Ayesha szavai után döbbent csend támadt köztük. Még ő maga sem hitte el, amit az imént mondott.
- Sajnálod? - kérdezett vissza Gerard még mindig elég idegesen. Ugyan ő is mélységesen meglepődött a váratlan fordulaton, de közben örült is, hiszen elérte, amit akart. Azonban akármilyen hirtelen is érte Ayesha szinte bocsánatkérésnek számító kijelentése, a mérge még mindig nem párolgott el nyomtalanul.
- Igen, sajnálom! - mondta a nő ismét, és végre először tűnt igazán őszintének.
- Remek. Ezt csak azért mondod, hogy aztán lelkiismeret-furdalás nélkül végezz velünk? - kérdezte Gee gúnyosan, de ő is tudta, hogy már csak a düh beszél belőle.
- Nem! - vágta rá Ayesha, de ez csak végképp feldühítette Gerardot. Ezek után még képes nekiállni sajnálkozni, amikor már szinte a halál szélére sodorta őket?
- Ennyi minden után ezzel akarod elintézni a dolgot, mielőtt még megölnél minket?
- Nem öllek meg titeket! - mondta a nő feszülten.
- Ó, ilyen hirtelen megváltozott volna a véleményed? - folytatta Gee vádlón, mire Mikey közbevágott.
- Gee, hagyd, hogy végigmondja. - csitította bátyját, aki érezte, hogy ezzel egy kicsit talán túllőtt a célon. Nem akart ellenkezni Mikey-val.
- Nem, megértem, hogy dühös vagy. - szólalt meg Ayesha csendesen. - Tudom, hogy ennyivel ezt nem lehet elintézni... - nézett rájuk bűnbánóan, majd mélyet sóhajtott, és végre kimondta azt, ami oly' hosszú ideje a lelkét nyomta. - Teljesen igazad van abban, amit mondtál. Az elejétől a végéig. Tudom, talán nem hisztek nekem, valahol még én sem magamnak, de... megbántam. - a földre bámult, és egy pillanatig annyira elveszettnek, gyámoltalannak tűnt, hogy Gerard-ék szinte megsajnálták.
- Amikor kérdezted, ha Charlotta ezt látná, mit szólna hozzá, rádöbbentettél, hogy ezzel ő egyáltalán nem értene egyet. - folytatta a nő. - Már az elejétől furcsa érzéseket keltettetek bennem, ti ketten. Akkor nem mertem bevallani magamnak. Most már rájöttem, hogy hibát követtem el. Nem kellett volna elkezdenem ezt az egészet... de mégis megtettem. - sóhajtott, majd Mikey-ék felé fordult.
- Csak nézzetek rám! - mutatott magára. - Szinte semmi jót nem tettem ebben az életben. Csak ártottam mindenkinek, tönkretettem az életüket! Mégis, milyen ember az ilyen? - kérdezte elkeseredetten. - Igen, tudom, most őrültnek hisztek! Pedig nem vagyok az... már nem! - fekete ruhája halkan suhogott, ahogy járkálni kezdett a két testvér előtt.
- Valahol hálával tartozom nektek. Rádöbbentettetek, arra, hogy amit teszek, az nem jó, és... de miket is beszélek! - csapott a homlokára. - Hiszen majdnem megöltelek titeket, és ezek után még elvárom, hogy bocsássatok meg... ne tegyétek! Nem érdemlem meg! - kiáltotta.
Hirtelen megállt. - Könyörgöm, mondjatok már valamit!
Gerard még sosem hallotta ilyen kétségbeesettnek. Ahogy Ayesha ott állt előttük, szürke szemeiben a megbánás és a felismerés fájdalma csillogott, még csak nem is hasonlított egykori önmagára. Csak egy megtört nő volt, akivel a sors kegyetlen módon elbánt, és a saját bosszújának csapdájába csalta, hogy aztán ráébressze, az élete nem ért semmit.
Aztán a pillanat elmúlt, Ayesha csalódottan elfordult tőlük, és pár másodpercig úgy tűnt, mintha a könnyeivel küszködne.
- Nem tudod valahogy... visszafordítani? - kérdezte Mikey bátortalanul.
- Ha egy kapcsolat megszűnik létezni, azt sohasem lehet többé helyrehozni. - rázta a fejét a nő. - Ezek az emberek már csak idegenek egymás számára. Ti vagytok az egyetlenek, akiket nem tudtam szétválasztani. De minek is beszélek én ilyenekről, amikor megígértem, hogy visszajuttatlak benneteket! - mondta.
- De mielőtt még megtenném... nem kérem, hogy bocsássatok meg, de azt legalább tudjátok, hogy sajnálom. - mondta őszintén.
