- Ayesha! - ugrott föl Gerard hirtelen. Minden eszébe jutott, a történtek, Frank-ék, ahogy megpróbálják elfelejtetni vele az emlékeket... Ayesha, a liliomok, és a levelei... az újságcikk... a baleset, majd a választása élet és halál között... és Mikey.
Aztán az öröm amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is szállt. Hiszen elkapták, ráadásul jogosan, de még esélye sem volt tiltakozni, hiszen semmit sem értett az egészből. Ha talán visszatért volna az emlékezete, mielőtt a rendőrök rábukkannak, még lett volna lehetősége... de így minden remény elveszett. Nem tagadhatja le, amit tett, viszont így biztos, hogy az élete elkövetkező részét rács mögött tölti majd.
Szinte a szeme előtt foszlott szerte a lehetőség arra, hogy visszahozza Mikey-t.
Most mi lesz? - futott át az agyán már vagy századszorra a kétségbeesett kérdés. Leült az ágyra, és könyökét a térdére támasztva a kezébe temette az arcát. Képtelen volt rájönni, hogyan juthatna ki innen. Muszáj végigcsinálnia ezt az egészet, nem hagyhatja cserben Mikey-t! De hogy szökhetne meg? Az már biztos, hogy szöknie kell, de hogyan? Nem megrögzött bűnöző, aki tudhatná a módját...
Kinézett a kicsi, rácsokkal elfedett ablakon. Az égen sötét felhők gyülekeztek, az eső megállíthatatlanul ostromolta a házak tetejét. Már szinte teljesen besötétedett. Gerardnak eszébe jutott, milyen rég látta a holdat, vagy a csillagokat... mostanában folyton csak esett.
Kezével elnyomott egy ásítást, és akkor döbbent rá, hogy borzasztóan fáradt. Elvégre mióta felébredt az erdőben, egy szemhunyásnyit sem aludt. Talán ha most alszik egyet, sikerül kitalálnia valamit. Talán.
Ledőlt a meglehetősen kényelmetlen ágyra. Habár nagyon álmos volt, nem tudott elaludni, az eső és a szél zúgásának hangja, na meg a fejében cikázó ezer meg ezer gondolat nem hagyta. végül aztán nagy nehezen álomba merült ugyan, de állandóan szörnyű képek jelentek meg előtte álmában. Majd a kép váltott, látta maga előtt az egyreközeledő végzetes kanyart, Ayesha tekintetét a visszapillantó tükörből, újra átélte az autóbaleset szörnyű emlékeit, azt a rettegést, amely akkor elárasztotta.
Hirtelen kopogtatásra riadt föl, csuromvizesen és reszketve. Felült az ágyban, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy csak álmodott. Pár másodpercig még az álom képei, hangjai visszhangzottak a fejében, majd a következő kopogtatás visszarángatta a való világba.
Föltápászkodott, és még mindig félálomban az ajtóhoz lépett. Miért kopogtat valaki, ha egyszer zárva van?
Kezét a kilincsre fektette, és - maga sem tudta, miért - megpróbálta lenyomni. A legnagyobb meglepetésére sikerült is. A szíve hatalmasat dobbant, amikor látta, hogy az ajtó gond nélkül kinyílik.
Ayesha? - gondolta magában, és lopva körülnézett. Eszébe jutottak a nő szavai: "...szerinted ki fog kijuttatni innen?"
Hitetlenkedve megrázta a fejét. Ayesha miatt került volna ide? Talán ő értesítette a rendőrséget... de akkor miért akarja kijuttatni?
- Mi értelme van ennek? - motyogta, de ezúttal nem kapott választ. Nem is érdekelte. A lényeg, hogy végre lehetősége van a szabadulásra! De nem lesz könnyű dolga, hiszen - szerencsére - még életében nem járt itt, és ki tudja, mennyire őrzik a helyet.
Most nincs idő erre, menekülnöd kell! - figyelmeztette egy hang, ami észhez térítette. Jobban kitárta az ajtót, és lopva körülnézett. A nem túl hosszú folyosón nem állt senki, amin csodálkozott. Biztosan ez is Ayesha műve... talán most az egyszer hálás lehet neki valamiért.
Kilépett a szobából, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót, nehogy feltűnjön a szökése. Megpróbált minél halkabban menni, de olyan volt, mintha a saját lélegzetét és szívveréseit kihangosítva hallaná. Ha most akárki is éppen erre jön, és megjelenik a folyosó végénél... hátrapillantott, de arra nem volt kijárat. Ez az egyetlen út van, és ha most nem lesz szerencséje, akkor lemondhat a szabadságáról, és azzal együtt Mikey-ról is.
Erre most ne gondolj! - szólt magára gondolatban, és a torkában dobogó szívvel lépett tovább. Idefele jövet nem tűnt ilyen hosszúnak ez az út, de most mintha méterekkel meghosszabbodott volna.
Már majdnem fellélegzett, amikor elért a folyosó végére. Óvatosan kikukucskált, innen két irányba lehetett menni, és balra egy lépcső vezetett lefelé. Ha jól emlékezett, azon az úton kell mennie, ha nem... inkább bele sem gondolt. Szerencsére nem volt erre senki, de alépcsőnél már égtek a lámpák, ami csak egyet jelenthetett: menekülnie kell, amilyen gyorsan csak lehet, mer tott már egész biztosan őrök állnak.
Hangtalanul a folyosó végéig lopózott, és a falnak simulva próbált hallgatózni. Semmit sem hallott. Mély lélegzetet vett, és lassan kinézett - senki sem volt ott, csupán a lámpák égtek. Viszont a lépcsőházból több, ajtó nélküli folyosó nyílt, amin ki tudja, kik járkálnak, és vehetik őt észre. Most kockáztatnia kell, ha máshogy nem, hát menekülni fog.
Amilyen gyorsan és csendben csak tudott, a lépcsőhöz sietett, és elindult lefelé. Aztán a következő pillanatban halk köhintést hallott az egyik folyosóról, amely majdnem mögötte nyílt. Egy pillanatra teljesen megdermedt, a vér is megfagyott az ereiben. Azonban nem úgy tűnt, mintha észrevették volna, de aban már biztos lehetett, hogy azt a részt őrzik.
Gyorsan továbbment, fohászkodva, hogy ne járjon arra senki akkor. Szerencsésen leért a második lépcsősor aljára, onnan ismét további folyosók nyíltak.
Hány folyosó van ebben a rohadt épületben?! - gondolta bosszúsan, és ismét körülnézett. Minden teljesen kihalt volt, csak a lámpák volta kitt-ott fölkapcsolva, kísérteties, szinte horrorfilmbe illő hangulatot teremtve.
Jó, és most merre? - kérdezte magától. Próba szerencse, gondolta, és ajobb oldali irányt választotta. Hiba volt. Gyanútlanul ment végig a keskeny úton, és már szinte teljesen megkönnyebbülve fordult be a sarkon, amikor egy őrrel találta szembe magát, aki tőle pár méterre állt.