A hangos, szinte fülsiketítő szirénázás egyre erősödött, s Gerard tudta, hogy fel kell tápászkodnia, és eltűnnie innen, amilyen gyorsan csak lehet. Elvégre még mindig a harmadikon van, ráadásul közvetlenül a vészkijárat előtt, ahonbnan még mindig szüntelenül áramlik kifelé a füst.
Felnézett, és látta, hogy egy hosszú, kanyargós lépcsősor vezet lefelé. A tűzoltók egy része minden bizonnyal itt fog majd feljönni, tehát ha nem tűnik el innen nagyon gyorsan, akkor vége a játszmának.
Miután sikerült némi erőt gyűjtenie, feltápászkodott, és sietős léptekkel elindult lefelé a lépcsőn. Fogalma sem volt, honnan van hozzá ereje, hogy fusson, de most nem is ez volt a lényeg. Az utolsó előtti lépcsőfoknál megcsúszott, és majdnem elvesztette az egyensúját, de aztán sikeresen vissza is szerezte. Amint lejutott, már látta, ahogy a tűzoltóautó lefékez tőle nem olyan messze. Megszaporázta a lépteit, és amilyen gyorsan tudott, futni kezdett, egyenesen az épület mögé. Nem szabad, hogy meglássák. A saroknál bekanyarodva körülnézett, hátha valahol van olyan alacsony a kerítés, hogy kijusson.
Most már az sem érdekelte, ha meglátják, csak jusson végre ki innen, és kerüljön minél messzebb ettől a helytől. Pont a parkolónál állt, így az ott lévő autók némileg eltakarták, bár erősen kételkedett benne, hogy jelen esetben egy szöktt rab elfogása lenne a legfontosabb.
A kerítés nem volt túl magas, és lerítt róla, hogy viszonylag könnyű rajta átmászni. Gerard csodálkozott is, hogy hogyan képesek egy börtön köré ilyet építeni, de ez most kifejezetten a javára volt. A biztonság kedvéért alaposan körülnézett, mielőtt nekirugaszkodott volna. Fél perc sem telt bele, egy-két plusz karcolással leugrott a kerítés túloldalán, és újra szabad volt.
Visszanézve látta, hogy a hatalmas épületnek több ablakából lángnyelvek csapnak ki. Megborzongott már a gondolattól is, hogy ha ő akár pár perccel később ér oda, már egész biztosan nem úszta volna meg anélkül, hogy elkapják.
Most, hogy tudatosult benne, végre kiszabadult, leírhatatlan megkönnyebbülés árasztotta el. De azért még valahol szorongott is, hogy fog hazajutni... nincs mese, gyalogolnia kell. Mivel az éjszaka kellős közepe van, nem sok ember jártkál az utcákon, így egy elszabadult "bűnöző" nem kelt nagy feltűnést.
Szerencsére jól ismerte a város minden egyes négyzetméterét, így legalább amiatt nem kellett aggódnia, hogy eltéved. Ahogy futólépésben távolodott a még mindig lángokban álló épülettől, valamiféle furcsa érzés kerítette a hatalmába. Úgy érezte, mintha valaki követné. Nem hallotta, csak érezte, és ez akaratlanul is félelmet ébresztett benne, mint mostanában annyiszor. Ugyanakkor fásultnak, és gyengének is érezte magát, és a tudat, hogy még egyszer nem lenne ereje így menekülni, csak fokozta kialakulófélben lévő rémületét.
Időközben az eső is eleredt, de nem foglalkozott vele, pedig rövidesen még a fejére húzott kapucni is átázott. A gondolatai minduntalan elkalandoztak, és az elmúlt négy nap eseményei játszódtak le előtte újra és újra. Eszébe jutott az este, amikor Frank elhívta magához, és rátalált a kicserélt fényképre... és az utolsó alkalomra, amikor még meglátogathatta Mikey sírját, mielőtt az is semmivé lett volna. Alig tudta elhinni, hogy habár úgy érezte, mintha évezredek választanák el tőle, valójában csak pár nap telt el azóta.
Ezen kívül egy újabb kérdés kezdte foglalkoztatni: vajon ki valójában ez az Ayesha, és mi a tényleges célja velük? Az egy dolog, hogy mikey-t fogva tartja valahol, és közben pedig valamilyen módon az összes nyomot eltünteti, amely azt bizonyítaná, hogy a világon van. Eközben vele, Gerarddal is ádáz küzdelmet folytat érte. Mi értelme ennek? Mihez kezd, ha sikerül végigvinnie az akaratát? Miért csinálja ezt az egészet, és hogyan?
Hirtelen ismét az az érzés hasított Gee-be, mintha valaki - vagy valami - üldözné. Hátrapillantott, de a szitáló esőn át nem látott semmit. Aztán váratlanul megtorpant.
Hiszen ha esik az eső, az a tüzet is eloltotta, és most újból feltűnik nekik, hogy megszöktem! Minden bizonnyal keresést indítanak, vagy legalább csak körülfésülik a környéket.
