[11-1]
Elég későn találtam rá erre a fórumra, és sajnálom, hogy csak 10 hozzászólás érkezett. :( Pontosan ma 8 hónapja, hogy feloszlottak, de egyszerűen még mindig nem fogtam fel. Azok közül vagyok való, akik már bőven az MCR feloszlása előtt a kedvenc bandájuknak tudhatták őket. Mivel twitter-függő vagyok, március 23-án kora reggel a napot azzal kezdtem, hogy bejelentkeztem és minden körülöttük forgott. Örömmel olvasgattam a tweet-eket, hogy "Hallgatom a The Light Behind Your Eyes-t és sírok, olyan gyönyörű." De aztán jöttek azok, hogy "Képtelen vagyok elhinni, hogy vége #MCR" én pedig csak bámultam. A toptrendek között körülbelül háromszor szerepeltek. Nem értettem, vagyis igen, de nem hittem el. Sírni kezdtem, de tudtam, hogy ez csak egy vicc, ők nem oszlottak fel, csak elterjedt egy pletyka, esetleg az egészet csak álmodom. De aztán nagyon lassan tudatosult bennem az egész. Szépen lassan leesett, hogy ez a valóság. Az igazság. Nem kitaláció. Annyira sírtam, hogy egyszerűen már nem jött ki több könnycsepp. Dél körül kezdtem lenyugodni, de aztán délután megint elkapott egy roham, és nyugtatókat szedtem be. Abban a pillanatban éreztem, hogy talán gyógyszerfüggő leszek, ha máshogy nem sikerül lenyugodnom. Optimista vagyok, tehát tudtam, hogy nekik ez a jó. Nyilván nem kényszerítették őket, arra, hogy ezt tegyék a fiúk, tehát maguktól döntöttek így. És ha maguktól csinálták, akkor az így jó. Gerard tud rajzolni, mert van ideje, Mikey lehet Sarah-val amennyit csak akar, Frankie kipróbálhatja magát egy másik bandában, Ray pedig szólókarrierbe kezdhet. Ha nekik jó, nekem is jó. Gondoltam akkor. És végülis a mai napig így vagyok vele. Gerard annyira lelkesen írogatja, hogy az élete "awesome". Elhiszem neki. Eltelt nyolc hónap, és semmi mást nem érzek, csak azt, hogy ezeket a srácokat, külön-külön, vagy egyben, mindegy, imádom. Talán beteges, amit irántuk és a zenéjük iránt érzek. Rettegek attól, hogy egy nap felébredek, és számomra már nem lesznek mások, csak egy elmúlt szenvedély. Annyit köszönhetek nekik, hogy felsorolni sem tudnám. Az unalmas perceimet boldoggá tették, csiszolták a személyiségemet, a zenei ízlésem, érdeklődöm a művészetek iránt, ki akarok tűnni a tömegből azzal, hogy mindig önmagamat adom. Egész életemben bánni fogom, hogy sosem, sosem láttam őket élőben. Viszont életem legnagyobb mázlijának tartom, hogy rájuk találtam.
Szeretném megköszönni a My Chemical Romance-nek, amiért megmentették, megváltoztatták és boldoggá tették az életemet! Soha, de soha nem felejtem el őket.
Uhm, és most sírok, fantasztikus.
Köszönöm Chem!
|
Évek teltek el, mióta utoljára hallgattam My Chemical Romance-t. Kettő, azt hiszem - a Killjoys után nem sokkal abbahagytam, mert úgy éreztem, ez többé már nem az a banda, akibe tíz évesen beleszerettem.
Nem sokkal a Weapons előtt újra elkezdtem őket hallgatni, a Three Cheers-t és a Black Paradet, mert a negyedikre nem tudtam magam rászánni, azokat még mindig nem éreztem az ő számaiknak. De a Revenget és a Paradet hallgatva fájt, hogy nem mehetek vissza az időbe és nem lehetek megint ugyanaz a tízéves csitri, aki akkor voltam, amikor üvöltő hangfalakkal az őrületbe kergettem a családomat az örökös MCR-rajongásommal.
Éveken keresztül azt hittem, hogy az irántuk érzett imádatomnak vége. Meg voltam róla győződve, hogy kész, vége, kinőttem. Azt hiszem, egy darabig nem is vettem észre, hogy mennyire hiányoznak.
