Frank elvitt egy elhagyatott Starbucks-ba. Kinyitotta az ajtót előttem, miközben bementünk. Igazi úriember. Azt mondta foglaljak helyet, amíg ő vesz kávét. Tehettem volna bármit, amikor megkérdezett. Ez a srác kávét vesz nekem. Ez már egy jó pont. Amíg vártam, a kezeimet néztem és dúdolni kezdtem magamban. Gondolatok száguldoztak az elmémben. Hülye vagyok? Miért gondolom azt, hogy ha elrohanok, akkor megoldódnak a problémáim? És Sarah. Oh, istenem. Hogy hagyhattam ott? Még csak 10 éves. 7 évvel fiatalabb nálam. Nem állja meg a helyét egyedül abban a házban. Vissza kell mennem érte.

-Hey.- mondta Frank.

Leült velem szemben és lerakott elém egy forró kávét.

-Kösz.- mondtam halkan és kortyoltam egyet a kávéba.

A hideg testemet átjárta a meleg folyadék. Csendben ültünk pár percig. Még mindig Sarah-ra gondoltam.

-Nézd Frank, nagyon hálás vagyok mindenért, de…

-Nem találkoztunk már?- vágott közbe és fürkészően nézett rám- Olyan ismerős vagy.

-Ömm, nem hiszem…- válaszoltam.

Arról tudnák, ha már találkoztam volna vele. Olyan fajta srác, akire emlékeznék. Aztán beugrott. Már találkoztam vele.

-Várj! Ugyanabba a suliba járunk nem? Nem az osztályomba jársz? Igen! Emlékszem rád!- mosolygott.

Bólintottam. Kissé meglepődtem, hogy emlékszik rám és idegesített, hogy én nem emlékeztem rá.

Megint rövid csönd lett, ezért elhatároztam, hogy ideje mennem.

-Azt hiszem, mennem kell.- mondtam, anélkül hogy ránéztem volna- Köszönöm a kávét.- felálltam az asztaltól majd éreztem Frank kezét az enyémen.

-Várj! Biztos minden rendben Hayley? Az előbb nagyon feldúltnak tűntél…- visszahúzott, majd engedett a szorításból.

Értetlenül néztem a szemeibe. Órákon át bámulhattam volna beléjük. Habár csak most találkoztunk, de úgy éreztem bízhatok benne és gyorsan el kell mondanom neki, mi történt anyámmal. A könnyek előtörtek a szememből. Megszorítottam a kezét. Frank aggódóan nézett, majd végül megölelt.

-Héé.- suttogta- Minden rendben lesz. Segítek, ha engeded.

Elhúzódtam és halványan mosolyogtam.

-Jól vagyok. Csak haza kell mennem a húgomhoz. Nem hagyhatom egyedül.- mondtam és elindultam a kijárat felé.

Hallottam, hogy Frank követ. Amikor megfordultam, csak mosolygott.

-Nos, nem hagyhatom, hogy egyedül menj haza ilyen későn. Milyen elszánt fazonok mászkálnak kint ilyenkor.- kacsintott.

Ebben az évben először végre nevettem.