A csöndet csupán a penna halk sercegése törte meg a tágas szobában. Ayesha gondterhelt arckifejezéssel ült az asztala előtt,és elgondolkodva bámult hol maga elé, hol pedig egy-két szót írt az előtte fekvő pergamenre, amit utána azonnal át is húzott. Nagyon furcsa, szokatlan érzések uralkodtak benne. először esett meg vele, hogy nem tudta, mit írjon, hogy kezdjen hozzá. Láthatóan az összes eddigi levele nem volt kiszemeltjére olyan hatással, hogy föladja. Most, hogy kuszabadult abból a börtönből, látszólag még több elszántság van benne, hogy kimenekítse az öccsét. De mi van, ha csak látszólag? Talán már nem sok hiányzik, hogy belerokkanjon, talán legbelül már a saját korlátai élén táncol.
Talán.
Még fél órányi hasztalan próbálkozás után Ayesha dühösen lecsapta a pennáját, felpattant, és az ablakhoz sétált. Mivel próbálkozhatna ezután? Hogyan törhetné meg Gerard ellenállását? És egyébként is, hogy lehet ő ennyire kitartó?
Talán azért nem talált válaszra ezekben a kérdésekben, mert már rég elfelejtette, milyen szeretni. Ma már el sem tudta képzelni az érzést, amikor az ember bármit megtenne valakiért, pedig egykor ő is így érzett. Azonban ez már réges-rég volt, és az emlékeket ezekről az időkről mélyen elzárta magában.
Most azonban hirtelen az eszébe ötlött egy kép. Egy fiatal, ezüstszőke hajú kislány arca, aki mosolygós szürke szemeit rámeresztve kérleli, hogy játsszon vele, miközben a szoknyáját rángatja. Annyira régen történt, mégis mindig ugyanpolyan élesen élt benne az arca.
A váratlanul feltörő emlékeketől furcsa érzés lett úrrá rajta. Nem is tudta, mikor érzett utoljára ilyet... talán - nehezen találta a megfelelő szavakat - vágyakozás? Hiány? Még maga sem tudta eldönteni.
Lassan elfordult az ablaktól, és a falon függő festményhez sétált. Ez volt az egyetlen dolog, amely megmaradt neki a régi időkből. A képen látható fiatal lány világos, átható szemei mintha egyenesen a lelkébe láttak volna. Ayesha, észre sem véve, mit csinál, fölemelte a kezét, és óvatosan végigsimított a képen, miközben halványan elmosolyodott. A fura, most már kevésbé idegen érzés egyre erősödött benne.
- Charlotta... - suttogta alig hallhatóan, aztán valami különös oknál fogva észrevette, hogy nem lát tisztán. A szeméhet kapott, és nagyon meglepődött, amikor valami nedveset érzett az arcán. Már meg sem tudta számolni, hány hosszú éve nem hullatott igazi könnyet. És most mégis ott volt, és egyszerűen nem tudott mit kezdeni vele, meg a vele járó érzésekkel.
Hirtelen összerezzent ,és az érzelmekkel teli különös hangulat levegőbuborék módjára pukkant szét körülötte. Mintha csak álmodott volna, az iménti érzések nyomtalanul eltűntek belőle. Hiába próbálkozott, nem tudta felidézni őket. Csalódottan rázta a fejét, és ellépett a festménytől.
Mi volt ez? - elmélkedett. Nem. Az nem lehet, hogy ő bármit is érezzen, hogy egyáltalán kiejtse az Ő nevét! Neki nem szabad bármiféle érzelemnek is megadni magát! Eddigi csalódottsága, és döbbenete forrongó dühbe váltott át. Ez is Gerard hibája... ha ő nem küzd ennyire Mikey-ért, nem juttatja eszébe az emlékeket, és ami a legfonosabb, az érzéseket sem.
Bár nem merte, és nem is akarta bevallani magának, de valahol tudta, hogy kiszemeltje ezzel megtalálta a gyenge pontját. Hiszen mi más lehetne a legrosszabb egy olyan lény számára, akiből már rég kihaltak az érzelmek, hogy újra szembesítik őt velük? Ezt nem hagyhatja! Ennek az embernek nincs joga, hogy beférkőzzön a lelkébe, még ha akaratán kívül is teszi.