Aztán jött a Weapons - még mindig nem az igazi, de egy fokkal jobb, és azon kaptam magam, hogy éjjel-nappal MCR-t hallgatok, a Bullets-től kezdve a Three Cheers-en és a Black Paraden át mindent, amit valaha csak alkottak, és rájöttem, hogy ez a banda örökké az életem része lesz. Hogy annyira a lényembe ivódtak, hogy még akkor is meghatározó részem volt a zenéjük, amikor egyáltalán nem hallgattam őket.
És most, hogy vége... Le sem lehet írni. Tényleg vége van. És... Tudom, hogy ezzel nincs is semmi baj, hogy egyszer amúgy is vége lett volna, de csak így, egyik pillanatról a másikra... Hihetetlen.
De a My Chemical Romance tényleg rengeteget segített, feldolgozni dolgokat és túltenni magam rajtuk, szóval most is ezt fogom tenni. Sosem fogom elfelejteni őket és a zenéjüket, és örökké hálás leszek nekik, még akkor is, ha csak egyetlen arc vagyok a tömegből.
|
Kedves My Chemical Romance! Szeretlek.
Azt hiszem, ebben minden benne volt. És... Senki ne búslakodjon amiatt, hogy feloszlottak (ezt most tisztára úgy írtam le, mintha én nem sírtam volna napokon keresztül...)
"I am not afraid to keep on living,
I am not afraid to walk this world alone."
Lehet, hogy feloszlottak, és ezért rengetegen egyedül érzik magukat, de mi nem félünk ezektől, igaz? Ők csak megtanítottak arra, hogy tökéletes vagy, erős vagy, és nem félsz semmitől. És bár az MCR nem koncertezik többet, és nem lesznek új albumaik, de ettől függetlenül van és lesz. Örökkön-örökké. ♥
|
A My Chemical Romance leginkább azért veszteség, mert olyan sok embernek segített. Olvasva a bejegyzéseiteket egyértelmű, hogy a MCR volt az a legális és ártalmatlan drog sokunk számára, amit mindig hatalmas dózisokban magunkba pumpálhattunk, ha összesűrűsödtek a dolgok, meg a múlt, meg a bizonytalan jövő. Kétségtelen, hogy ez a banda egyéni sajátossága volt. Első dühömben tehát természetesen elárulva, megcsalva, magamra hagyva éreztem magam, amikor a feloszlásukról olvastam. (Különösen azért, mert jóformán meg sem indokolták ennek az okát.) Arra gondoltam, hogy nem érhet véget olyasmi, ami valahová tartozást hirdet. Eltelt egy évtized úgy az életemből, hogy rajongok értük. 11 voltam, amikor megismerkedtem velük, és mondhatjuk, hogy azóta, az elmúlt 10 évben mindenhová velem jöttek, amint megkaptam életem első mp3-lejátszóját. A CD-jeik megjelenését várni sajátos időszak volt, az új anyagot hallgatni felemelő. Most ennek vége, és az üresség mellett mégis úgy érzem, hogy talán így kell lennie. A zenekar feloszlott, ez csak azt jelentheti, hogy már nem tudná ugyanazt nyújtani, mint eddig. Valami belül megváltozhatott náluk, ami erre a lépésre vezette rá őket. El kell fogadnunk a döntésüket és magunkkal vinni azt, amit kaptunk tőlük; ez nyálas és közhelyes megfogalmazás, de Gerard levelének is ez a lényege.
A My Chemical Romance, mint eszme: tömény művészet és létezés. Már kezünkbe adták a választ a mindennapi dolgok zavaraira: "Art is the weapon" (A művészet a fegyver). Ez a "művészet" jelentheti a zenéjüket, más zenét, képzőművészetet, de szerintem akármi mást is, amivel kifejezhetjük magunkat, és amiben megtaláljuk a személyiségünket. A banda tehát nem oszlott fel dolgavégezetlenül, mivel megosztotta velünk a receptet a saját világ megkotyvasztásához. A már elkészült lemezeiket pedig senki nem veheti el tőlünk. Ennyit szerettem volna írni erről, kérném a szerkesztőket, hogy ez maradjon itt, tehát ne kerüljön ki facebookra vagy ilyesmi.
|
Az én történetem:)
Pontosan emlékszem arra, amikor először láttam meg őket. Egyenesen sokkoltak. Gerard azzal a fehér hajával, a klipp, az egész koncepció. MINDEN!
