Gerard egy pillanatra annyira megrémült, hogy levegőt sem bírt venni, csak bámulta a nő arcát, aki szembenézett vele. Gyorsan pislogott egyet, és megkönnyebbülés töltötte el. Biztosan csak a képzelete játszott vele, ugyanis Frank hajolt fölé, és nem más.
- Istenem, Gerard, a frászt hoztad rám! - sóhajtotta megkönnyebbülten. Gee addigra elég erőt gyűjtött, hogy megmozduljon, lassan, barátja segítségével feltápászkodott. Kábán nézett körül, megnyugvás töltötte el az ismerős szoba láttán.
- Mi... történt? - nyögte erőtlenül. Úgy érezte, mintha a nyelve egy száraz szivacsból lett volna. - Mi volt ez?
- Ezt én is kérdezhetném! - felelte Frank némi szemrehányással a hangjában, de a tekintete aggodalmat sugárzott. Gee kérlelően nézett rá, mire megenyhült. - Hát... még én sem értem teljesen, de... egyszer csak rosszul lettél, gondolom erre te is emlékszel, utána meg olyan... olyan volt, mintha valamiféle rohamod lett volna. Elkezdtél zokogni, és kiabálni, állandóan azt a Mikey-t emlegetted...
Kétségbeesett, könyörgő szavak, elfúló zokogás hangja... Gerard összerezzent a "látomás" emlékeitől. Akkor azért volt olyan ismerős az a hang, mert a sajátját hallotta...
- ...próbáltalak magadhoz téríteni, de egyszerűen nem tudtalak! Utána meg... egyszer csak összeestél, és... és... - látszott rajta, hogy nehezére esik kimondani a szavakat. - olyan volt, mintha meg... haltál volna. - itt egy nagyot nyelt. - Még levegőt sem vettél! Már épp orvost akartam hívni, de aztán meg hirtelen magadhoz tértél, és... innen már te is... tudod. - idegesen tördelte az ujjait, és gondterhelten nézett Gee-re, aki némán bámult maga elé. Ő sem értette pontosan, mi volt ez az előbb, a szemei előtt még mindig Mikey vérbe fagyott testének látványa lebegett, a fülében pedig a kegyetlen, gúnyos kacajt hallotta.
- Gee... - Frank bizonytalanul a vállára tette a kezét, mire összerezzent, mintha mély álomból ébredne. - Jól vagy?
Gerard bólintott, de még ő maga sem volt teljesen biztos ebben. Gyengének, levertnek érezte magát, és enyhe szédülés tört rá.
- Pihenned kéne. Nem akarsz aludni egyet? - kérdezte Frankie. Most, hogy így fölajánlotta, Gee hirtelen másra sem vágyott jobban, csak arra, hogy ágyba kerülhessen. Megint bólintott, de még mindig nem szólalt meg. Engedelmesen hagyta, hogy barátja fölsegítse, és a hálóba kísérje, úgy érezte, mintha a tagjaihoz egy-egy ólomdarabot kötöztek volna.
- Biztosan jól vagy? Nem kell semmi? - fordult felé Frank az ajtóból.
- Nem, Frankie, jól vagyok. - szólalt meg végül. Frank arcán láthatóan a megkönnyebbülés jeleivel, halványan elmosolyodott, és egy "aludj jól" kíséretében kiment a szobából. Gerard ott maradt egyedül, a zavaros és kusza gondolataival. Egyetlen dologban volt biztos, mégpedig abban, hogy az égvilágon semmit sem ért. Nem értette Frank viselkedését, nem értette, miért nem emlékszik Mikey-ra, és azt sem értette, mi volt ez az előbb... Viszont egyvalamit elhatározott: kideríti, ki ez a nő, aki ezt tette, és ezt teszi vele. Ezzel a gondolattal hajtotta le a párnára a fejét, és végre, hosszú idő után először rémálmok nélkül, zavartalanul tudott aludni.

Órákkal, vagy talán még sokkal később Frank hangjára ébredt. Először azt hitte, hozzá beszél, de amint kinyitotta a szemét, látta, hogy nincs itt a szobában. Csak reménykedni tudott, hogy csupán telefonál, és nem hívott át senkit..
Föltápászkodott, és az ajtóhoz vánszorgott. Még mindig elég levertnek érezte magát, pedig látta, hogy az ablakokon keresztül már nem süt át a nappali fény, tehát elég sokat alhatott.
Éppen kilépett a szobából, amikor ismét Frank hangja hasított a ház csöndjébe. Gerard megkönnyebbülten konstatálta, hogy csak telefonál, viszont a hanghordozásából ítélve vitatkozott valakivel. Gee kíváncsian közelebb lépett, de amikor már majdnem elért a nappaliig, megtorpant, ugyanis a saját nevét hallotta. Szerencsére minden jól áthallatszott, így innen már zavartalanul tudott hallgatózni.
- ...tudom, de mit tegyek? Azt sem tudja, mit beszél! Állandóan azt a Mikey-t emlegette, aki meghalt, és mi meg elfelejtettük, de... mi? Pszichológus? Bob, ez már ennél is súlyosabb! Te nem láttad, hogy viselkedett... egyszerűen... rémisztő volt! Komolyan... gyilkolni tudott volna, érted?! ... É-én nem tudom, de valami nagyon nem stimmel vele... hogy? Dehát azt sem tudom, ki az a Mikey! Nem, egyszerűen össze-vissza képzelődik, hallucinál, és én már aggódom, szerintem nem alaptalanul! Valaminek történnie kellett vele, ami így megváltoztatta. Valami szörnyűségnek...

