Frank szavai után hirtelen csönd támadt a szobában. Az a fajta fájdalmas csönd, amikor az ember rádöbben, hogy az, akiben eddig feltétel nélkül megbízott, elárulta. Nem tud semmit mondani, nem képes megmozdulni, nem képes gondolkodni, csak áll, és mélységes csalódottsággal a tekintetében próbál némán könyörögni, hogy ez az egész csak egy rossz álom legyen. Aztán amikor rájön, hogy ez a valóság, a felismerés olyan iszonyatos erővel mar a lelkébe, hogy egy pillanatra azt hiszi, ez maga a vég, innen nincs tovább... pedig van. Ahogy fölemeli a fejét, és újra belenéz azokba a szemekbe, amelyeknek a gazdája a számára oly fájdalmas szavakat kimondta, tudatosul benne, hogy valami megváltozott. Ez a tudat még az előzőnél nagyobb fájdalmat okoz a számára. Úgy érzi, nem bírja tovább, próbál megszólalni, megmozdulni, de képtelen rá. A szemei könnybe lábadnak tehetetlenségében és kétségbeesésében, de semmivel sem tudná kifejezni azt a kínlódást, azt a szenvedést, ami ekőzben a lelkében lezajlik. Végül erőt vesz magán, kiszakítja magát az őt körülvevő fájdalom vastag ködéből, és megpróbál küzdeni.
- Hogy kérhettek ilyet tőlem? Hogyan... felejthetném el a saját testvéremet? Ti... ti... - szavakkal nem is lehetett pontosan kifejezni, amit ebben a pillanatban érzett.
- Hidd el, csak jót akarunk neked! - tartott ki Frank továbbra is a véleménye mellett.
- Segíteni szeretnénk. - csatlakozott hozzá Ray. - Bízz bennünk! Eddig tudtál, most miért vagy ilyen? Gee, ez nem rád vall. - csóválta a fejét.
- Segíteni?! Még hogy én bízzak bennetek??? Ha tényleg ezt akarjátok, vegyétek tudomásul, nincs szükségem a segítségetekre! - jelentette ki Gerard felháborodva. - Ha azt hiszitek egyetlen pillanatig is, hogy képes lennék Mikey-ról lemondani, hát kibaszottul félreismertetek!! Lehet, hogy ti csak úgy képesek vagytok túllépni rajta, de ne kérjétek tőlem, hogy ugyanezt tegyem! Soha nem fogom elfelejteni őt, értitek?! Soha! - a végén már kiabált.
- Gerard, kérlek, nyugodj meg! - kapott a keze után Frankie, de ő elrántotta.
- Ne érj hozzám, Iero! - azzal sarkon fordult, és szinte kivágtatott a nappaliból. A fénykép hangos csörömpöléssel landolt a padlón, olyan volt, mintha egyúttal egy ember szíve tört volna ezer darabra.
- Várj! - hallotta Gerard a többiek hangját, de nem érdekelte. Gondolkodás nélkül felrántotta a bejárati ajtót, és szabályszerűen kimenekült a házból. Az ajtó hangos dörrenéssel csapódott be mögötte, ő pedig sebes léptekkel indult el a lámpákkal kivilágított utcán, hátra sem nézett. Úgy érezte, a ház szelleme követi őt, megpróbálja ott tartani az ördögi tömlöcében. Futni kezdett. Nem érdekelte, hogy egy méterre rohant át egy arra száguldó autó előtt, amely hangos fékcsikorgás és dudálás közepette lassított le, nem érdekelte, hogy a késői órán arra járó emberek furcsán néztek rá, csak el akart menekülni innen, minél messzebb ettől a helytől. Nem érdekelte, merre, hova, csak futott hátrahagyva a félelmét, a szorongását. Időközben az eső is eleredt, cseppjei összekeveredtek az arcsán végigfolyó forró könnycseppekkel. Szinte meg sem érezte, ahogy a fáradtságot sem.
Lassan az út kezdett más színt ölteni, a világos utcákat sötét sikátorok váltották föl, amolyan tipikus sötétedés utáni helyek, ahol az ember arra számítana, hogy bármelyik percben rátámadhatnak. Gerard az egyik ilyen sikátor végénél lelassított, egy pillanatra a falnak támaszkodva kapkodott levegő után, majd amikor újra visszanyerte az erejét, továbbindult. Most, hogy már nem rohant, fel tudott figyelni arra is, merre jár. Rögtön felismerte az utat. Megszaporázta a lépteit, és rövidesen elérkezett egy magas, kovácsoltvas kapu elé. Habozás nélkül nyitott be, a kapu egyik szárnya elnyújtott nyikorgással adta meg magát, és engedelmesen kitárult előtte. Egy kattanással becsukta maga mögött, majd megfordult, és halk léptekkel elindult a sírok között, ment, amerre a szíve vezette. Ahogy a jól ismert útra lépett, hosszú idő után újra, felgyorsult a szívverése, mintha egy rég várt találkozás előtt állna.
Rövidesen rátalált arra a sírra, amelyet keresett. Közelebb lépett hozzá, szemügyre vette, és szomorúan konstatálta, hogy a virágcsokrok szinte mind elhervadtak rajta, senki sem hozott újat. Lassan leült a sírkőre, miközben a tekintetét le sem vette a belevésett névről.
Michael James Way
Gerard lassan felemelte a kezét, és kinyújtott ujjait hozzáérintette a sírba vésett betűkhöz. Végigsimított az alattuk elhelyezett fényképen, és érezte, ahogy a könnyein keresztül akaratlanul is szomorú mosolyra húzódik a szája. Közelebb ült a sírkőhöz, nekidőlt, s arcát a képhez nyomta. Lehunyta szemeit, és engedte, hogy átjárja az a sok-sok régi emlék, amely megmaradt neki.
- Azt akarják, felejtselek el - suttogta. Talán őrültségnek hangzik, de ő hitt benne, hogy a szavai hallgatóra találnak, hogy Ő meghallja őket. - Mind azt akarják... - folytatta. - Nem értem őket. Mondd, mit tegyek? Nem akarlak, és soha nem is foglak elfelejteni! - a hangja megbicsaklott, a torka elszorult a fájdalomtól, a hiány, az elvesztés kínjától. De végül erőt vett magán, és újból megszólalt: - Annyira hiányzol... Az én hibám, tudom! Miattam vagy most ott, ahol vagy, de... én nem akartam!
Nem a te hibád!
Az eső lassan elállt, s ő továbbra is ott ült, a sírkőnek dőlve, miközben a legszebb Vele töltött emlékekre gondolt. Képtelen volt elszakadni ettől a helytől, a testvérétől, aki most a hideg földben fekszik alatta, a lelke pedig talán már nagyon-nagyon messze jár innen.
Itt vagyok, Gerard. Semmi baj. Itt vagyok melletted..