Igen ez volt a Welcome to the Black Parade.
A szám végéig elkerekedett szemekkel néma csendben bámultam, próbáltam minden egyes hangot és mozdulatot az agyamba vésni, mindent be akartam fogadni, ami tőlük jött.
Majd a szám végén a képernyő alatt kiírták: My Chemical Romance.
Miután lement a dal, kikapcsoltam a tévét és csak ültem néma csendben egy ideig. Ízlelgettem és mondogattam magamban: My Chemical Romance.
Akkoriban semmi sem érdekelt, semmi nem tudott örömet okozni, az életem szó szerint válságban volt a fel nem dolgozott traumák miatt.
Amint összeszedtem magam úgy döntöttem, hogy rájuk keresek a neten.
Tudom, az első klipp, amit kidobott az a Helena volt. Időbe telt mire beazonosítottam az énekest, nem hittem el, hogy ő az. Azt gondoltam biztos félre kattintottan, de NEM!
Élveztem. Igen élveztem a zenét. Rég éreztem már egyáltalán bármit is és nem tudtam hova tenni ezt az egészet.
Megnéztem az összes létező videoklippjüket és rákerestem az albumaikra. Leszedtem az összes kiadott számukat és attól kezdve csak őket hallgattam. Napokig feküdtem a szobámban hanyatt az ágyamon és csak dübörgött az MCR.
Nem éreztem, hogy telik az idő, nem éreztem azt a szörnyű fájdalmat, ami évek óta kínzott és megkeserítette az életem. Megszűnt minden.
Eltelt egy hónap és újra elkezdtem beszélgetni az Édesanyámmal. Eleinte csak pár szót, de már nem az volt, hogy hazaestem és benn roskadtam a szobámban, amíg el nem ment itthonról.
Szép lassan már a barátaimmal is szóba álltam. Hát…barátiam, inkább csak ismerősök voltak már.
Lassan kezdtem újra építeni mindent. Először eltelt egy hónap, majd kettő és így tovább.
Több, mint fél év után eljutottam odáig, hogy fel mertem vállalni önmagamat. Már nem gyűlöltem, se magam, sem pedig másokat.
Éltem. Ami előtte jó ideig nem volt épp elmondható rólam.
Ezek után úgy döntöttem, hogy mindent meg kell róluk tudnom. Kik ők, milyen volt az életük, hogy lett a banda és még rengeteg kérdés kavargott bennem.
Bele is lendültem a kutatásba és ahogy megteltem információval (tudtam a nevüket, az életüket, szinte mindent) egyre inkább csodáltam és tiszteltem őket.
Az alakulásuk, a történetük, a mondanivalójuk, amit át akarnak adni. Ez a mondanivaló ez nem is méltó szó, hogy kifejezzük, ezt érezni kell. Érezni, ahogy én érzem és, ahogy ti is mind érzitek, akik rajongotok, tisztelitek és szeretitek őket.
Nagy nyomozásaim során azt is megtudtam, hogy Gerard függő volt. Ez annyira hihetetlen volt számomra, hisz aki ilyen hatással tud lenni másokra és olyan erősnek tűnik, ezáltal mégis oly emberi.
Miután már alig találtam új információkat, nem telt el úgy nap, hogy ne bámultam volna a róluk készült videókat, nem volt már olyan a világhálón, amit ne láttam volna.
Tudom, hogy 2007 nyarán ültem a monitor előtt és úgy döntöttem rájuk keresek magyarul. Nézegettem a találatokat és találtam egy érdekes linket:
www.zombeee.gportal.hu
Megnéztem és láttam, hogy ez egy magyar rajongói oldal. Rettentően megörültem neki, hozzá is láttam végignyálazni az egészet.
Találtam egy olyan részt, hogy fanfictionok. Fogalmam nem volt, hogy ezek mik. Megnyitottam az egyiket, aminek az volt a címe, hogy Keményebb élet.