Alighogy ez eszébe jutott, hangos fékcsikorgás harsant tőle nem messze. Riadtan összerezzent, és ahogy megpillantotta az utca másik oldalán leparkoló rendőrautót, elsápadt. A kocsiból három rendőr ugrott ki.
- Maradjon ott! - kiabálta az egyikük. Azonban Gerard, ahogy magához tért az előbbi lefagyott állapotából, sarkon fordult, és minden megmaradt erejét összeszedve rohanni kezdett. Hallotta, hogy a két zsaru utánaered, és ismét elfogta a rémület. Hiába könnyebb itt elmenekülnie, hiszen akármerre mehet, de érezte, hogy az energiája másodpercről másodpercre fogy.
Félre kell vezetnem őket, gondolta, és villámgyorsan befordult az egyik sarkon. Tudta, hogy az út innen egy közeli parkhoz vezet, ahol könnyen elbújhat.
Rövidesen meghallotta maga mögött a rendőrök lépéseit, és apánik azonnal a tetőfokára hágott benne. Nem lesz elég gyors, hogy eljusson a parkig... a tagjait már szinte nem is érezte, csak a sajgó fájdalmat, amely minden egyes lépéssel a sérült lábába hasított.
Azonban mintha valamiféle csoda folytán történne, ahogy hátranézett, mielőtt egy újabb sarkon befordult volna, látta, hogy a két rendőr már sokkal távolabb van tőle. Ez némi reményt adott neki.
Annyira el volt foglalva azzal, hogy meneküljön, hogy gondolkodás nélkül rohant át az úttesten, és nem vette észre az egyenesen felé száguldó autót. Csak a hangos fékcsikorgás és dudálás hangja rángatta vissza a valóságba. Ettől hirtelen annyira megriadt, hogy a vér is megfagyott az ereiben, és már szinte várta az ütközést. Azonban az elmaradt. Lábai ismét a járda betonját taposták, amikor rádöbbent, hogy ez csupán egy hajszálon múlt.
Ahogy megpillantotta a park bejáratát, a megkönnyebbülés új energiával töltötte el. Visszanézve valahol távol, az esőfüggönyön át látni vélte a rendőrök zseblámpáinak fényét, amely egyre közeledett. Tovább futott, alkalmas búvóhelyet keresve, és rövidesen meg is találta. Beviharzott a közeli, ágas-bogat cserjék közé, és a földre vetette magát, nem törődve vele, hogy sáros lesz.
Ha innen hazajutok, esküszöm, leszokom a cigiről! - gondolta, még mindig szaporábban kapkodva a levegőt az előző fejvesztett meneküléstől.
Szerencsére kilátott az ágak között, azonban a rendőrök, akik időközben majdnem utolérték, nem láthatták őt.
Gerard hallotta, hogy az egyikük kiosztja a parancsot, miszerint váljanak szét, és mindenki máshol keresse. Összehúzta magát, ahogy csak tudta, reménykedve, hogy az amúgy is sötét ruháiban nem veszik észre. Az egyik rendőr éppen felé igyekezett, és buzgón pásztázta körbe a terepet a lámpával. Gerard lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy elmegy mellette. Aztán a szíve kihagyott egy ütemet, amikor a lámpa egyenesen a szemébe világított.
Menj tovább, menj tovább, menj tovább!! - szuggerálta. Hatalmas kő esett le a szívéről, amikor a fény továbbsiklott, majd halk recsegés hallatszott a rendőr adóvevője felől.
- Sheener, jelentkezz!
A férfi még egyszer körbenézett, majd az arcához emelte a készüléket.
- Itt tiszta a levegő.
- Jól van, gyere vissza!
A férfi sarkon fordult,és a léptei lassan eltávolodtak.
Gee hatalmas sóhaj kíséretében hajtotta le a fejét a levelekkel borított avarra. Úgy érezte, innen már soha többé nem fog tudni fölállni. Azonban az eső továbbra is rendíthetetlenül zuhogott, és ugyan ennél jobban már úgysem tudott volna elázni, azért nem kéne egész éjjel itt maradnia.
A hazautat szinte félálomban tette meg, úgy érezte, mintha a lábai automatikusan vinnék. Már nem érzett semmit, sem fájdalmat, sem fáradtságot, csak a tudat hajtotta, hogy végre szabad. Azért néha-néha körülnézett, nehogy esetleg egy kósza rendőrautó felbukkanjon, de semmi ilyesmi nem történt.
Amkor befordult az utcájukba, rég nem érzett öröm árasztotta el. A bejárathoz érve tudatosult csak benne, végre hazaért. Szinte öntudatlanul kutatott a kulcsa után, majd kinyitotta az ajtót, és szó szerint bemenekült a száraz lakásba. Becsukta maga mögött az ajtót, majd erőtlenül nekidőlt, és lecsúszott mellette. Az ajtónak döntötte a fejét, és mélyet sóhajtott.
Itthon vagyok, gondolta. Végre, ismét szabad vagyok.
Sokáig ült ott, még mindig csuromvizesen és sárosan, de nem volt ereje fölállni. Most már nem érdekelte, a lényeg, hogy hazaért. Ott, az ajtónak dőlve aludt el.