). A vastag papírtokban találunk egy húszoldalas borítófüzetet is sok koncertfotóval. A legnagyobb rajongók a stílszerűen koporsót formázó limitált kiadást is választhatják.
2008
Hossz: 60+75 perc
Kiadó: Warner
Hang: angol 5.1
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
.... megint ez a Mansonos dolog. pontosabban ezt írja:
MCRmyHungary - Zombeee 2007-2018