Szó szerint tátott szájjal olvastam és nem értettem, hogy ez most mi. Ez igaz lenne? (elég kis naiv voltam 14 évesen, azt hozzá kell tennem) Aztán persze, mikor végig olvastam láttam, hogy nincs vége.
Gondoltam hagyom is a fenébe, de aztán pár nap múlva megint visszatértem és láttam, hogy bővült. Ezt követően mindig lestem, hogy jön-e új rész. Nem tudtam, hogy ki írja, meg hogy kerül oda, de vártam.
Elég sokáig csak megfigyelőként vettem részt az oldalon. Rájöttem, hogy ez egy közösség, találtam még sok más ff-et és imádtam mindet, egytől egyig.
Később a fórumot is felfedeztem, (azt hiszem úgy egy év után) felregisztráltam és ott még több mindent találtam. Persze aztán, amilyen gyáva vagyok nem mertem hozzászólni semmihez. De aztán erőt vettem magamon és írtam kommentet. Arra már nem emlékszem, hogy mégis mit meg hova.
De szépen lassan elkezdtem ott is „élni”.
Ahhoz sose volt elég bátorságom, hogy elmenjek egy MCR találkozóra, de mindig követtem az eseményeket. Talán ez az, amit kicsit bánok is, de hát utólag már mindegy. Nem igaz?
Az ezt követő nyáron úgy döntöttem, hogy én is írásba fogok és Gerard hatására ismét elkezdek rajzolni. Ekkor már több, mint 3 éve nem volt ceruza a kezemben. Bántam, hogy nem foglalkoztam azzal, amit szeretek csinálni, csak az a rohadt sok depresszív dolog volt, amin az MCR segített tovább lépni.
Szóval újra alkottam és belevágtam az első igazi irományomba. Ez a You are so beautiful.
Vártam vagy egy hónapot, mire fel mertem tenni az első részt, és annyira hihetetlen volt, hogy egyáltalán válaszra méltattak, sőt! tetszett az embereknek.
A kommentelgetés során több embert is megismertem és köztük, ki kell, hogy emeljem Lorrit. Azt hiszem szereztem egy barátot. És persze rengeteg embert nem ismertem volna meg, ha nincs a MyChem.
Bevallom a facebookos életben szinte egyáltalán nem vettem részt, mert egyszerűen nem tudtam követni a dolgokat. Hirtelen annyi ember lett és nem tudtam ezzel mit kezdeni.
Most viszont itt vagyok 2013-ban és értetlenül állok a dolgokhoz. Vége az MCR-nek? Mi az, hogy VÉGE?
Sose lehet vége! Mi ezt nem engedtük és nem is engedhetjük meg! A My Chemical Romance-nek élnie kell, embereket kell megmentenie. „MCR Saved My Life” Ez így van és mindig is így lesz.
Még 80 éves koromban is emlékezni fogok rájuk és talán már ilyen hiperszuper kütyükön fogom hallgatni a számaikat, de akkor is ugyanaz az érzés fog átjárni, ami annak idején és most is.
Szeressük őket, hisz ők is szeretnek minket. Örökké bennünk élnek.
Ahogy Gerard is mondta, ez egy ESZME. Több egy bandánál, vagy bármilyen más zenének titulált dolognál. Gondoljunk arra, hogy ezt az egészet meg kellett élni és hogy mennyivel gazdagabbá tették sivár kis életünket. Aki az MCR-t nem ismeri, annak egy érzéssel kevesebb jutott az életben.
A My Chemical Romance nem feloszlott, csak megvédték azt, amit létrehoztak, hogy fenn maradjon a világ számára!
És hogy mit is jelent a My Chemical Romance? Arra nem kell válaszolni, nem kellenek kimondott szavak, csak mindannyian nézzünk magunkba, a szívünkbe és ott a válasz! ;)
XoXo
Sweety
|
Nos, hogy nekem mit jelent a My Chemical Romance nehéz szavakba önteni de úgy érzem muszáj valakinek kiöntenem a szívem.
Kb 2-3 éve már-már depresszióba estem pedig elég fiatal voltam. Úgy éreztem nem kellek senkinek, nem vagyok fontos senkinek pedig sok barátom volt/van és a családommal is nagyon jó a kapcsolatom. Mégis egyre jobban kezdtem magamba fordulni és..igen..vagdostam magam.