- De... várj! - szólt közbe Gerard. - Most akkor... ezt abbahagyod? - saját kérdése nagyon ostobán hangzott számára, de nem tudta máshogyan megfogalmazni.
- Ezek után? - förmedt rá Ayesha. - Szerinted hogy tudnám folytatni? Éppen eleget szenvedtetek már miattam, főleg te!
Gee erre már nem szólt semmit. Tudta, hogy ez mind igaz.
Aztán hirtelen különös érzés árasztotta el. Mintha az összes erejét kiszívnák belőle, lassan, pillanatról pillanatra. Mikey-ra nézett, és látta rajta, hogy ő is ilyesmit érezhet. Lassan minden elhomályosult előtte, csupán Ayesha utolsó, hozzájuk intézett szavait hallotta:
- Az utolsó kört ti nyertétek.
Rögtön tudta, hogy a nő a "játékra" céloz, és boldogság árasztotta el. Talán most végre hazajutnak... talán minden olyan lesz, mint régen.
De ha mégsem?
Nem volt több ideje ezen gondolkozni, mert a következő pillanatban hatalmas villanást látott, majd minden elsötétült előtte.

Ayesha végignézte, ahogy a két testvér lassan eltűnik a szeme elől. Nem akarta, hogy lássák, ahogy az érzelmek lassan átveszik az uralmat fölötte. Legalább ők visszakapják az eddigi életüket, és boldogan élhetnek tovább.
Hirtelen borzasztóan magányosnak érezte magát. A bűntudat még mindig borzasztó erővel marcangolta a lelkét, és úgy érezte, képtelen ezt tovább kibírni. Fáradtan kisétált a cellából, majd átvágott a hatalmas csarnokon. Ahogy a hosszú folyosókon át sétált, minden ajtó előtt elhaladva eszébe jutott egy-egy momentum az elmúlt pár órából. Az a rengeteg szenvedés, fájdalom, amit egyes egyedül ő okozott... erre a gondolatra szabályszerűen undorodni kezdett saját magától. Gyorsan elhessegette a gondolatot, de az nem hagyta nyugodni, amíg a szobájához nem ért. Benyitott, és azonnal a falon függő festményhez lépett.
- Hülyeséget csináltam, ugye? - kérdezte halkan, holott tudta, hogy válaszra nem számíthat. Azonban mégis, mintha Charlotta szemei egyenesen rá néztek volna a képről.
- Nem hallgattam rád. Tudom, hogy te nem akartad volna. - folytatta szomorúan. Immár másodjára érezte azt a kellemetlen, szorító érzést a torkában, amitől aztán a látása is lassan elhomályosodott. Most már nem akarta visszatartani. Annyi évig elfojtotta az érzéseit, a könnyeit, hát most szabadon engedte őket, hadd menjenek a saját útjukon.
- Ne haragudj! - suttogta, és végigsimított a festményen. Majd megtörölte a szemeit, és az íróasztalhoz ment. Elővett egy pergament, és a madártollas pennáját, hogy megírja utolsó levelét, és tudassa Gerardékkal az igazságot.
Úgy érezte, ennyi feldúlt ártatlan élettel a háta mögött lehetetlen tovább élni. Mi értelme van így bárminek, hogyha az élete csupán a bosszúról és kegyetlenségről szólt? Tudta, hogy hiába akarja, ezt már sehogy sem lehet helyrehozni.
Azonban azzal is tisztában volt, hogy mindezt Mikey-éknak köszönheti. Az ő összefogásuk mutatta meg neki újra, milyen is volt valaha szeretni valakit. De hiába változtatták meg gyökeresen a látásmódját, ezzel rengeteg ember sorsát megmentve, az ő életét halálra ítélték vele. Nem lenne képes többé az emberek szemébe nézni.
A lelkiismerete egyre csak ezekkel a gondolatokkal kínozta, ő pedig lassacskán már kiutat sem talált a bűntudat végtelen labirintusából. Csak egyetlen egy lehetőséget látott, hogy kijusson ebből a lehetetlen helyzetből.
Felállt, át sem olvasta a levelet, hanem azonnal az útjára küldte.
Milyen különös, gondolta. Más ember napokig vár, mire megérkezik az üzenete a címzetthez, neki pedig csupán egy gondolatába kerül. Annyi mindenre használhatta volna az erejét. Segíthetett volna rengeteg emberen, de ő csak és kizárólag rosszra használta... De most már nem tehet semmit. Végleg elhatározta magát, és meg volt róla győződve, hogy helyesen döntött.
Ezzel a gondolattal indult el, hogy véghezvigye legutolsó tervét.