Folytatás:
Azzal, hogy ők befejezték, a gyermeki mesevilágomnak végleg vége, tényleg felnőttem.

Persze a zenéjük attól még örökre megmarad, bármikor hallgathatom őket, de mindig abban a hitben voltam, hogy öregkorukig fognak boldogítani minket, és majd mint öreg bácsik fognak nekünk zenélni, együtt. Igazából még most sem fogtam fel, hogy ennek végleg vége.

Gerard levelének hála, sikerült megértenem az okát, ettől egy kicsit könnyebb lett. Azt hiszem, fel tudom majd dolgozni, idővel. Büszke vagyok rájuk, mindarra, amit létrehoztak, és amit képviselnek. Csodálatos emberek.

Az egyetemi jegyzeteim ugyanúgy tele vannak tőlük való idézetekkel, és tele is lesznek. A poszterek is mind ott maradnak a falon. És ha majd szomorú és magányos leszek, vagy éppen örömteli és boldog, mindig My Chemical Romance-t fogok hallgatni. Mindig szeretni fogom őket.

Ők sem szeretnék, hogy szenvedjünk. Nem azért zenéltek nekünk, nem azért mondtak olyan csodálatos dolgokat, hogy az egész semmissé váljon, és feladjuk. Gerard nem a levegőbe énekelt. Sírjátok ki magatokat, aztán pedig fel a fejjel, és csak előre, tovább.
"If They saved your life, the thank them by living it!"

"There’s one thing they’ll never take from you."
Az emlékeinket nem veheti el tőlünk senki.
 

Zűrös kamaszkorom kellős közepén találkoztam először a My Chemical Romance-al, 13 évesen. Önbizalom hiányos, gátlásos tini voltam, aki valahogy mindig kilógott a sorból, pedig egyáltalán nem akartam "fura" lenni.  A zenei ízlésem még javában formálódott, és amikor először meghallottam őket, tudtam hogy ez valami különleges, valami nekem való hangzás. Azóta sem találkoztam hozzájuk hasonlóval. Úgy éreztem (és érzem most is) hogy a dalszövegeik rólam és nekem szólnak. Ők is olyan elcseszettek, mint én.

Mindig  őket hallgattam. Bármilyen baj is ért, ők ott voltak. Egyszer csak lett mibe kapaszkodnom, egy fix pont a világban. Mindig felvidítottak, és erőt adtak ahhoz, hogy elviseljem a környezetem, meg a folyton hullámzó érzelmeimet, ami ugyebár a kamaszkor igen kellemetlen velejárója. Akkor és ott olyanok voltak nekem, mint a titkos, lelki barátaim. Úgy énekelgettem és énekelgetem magamban(hangom sosem volt) a dalaikat, mint valami mantrát, ami megvéd. Főként a rosszindulatú emberektől.

They made me okay with the fact that I will never completely fit in.

Nem volt olyan füzetem vagy tankönyvem, amiben ne lett volna legalább egy "MCR saved my life" firka, vagy egy dalszöveg részlet, sőt, a kezem is folyton tele volt vele. :) A szobám fala meg természetesen újságkivágásokkal, poszterekkel meg minden effélével. Azt hiszem, minden kamasznak szüksége van valami olyanra, mint ők.

Ahogy változott az albumaik hangulata, úgy változtam én is. Komolyabb lelki sérülések nélkül sikerült átvészelnem a kamaszkort, és azt hiszem sikerült kiegyensúlyozott, egészséges lelkületű fiatal felnőtté válnom. Nélkülük nem ment volna, nem lennék ugyanaz az ember.

Ezért érthető, hogy miért voltam olyan nagyon-nagyon izgatott, mikor kiderült, hogy végre valahára M.o.-ra is eljönnek. Addig olyan volt nekem a MyChem, mint valami álom. Hülyén hangzik, de nem tudtam elhinni, hogy ezek az emberek valóságosak. A tudat, hogy végre hallhatom és láthatom őket teljes életnagyságban, már elve katartikus élmény volt. Madarat lehetett volna fogatni velem.

Nagy nehezen sikerült az utolsó pillanatban jegyeket szereznünk a VOLT-ra és barátnőmmel 7 órát utaztunk étlen-szomjan, hogy lássuk a kedvencünket. Hulla fáradtak voltunk, de kicsit sem érdekelt. A viszontagságos út után, a koncert kezdete előtt fél órával, közölték velünk, hogy a jegyeink x okból érvénytelenek. Hogy miért voltak azok, az hosszú történet, nem is mennék bele. A lényeg, hogy nem engedtek be minket. Kint kellett ülnünk a bejárat előtt, és hallgatni, ahogy a világ legeslegynagyszerűbb bandája pár száz méterre tőlünk őrületesen jó koncertet ad. Akkor és ott komolyan elgondolkodtam rajta, hogy felvagdosom az ereimet, mert ennyire szerencsétlen nem lehetek... Rettenetesen rossz érzés volt.
Főleg mikor később találkoztunk olyanokkal, aki bent voltak, és lelkesen mesélték egymásnak, hogy mennyire jók voltak. Minden szavuk olyan volt, mint egy-egy nagy pofon.

De egyik sem volt akkora, mint az, amikor felkeltem 23.-án szombaton reggel, és mindenhol az fogadott hogy VÉGE. Teljesen váratlanul ért. Nem akartam elhinni, hogy itt hagytak. 20 éves, felnőtt nő létemre 3 napig sírtam, mint egy kiskamasz. És azt hiszem, hogy még fogok is, egy jó darabig. Pedig már az új albumot vártam, meg hogy majd visszajönnek, és ha összedől is a világ, elmegyek és látni/hallani fogom őket.
Közben meg már a Conventional Weapons-t is búcsúzkodásnak szánták. Mint ha egy jó barátom hagyna itt.

My Chemical Romance:

Hogy mit jelent nekem? Erre nehéz válaszolni... vígaszt a bánatban, nevetést a boldogságban és még talán megnyugvást ha mérges vagyok. Nem tudom igazábol megfogalmazni, volt hogy sírva az MCR-rel aludtam el ... Nagyon megilyedtem, azon a szombat reggelen, amikor a rossz hírt hallottam. Először nem fogtam fel, aztán kezdtem szomorú lenni, ami átvágott mérgességbe, és talán most már egy kis minimális belenyugvás felé közeledek. Nagyon szeretem Gerard hangját és a többiek gitár játékát, a régi tagok dobolását, és ami még a barátnőmet is megfogta a dalok szövegei. Próbálom úgy felfogni, hogy a zenéiket ugyaúgy hallgathatom, csak arról kell lemondanom, hogy egy koncertre eljussak. Most, hogy ezt írom is őket hallgatom éppen a "Teenagers" szól. Ennyit a bandáról, most éppen válságban vagyok,de a barátnőmnek, az mp3 lejátszómnak, a twitternek, a youtube-nak és ennek az oldalnak köszönhetően átvészelem ezt az időszakot, mert az MCR, ahogy Gerard is írta, nem veszett el, hanem tovább él.Egyik kedvenc számom linkjével fejezem be írásomat. Köszönöm My Chemical Romance.

http://www.youtube.com/watch?v=323IRPoMPkk