Aztán egy nap elkezdtem érdeklődni az Emo stílus íránt és a rock zene íránt. Egyre több, ezzel kapcsolatos oldalakat néztem és nagyon megtetszett az egész stílus. Keresgéltem emo és rock együtteseket és akkor találtam rá a My Chemical Romance-ra. Már a neve is megtetszett és rá is kerestem. Először a Helena című számukat hallgattam meg. Emlékszem arra a pillanatra amikor a végére ért a szám, mintha energiával töltödtem volna fel. Aztán sorra hallgattam a számukat. Az összes tetszett. Imádtam. Gerard-ról meg nem is beszélve, rögtön szerelmes lettem. Egyik pillanatról a másikra elmúlt a szomorúságom, a szorongásom és a magány érzetem. Nem gondoltam, hogy egy banda ilyen nagy hatással lehet egy emberre.
2011-ben mikor megtudtam, hogy eljönnek Magyarországra és én nem lehetek ott nagyon szomorú voltam, de megfogadtam, hogy egyszer elmegyek a koncertjükre akár a világ másik végére is. Sajnos ez az álmom most szertefoszlott.
Miután megtudtam, hogy feloszlottak sírva, az ő zenéjüket hallgatva aludtam el. Nekem ők nem csak egy banda hanem ők azok akik munkájukkal kihúztak a depresszióból és miattuk vagyok az aki most vagyok. Talán azt is mondhatom, hogy ők mentették meg az életem. Miattuk szerettem meg a rock zenét és ezt az egész stílust.
Remélem pár év után újra összeállnak vagy egy búcsú koncert erejéig eljönnek újra Magyarországra, hogy legalább egyszer láthassam őket élőbe.
Nagyon sajnálom ami történt, még mindig nem hiszem el.
|
Nos,hát ezt elég nehéz lesz megfogalmaznom viszont bánnám,ha nem tenném. Most így fogalmam sincs hol kezdjem még mindig annyira kavarognak bennem az érzelmek a történtek miatt... Gondolom az elején. 2007-ben ismertem meg őket,akkoriban igazán elveszettnek éreztem magam,úgy éreztem az egész világ ellenem van... Rengeteg dolgot köszönhetek nekik,éltem meg nehéz időket,ezeken ők segítettek át,mind a zenéjükkel mint a puszta jelenlétükkel. Mégha messze is voltak sosem éreztem úgy,hogy messze vannak,mindig úgy éreztem itt voltak nekem mikor senki más nem. Ezek után is így fogom érezni,ők örökké élnek,bennem,bennük,bennetek.
xoxo: Ray~Keep Running.
|
Ez könnyű!
Killjoy never die.
Bővebben? Az van, hogy az MCR ezzel az egész killjoy-cuccal gyakorlatilag legalizálta az életfelfogásomat, életvitelemet, és megerősített benne, hogy jól csinálom. Éppen ezért nem különösebben hat meg a feloszlás, vagy ilyesmi, a lényeget megkaptam tőlük, amiért lehetnék hálás is (félig-meddig az is vagyok), de azért akárhogy is nézem, nem nekik köszönhetem, hanem magamnak... Mindegy. A lényeg, hogy killjoy never die. És ez FÜGGETLEN az MCR-től, bármennyire is nem akartam elfogadni egy idedig....
|
Sziasztok! Velem nem nagyon találkozhattatok a fórumon, a facebookos csoportban sem, én inkább az a csendben rajongó fajta vagyok.
Alig egy éve találtam a My Chemical Romance-re, pont, mikor a legnagyobb szükségem volt rájuk. Mindig tartotta bennem a reményt, hogy egyszer eljutotok egy koncertre - ez sajnos már nem következik be. Csak ürességet érzek, és folyton csak sírok. De amint felfogom, ami történt, tudom, hogy túl fogom tenni magam rajta - ők is ezt szeretnék.