Majd meglátod, nem lesz olyan nagy kedved tovább harcolni velem! - gondolta dacosan, és visszaült a félbehagyott levele mellé. az eddigi határozatlansága immár nyomtalanul elpárolgott.
Az idő sürget, kedves - mosolyodott el magában, és arra gondolt, hogyan fog majd ezzel a helyzettel Gerard megbirkózni. Nehéz dolga lesz, nagyon nehéz. Ha valamilyen oknál fogva mégis sikerülne neki... ez szóba sem jöhet. Hiszen ő, Mikey-val együtt még mindig az ő kísérleti áldozata, Ayesha pedig kedvére tehet velük, amit akar. Hadd éljenek csak abban a hitben, hogy van esélyük.


Gerard arra riadt föl, hogy odakint már hajnalodik, és ő még mindig az ajtó mellett gubbaszt. A lábai teljesen el voltak zsibbadva, alig érezte őket. Nagy nehezen feltápászkodott, és akkor érezte csak meg, mennyire fázik. A falba kapaszkodva a fürdőszobáig küzdötte magát. Ahogy fölkapcsolta a villanyt, a hirtelen erős fénytől reflexből a szeme elé kapta a kezét, de aztán lassan megszokta a világosságot. Vonakodva a tükör elé lépett, és ugyan csak egy pillanatra nézett bele, elszörnyedt saját magától. Fura déja vu érzése támadt, mert ugyanígy állt akkor is, amikor a temetőből kellett hazamenekülnie. Egyszerre fázott és érezte a - bizonyára a tűzben szerzett - sebek által okozott égető fájdalmat szinte mindenütt.
Egy órával később, miután lezuhanyozott és átöltözött, már sokkal jobban érezte magát, bár minden egyes lépés fájdalmat okozott a számára. Amikor kiment a konyhába, úgy érezte, az egész hűtőszekrényt föl tudná falni. Gyorsan összedobott magának valami ehetőt, és leült a tévé elé, hogy valamivel elterelje a gondolatait csak egy kis időre.
Éppen a csatornák között kapcsolgatott, amikor az egyiken megakadt a szeme. Éppen a reggeli híradó ment, és a bemondó pont az éjjeli tűzesetről számolt be.
"... a rendőrség állítása szerint épp egy szökött rabot üldöztek, amikor a tűz kiütött. Még időben sikerült mindenkit kimenekíteniük, és a tüzet is el tudták oltani. Egyenlőre nem tudják, mi okozhatta, egyesek az éjszaka folyamán megszökött bűnözőt vádolják gyújtogatással..."
Hát ez remek, gondolta Gerard. Most már ország-világ tudhatja, ki ő. A bemondó figyelmeztette, hogy aki bárhol is látja felbukkanni őt, azonnal hívja a rendőrséget. Gee majdnem hangosan felnevetett ezek hallatán, aztán azonnal le is hervadt a furcsa, nem éppen természetes mosoly az arcáról. Teljesen összezavarodott. Hogy képes nevetni egy ilyen dolgon? Hiszen ha Ayesha nem "segítette" volna, a rendőrök most ismét itt toporognának az ajtaja előtt. Bizonyára elintézte, hogy ne tegyék. Talán már el is fogták volna, sőt, talán így még ki sem szökhetett volna.
Azonban akárhogy is nézte, saját kétségbeejtő helyzete akaratlanul is komikusnak hatott a számára. Végül is, úgyis mindenki elfelejt mindent! Mikey fogságban van, és ki tudja, él-e még egyáltalán. Egy őrült nő a "hatalma" alá vonta, és úgy játszik velük, mint holmi bábokkal. Talán már a barátai, és a saját szülei sem ismernék föl... végül is a börtönben Frank arcán egyértelműen nem azt a fajta felismerést látta, amit kellett volna. Úgy nézett rá, mint egy idegenre, aki meggyilkolta az ő legjobb barátját.
Megpróbálta türtőztetni magát, de egy furcsa érzés kezdett úrrá lenni rajta. Furcsa volt, mégsem kellemetlen. Mintha a gondok egy része megszűnt volna, vagy csak egész más szögből látta őket. Nevetni támadt kedve, holott szíve szerint sírt volna. Nem érdekelte semmi, nem foglalkozoztt a történtek súlyával. Egyszerűen hagyta, hogy ez a különös érzés minden józanságot kiszívjon belőle... minden erőt ahhoz, hogy tovább küzdjön.