Sötét, szélcsendes éjszaka volt. A levegőben kísérteties csend honolt, mint egy alattomos, rejtőzködő gyilkos, amely csak arra vár, mikor kerül gyanútlan áldozata közelébe. A halál néma csendje. A kihalt utcákon pár halványan pislákoló lámpa ontotta gyenge fényét, némelyik már nem is égett. Aztán lassan a többi is végleg elhalványult, átengedve az uralmat a sötétségnek. Hirtelen feltámadt a szél, elszáradt leveleket sodorva magával, melyeknek halk zizegése megtörte az éj csödjét.
Egyetlen alak járt csupán arrafelé azon a késői órán. Földig érő, sötét ruhája szinte teljesen beleolvadt az éjszakába, arcát csuklyával takarta el. Szinte hangtalanul lépdelt a járdán, fejét mélyen lehajtotta, mintha el akarna bújni a világ elől, de pontosan tudta, merre megy. Aztán egyszer csak mégis felnézett, s megtorpant, mintha elérkezett volna oda, ahová tartott. Felemelte a karját, a ruha hosszú ujja alól elővillantak vékony, szinte halottfehér ujjai. Csuklyáját elegáns mozdulattal hátrahajtotta, engedve, hogy arcának minden szegletét a hűvös szellő érje. Fehér haja ezüstös palásként omlott a vállára, tökéletesen keretezve holtsápadt arcát. Világosszürke szemeivel kíváncsian kezdte pásztázni a házat, amely előtt állt. Tudta, hogy jó helyen jár. Nem telt bele pár másodperc, máris megérezte a bent lakozó lelkét, érezte a lüktető fájdalmat és félelmet, ami eltöltötte. Ajkai halvány, elégedett mosolyra húzódtak, ahogy felidézte maga előtt az emlékeket, amelyeket azonnal, kíméletlenül az áldozatra zúdított. Lehunyta a szemeit, s megjelent előtte a szoba képe, ahol először találkozott a kiszemeltjével. Azonnal megérezte a lényében azt, amit a legjobban gyűlölt mindennél a világon.
Megérezte a benne lakozó szeretetet.
Olyan élénken élt benne az emlék, mintha az előbb történt volna, pedig annak már két hónapja. Újra lejátszódott előtte annak a napnak az összes eseménye. A fülében csengtek a szavak, amelyekkel áldozata könyörgött, tiltakozott azellen, amit tennie kellett, s amit végül meg is tett - kioltotta a saját vérének az életét. Ugyanakkor tudta, hogy ő most újra átéli ezeket a számára oly kínzó perceket. Nem egyszer csinált már ilyet, rávett valakit arra, amit egyébként semmilyen körülmények között sem tenne meg. Különös képessége lévén hipnotizálni, az uralma alá tudta hajtani az embereket, akik hiába tiltakoznak, végül megteszik, amit parancsol nekik. Tudta, hogy kevés igazán szerető ember van a világon, akit ilyen szoros kapcsolat fűzne valakihez, és hálát adott a sorsnak, hogy pont egy ilyennel keresztezte az útját. A gondolatra, hogy milyen ragaszkodást vélt felfedezni az áldozat lelkében, hirtelen düh lobbant fel benne. Talán titkolta, talán nem akart tudomást sem venni róla, de valójában irigyelte az ilyen embereket. Egykor ő is közéjük tartozott, szeretett és szerették, fölnéztek rá, bizalommal voltak iránta. De ez már a múlté. A szeretet utolsó apró szikrái is megszűntek létezni a lelkében, és eltökélt szándéka volt, hogy bárkitől, akinek ez megadatott, elvegye, hogy ők is úgy éljenek, mint ő. Egyedül, hidegen, érzelmek nélkül. Szeretet nélkül.
Gondolataiból halk, könyörgő suttogás rángatta vissza a valóságba.
Elég... hagyd abba...
Látta, ahogy a hang gazdája összeroskad a falnál, és kétségbeesetten próbál küzdeni azellen, amivel szemben esélye sincs. Ha lennének érzelmei, a nő már megsajnálta volna, de így csak elégedetten konstatálta szenvedését.
- Nem, még nincs vége - felelte, tudván, hogy a szavai hallgatóra találtak. Egy pillanatra behatolt a kiszemeltje gondolatai, érzései közé, hogy ellenőrizze, elérte-e azt, amit akart. Azonnal átragadt rá a félelem, a fájdalom, és az önvád marcangoló érzése, tudta, hogy a gazdájuk a poklok poklát éli meg - az ő jóvoltából. Úgy gondolta, egyenlőre elég ennyi, véget vet a szenvedésének. Hirtelen kinyitotta a szemét. A kapcsolat azonnal megszakadt, s az érzelmek újra visszatértek gazdájukhoz, egy üres, kihűlt lelket hagyva a sötét utca csöndjében.
A nő visszahajtotta kapucniját a fejére, gondosan elrejtve magát a világ elől.
- Még találkozunk, kedvesem - suttogta, majd egy utolsó pillantást vetett a házra, utána sarkon fordult, nesztelen léptekkel elindult, és lassan elnyelte a sötétség.


Gerard hirtelen fölült. A szíve a torkában dobogott, mintha azon nyomban ki akarna ugrani hús-vér börtönéből, a teste hideg verejtékben úszott. Egy pillanatra azt hitte, még mindig álmodik, és halálra rémülten nézett körül, de aztán kirajzolódtak előtte a szoba ismerős körvonalai. Megkönnyebbülten fújta ki az eddig benntartott levegőt a tüdejéből. Agyában újra felvillantak a képek, a szörnyű álom részletei, de jobbnak látta inkább nem gondolni rájuk. Félrelökte a takarót, fölállt, és a sötétben tapogatózva a fürdő felé vette az irányt. Amikor megtalálta a villanykapcsolót, felkattintotta. Pupillái összeszűkültek a hirtelen támadt fényre a sötétség után. A mosdókagylóhoz ment, lehajolt, és megmosta az arcát. A hideg víztől kissé felrázódott, és az álom legutolsó másodperceit is az emlékezete legmélyebb zugába száműzte. Mélyeket lélegzett, próbált úrrá lenni az érzésein.
Azonban amikor felemelte a fejét, és a tükörbe nézett, hirtelen a vér is megfagyott az ereiben.
Valaki állt mellette.
Hosszú, végtelennek tűnő másodperceken keresztül nézte azt a metsző, hideg szürke szempárt, amely ugyanolyan meredten tekintett vissza rá. A hideg futkosott a hátán, akaratlanul is oldalra nézett, de nem volt ott senki. Visszafordult a tükör felé, már csak a saját arca nézett vissza rá. Mélyet sóhajtott a megkönnyebbüléstől.
- Képzelődsz, nem is volt ott senki - motyogta magának szemrehányóan, majd hitetlenkedve megrázta a fejét, és kiment a fürdőszobából. Miközben visszamászott az ágyba, egyre erősebb érzése támadt, hogy valaki figyeli. Úgy döntött, nem foglalkozik vele, miközben a fejére húzta a takarót. Lehunyta a szemeit, de egy szörnyű, álombeli kép jelent meg előtte... megpróbálta elűzni, és másra gondolni, több-kevesebb sikerrel. Végül nyugtalan, zavaros álomba merült.