A banda nekem a túlélést jelentette. Többek, mint \\\"csak\\\" egy banda. Példaképek, mind csodálatos nagyszerű emberek. Úgy éreztem, ők megértik minden érzésemet, bajomat, örömömet, ahogy senki más. Belőlük merítettem erőt nap, mint nap. Valami csodálatosat hoztak létre - és ez sosem fog eltűnni. A szavaik, a dalszövegek hatalmas támaszt nyújtottak, és ez sosem fog megváltozni. Feltoltak a lejtőn, amin elindultam lefele. És a feloszlásuk után sem fogok visszacsúszni. Úgy érzem, ennyivel tartozom neki. Életek százait - ha nem ezreit - változtatták meg világszerte, és ezért örökké hálás leszek nekik. Próbálom úgy felfogni, hogy rám találtak, összeraktak, megjavítottak, és most szabadon engednek. A dalaikat mindig hallgatni és énekelni fogom, a poszterek még egy jó darabig fennmaradnak, és a videókat is újra meg újra le fogom játszani. Mindig az életem részei lesznek.
Rájöttem írás közben, hogy nem a túlélést jelentik. A túlélés kivárást jelent, amíg jön egy jó fordulat, ami megváltoztatja az életed. Ők voltak ez a jófordulat.
|
Zűrös kamaszkorom kellős közepén találkoztam először a My Chemical Romance-al, 13 évesen. Önbizalom hiányos, gátlásos tini voltam, aki valahogy mindig kilógott a sorból, pedig egyáltalán nem akartam "fura" lenni. A zenei ízlésem még javában formálódott, és amikor először meghallottam őket, tudtam hogy ez valami különleges, valami nekem való hangzás. Azóta sem találkoztam hozzájuk hasonlóval. Úgy éreztem (és érzem most is) hogy a dalszövegeik rólam és nekem szólnak. Ők is olyan elcseszettek, mint én.
Mindig őket hallgattam. Bármilyen baj is ért, ők ott voltak. Egyszer csak lett mibe kapaszkodnom, egy fix pont a világban. Mindig felvidítottak, és erőt adtak ahhoz, hogy elviseljem a környezetem, meg a folyton hullámzó érzelmeimet, ami ugyebár a kamaszkor igen kellemetlen velejárója. Akkor és ott olyanok voltak nekem, mint a titkos, lelki barátaim. Úgy énekelgettem és énekelgetem magamban(hangom sosem volt) a dalaikat, mint valami mantrát, ami megvéd. Főként a rosszindulatú emberektől.
They made me okay with the fact that I will never completely fit in.
Nem volt olyan füzetem vagy tankönyvem, amiben ne lett volna legalább egy "MCR saved my life" firka, vagy egy dalszöveg részlet, sőt, a kezem is folyton tele volt vele. :) A szobám fala meg természetesen újságkivágásokkal, poszterekkel meg minden effélével. Azt hiszem, minden kamasznak szüksége van valami olyanra, mint ők.
Ahogy változott az albumaik hangulata, úgy változtam én is. Komolyabb lelki sérülések nélkül sikerült átvészelnem a kamaszkort, és azt hiszem sikerült kiegyensúlyozott, egészséges lelkületű fiatal felnőtté válnom. Nélkülük nem ment volna, nem lennék ugyanaz az ember.
Ezért érthető, hogy miért voltam olyan nagyon-nagyon izgatott, mikor kiderült, hogy végre valahára M.o.-ra is eljönnek. Addig olyan volt nekem a MyChem, mint valami álom. Hülyén hangzik, de nem tudtam elhinni, hogy ezek az emberek valóságosak. A tudat, hogy végre hallhatom és láthatom őket teljes életnagyságban, már elve katartikus élmény volt. Madarat lehetett volna fogatni velem.
Nagy nehezen sikerült az utolsó pillanatban jegyeket szereznünk a VOLT-ra és barátnőmmel 7 órát utaztunk étlen-szomjan, hogy lássuk a kedvencünket. Hulla fáradtak voltunk, de kicsit sem érdekelt. A viszontagságos út után, a koncert kezdete előtt fél órával, közölték velünk, hogy a jegyeink x okból érvénytelenek. Hogy miért voltak azok, az hosszú történet, nem is mennék bele. A lényeg, hogy nem engedtek be minket. Kint kellett ülnünk a bejárat előtt, és hallgatni, ahogy a világ legeslegynagyszerűbb bandája pár száz méterre tőlünk őrületesen jó koncertet ad. Akkor és ott komolyan elgondolkodtam rajta, hogy felvagdosom az ereimet, mert ennyire szerencsétlen nem lehetek... Rettenetesen rossz érzés volt.