Gerard képtelen volt tovább figyelni. Legszívesebben azonnal elrohant volna, ahogy előző nap tette, de a másik fele maradásra intette. Így hát csak állt ott a fal mellett, és növekvő kétségbeeséssel hallgata Frank hangját. Úgy érezte, mint akit elárultak, becsaptak, és hátba támadtak egyszerre...

- Lehet, hogy igazad van, Bob. Persze, mindenképpen segítségre van szüksége... De félek, nem lesz hajlandó beleegyezni. Iden, tudom, hogy régen segített, de ez most teljesen más! Nem hajlandó beismerni, hogy problémája van! Hiszen ismered, ha valamivel ő ellenkezik, akkor nem lehet vele vitatkozni... Most? Alszik. Miért? ... Igen, biztosan. Várj, megnézem.

A közeledő léptek hangjára Gerard megijedt, hogy mi lesz, ha lelepleződik. Ha most visszalopózna, az biztosan feltűnő lenne... Megpróbált minél jobban a falhoz simulni, hogy ne vegyék észre. Szerencséjére könnyen el tudott rejtőzni a félhomályban. Már csak reménykedett, hogy Frank nem fogja fölkapcsolni a villanyt.
De végül is minek rejtőzködsz? - gondolta. Legalább jól beolvashatnál neki... Azonban leintette magát, ki kell derítenie, mire készülnek Bobbal.
Nem folytathatta tovább a gondolatmenetet, ugyanis a következő pillanatban Frank dugta ki a fejét az ajtón, és körülnézett, utána be is lépett. Keze a villanykapcsoló után nyúlt, de az utolsó pillanatban meggondolta magát.
Ne kapcsold föl, ne kapcsold föl...
Úgy tűnik, tényleg meggondolta magát, ugyanis így szólt: - Igen, biztosan alszik. - megfordult, és visszament a nappaliba. Gerard megkönnyebbülten lélegzett föl. Nem tudta, vajon miért döntött Frank végül másképp, de jobb is így.
Ismét hallgatózni kezdett.

- Figyelj, Bob. A következőt fogjuk csinálni. Várok egy kicsit, hogyan viselkedik, és megpróbálok beszélni a fejével. Ha továbbra is ezeket fogja hajtogatni, elviszem pszichológushoz, akármit mond, és kész. Nem tudok mást tenni. Ha kell, bármit bevetek, hogy rávegyem. Félek! Félek, hogy mit fog tenni. Nem tudom, valamiért olyan, mintha... mintha nem is lenne teljesen a tudatánál. Bob, ez nem az a Gerard, akit mi ismerünk.

Gee úgy döntött, eleget hallott. Ellökte magát a faltól, és beviharzott a szobába, jól becsapva maga mögött az ajtót. Azt akarta, hogy Frank hallja, és tudja, mindent hallott, és hogy milyen fájdalmat okoz ezzel neki. Leroskadt az ágyra, könyökét a térdének támasztotta, és a kezébe temette az arcát. Kezdeti dühét mostanra csalódottság, elkederedettség váltotta föl. Hogy is reménykedhetett abban, hogy Frank véleménye egy nap alatt megváltozott volna... Teljesen világos volt a számára, hogy azt hiszik, megőrült. Pedig nem így van! Egyáltalán, miért felejtették el mind Mikey-t? Ki tett ezt velük? Létezik egyáltalán ilyesmi? Az emberek nem képesek ilyesmire, lehetetlen, hogy egyszerűen "kitörölték" őt a memóriájukból. Egyszerűen nincs magyarázat erre. Hacsak... nem, ez egész biztosan nem így van. De mégis, valamiért egyre erősebb érzése támadt, hogy a történések, és az a furcsa nő valahogy kapcsolatban állnak egymással.
Annyi mindent nem értett, és annyi minden marcangolta a lelkét, legszívesebben örökre eltűnt volna innen, hogy véget vethessen ennek az egésznek.
De, ahogy az a nő is megmondta - ez még csak a kezdet.