Ismét ugyanaz a hely, ismét ugyanaz a szoba. Ugyanazok a kopottas, régi bútorok.
Gerard kutakodva körülnézett, és meg is találta, ami tkeresett - az ajtó. Azonban most a szoba másik végében volt, nem úgy, mint ezelőtt. Elindult felé, majd szinte gondolkodás nélkül benyitott, és elámult.
Egy kicsi, de annál szebben berendezett szobában találta magát. A vele szemben lévő falnál könyvespolcok sorakoztak, rajtuk ősrégi, porlepte kötetekkel. Az egyik sarokban egy hatalmas fekete zongora állt, fölötte a falon egy ezüstkeretes festmény. Gerard kíváncsian közelebb lépett. A kép egy fiatal lányt ábrázolt, szőke, szinte már fehér haja két copfba fonva lengedezett keskeny vállai körül. Ismerős, szürke szemeivel álmodozva nézett maga elé, de valahogy az arca mégsem azé a nőé volt, akit ő "ismer". A kép aljába egy C betű volt vésve, semmi más.
- Tetszik? - harsant egy hang a háta mögött. Gee azonnal hátrafordult, mint akit rajtakaptak valamin. most először, lehetősége nyílt szemtől szemben állni azzal, akit a legjobban gyűlölt a világon.
Egy pillanatra forrongó düh árasztotta el eziránt a "lény" iránt, aki tönkretette az egész életét... aki elvette tőle azt, ami a legfontosabb volt a számára. Megkísértette a vágy, hogy bosszút állhatna rajta, de aztán el is vetette az ötletet. Lehetetlen. Aki képes az uralma alá hajtani, annál nem sok esélye van.
- Mi ez a hely? - puhatolózott. A nő halkan nevetett.
- Túl kíváncsi vagy, kedves. - csóválta a fejét, szőke fürtjei meglebbentve. Gerard tekintete a háta mögé tévedt, és azonnal meg is pillantotta a régi íroasztalon fekvő liliomokat.
- Azok... - nyújtotta feléjük a kezét döbbenten.
- A virágaimra gondolsz? - nézett hátra a nő. - Gyönyörűek, igaz?
- De... a levél...
- Látom, felcsigázta az érdeklődésedet. - hunyorított gunyorosan a férfira. Ő már semmit sem értett, legfőképp azt, hogy kerülnek a virágok ide, holott az előbb még nála voltak... bár ez teljesen jelentéktelen dolog ahhoz képest, mi történik körülötte.
- Tudod, a dolgok néha nem egészen úgy alakulnak, mint ahogy azt szeretnénk. - folytatta a nő. - Van, hogy a sors közbeszól... és a te sorsod határozottan szeszélyes alkat. Nem lehet megbízni benne, melyik pillanatban milyen fordulatot vesz... vagy, hogy mikor áll ellen egy magasabb rendű akaratának. - itt egy pillanatra düh villant a szemében, majd rögtön vissza is vette eredeti, érzelemmentes álarcát.
Gee egy szót sem értett az egészből. Mit magyaráz ez az ő sorsáról? Minek áll ellen? Mi...
- Sok mindent nem értesz. - szólalt meg ismét a lény, mintha egyenesen olvasott volna Gerard gondolataiban. - Dühös vagy, ugyanakkor félsz, mert nem tudod, mi vár rád... Könnyebb dolgod lenne, ha felejtenél.
- Mindent tudsz rólam? - csattant fel Gee türelmetlenül. A nő csak nevetett, hidegen, kegyetlen hangon.
- Többet, mint hinnéd. - felelte higgadtan. - De egyvalamit nem értek. Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? - ahogy ezt mondta, az alakja egyszer csak halványodni kezdett, mintha levegőből lenne. - Felejtened kellene... nem tánik fel, hogy így elveszíthetsz mindent? - hangja furcsán visszhangzott, valahonnan nagyon messziről, mégis mindenhonnan áradt. - Nem volt elég ennyi szenvedés? Mindenáron az életeddel akarsz játszani? - alakja lassacskán teljesen eltűnt, már csak a hang maradt, s annak is rövidesen elhalt az utolsó visszhangja.
Gerard ott állt, még mindig ugyanolyan mozdulatlanul, a fejében az iménti szavak dübörögtek. Fura érzés kerítette a hatalmába. Düh, gyűlölet, és valahol mélyen félelem keverékét érezte, de ugyanakkor sejtette, hogy semmi esélye. Nem tudta, miért, és egyáltalán honnan tudja, de biztos volt benne, hogy ezt a csatát ő nem nyerheti meg.
Helyes gondolat. Lám, mégiscsak lehet veled tárgyalni.
Keserűen vallotta be magának, hogy ez bizony így van. Mégis, miért enged ennek a nőnek olyan könnyen? Ki mondta, hogy minden szó igaz abból, amit mondott? Egyáltalán, honnan veszi, hogy nem egy egyszerű halandó, aki... nem, egyszerű halandó nem tud macska-egér módjára játszadozni az emberekkel.
Mélyet sóhajtott, és még egyszer körülnézett a szobában. Ismét zavar lett úrrá rajta, amely oly sokszor mostanában. Nem tudta, mihez kéne kezdenie, egyáltalán, van-e e értelme ennek a tehetetlen, látszólag vég nélküli küzdelemnek. Azt sem tudta, miért küzd, és mi a célja ezzel... viszont valahol mélyen sejtette, hogy van valami oka annak, amiért küzd.
Hirtelen egy furcsa hang rángatta vissza a gondolataiból. Valahonnan távolról jött, hívogatóan szólt felé, megpróbálta elcsábítani, akárcsak előző alkalommal. Nem tudott ellenállni. Öntudatlanul odalépett az ajtóhoz, és mohón kitárta, de nem az fogadta, amire várt... hanem valami egészen más.