Főleg mikor később találkoztunk olyanokkal, aki bent voltak, és lelkesen mesélték egymásnak, hogy mennyire jók voltak. Minden szavuk olyan volt, mint egy-egy nagy pofon.
De egyik sem volt akkora, mint az, amikor felkeltem 23.-án szombaton reggel, és mindenhol az fogadott hogy VÉGE. Teljesen váratlanul ért. Nem akartam elhinni, hogy itt hagytak. 20 éves, felnőtt nő létemre 3 napig sírtam, mint egy kiskamasz. És azt hiszem, hogy még fogok is, egy jó darabig. Pedig már az új albumot vártam, meg hogy majd visszajönnek, és ha összedől is a világ, elmegyek és látni/hallani fogom őket.
Közben meg már a Conventional Weapons-t is búcsúzkodásnak szánták. Mint ha egy jó barátom hagyna itt.
Azzal, hogy ők befejezték, a gyermeki mesevilágomnak végleg vége, tényleg felnőttem.
Persze a zenéjük attól még örökre megmarad, bármikor hallgathatom őket, de mindig abban a hitben voltam, hogy öregkorukig fognak boldogítani minket, és majd mint öreg bácsik fognak nekünk zenélni, együtt. Igazából még most sem fogtam fel, hogy ennek végleg vége.
Gerard levelének hála, sikerült megértenem az okát, ettől egy kicsit könnyebb lett. Azt hiszem, fel tudom majd dolgozni, idővel. Büszke vagyok rájuk, mindarra, amit létrehoztak, és amit képviselnek. Csodálatos emberek.
Az egyetemi jegyzeteim ugyanúgy tele vannak tőlük való idézetekkel, és tele is lesznek. A poszterek is mind ott maradnak a falon. És ha majd szomorú és magányos leszek, vagy éppen örömteli és boldog, mindig My Chemical Romance-t fogok hallgatni. Mindig szeretni fogom őket.
Ők sem szeretnék, hogy szenvedjünk. Nem azért zenéltek nekünk, nem azért mondtak olyan csodálatos dolgokat, hogy az egész semmissé váljon, és feladjuk. Gerard nem a levegőbe énekelt. Sírjátok ki magatokat, aztán pedig fel a fejjel, és csak előre, tovább.
"If They saved your life, the thank them by living it!"
"There’s one thing they’ll never take from you."
Az emlékeinket nem veheti el tőlünk senki.
|
My Chemical Romance:
Hogy mit jelent nekem? Erre nehéz válaszolni... vígaszt a bánatban, nevetést a boldogságban és még talán megnyugvást ha mérges vagyok. Nem tudom igazábol megfogalmazni, volt hogy sírva az MCR-rel aludtam el ... Nagyon megilyedtem, azon a szombat reggelen, amikor a rossz hírt hallottam. Először nem fogtam fel, aztán kezdtem szomorú lenni, ami átvágott mérgességbe, és talán most már egy kis minimális belenyugvás felé közeledek. Nagyon szeretem Gerard hangját és a többiek gitár játékát, a régi tagok dobolását, és ami még a barátnőmet is megfogta a dalok szövegei. Próbálom úgy felfogni, hogy a zenéiket ugyaúgy hallgathatom, csak arról kell lemondanom, hogy egy koncertre eljussak. Most, hogy ezt írom is őket hallgatom éppen a "Teenagers" szól. Ennyit a bandáról, most éppen válságban vagyok,de a barátnőmnek, az mp3 lejátszómnak, a twitternek, a youtube-nak és ennek az oldalnak köszönhetően átvészelem ezt az időszakot, mert az MCR, ahogy Gerard is írta, nem veszett el, hanem tovább él.Egyik kedvenc számom linkjével fejezem be írásomat. Köszönöm My Chemical Romance.
http://www.youtube.com/watch?v=323IRPoMPkk
|
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
MCRmyHungary - Zombeee 2007-2018