Olyan sokáig olvasta, mintha valami regény lenne. Ki akartam venni a kezéből, de följebb emelte, hogy ne érhessem el. Elkezdtem ugrálni utána, ő meg nevetve átvette a másik kezébe.
- Ne csináld már, mond meg mi van benne! - vettem könyörgőre a dolgot.
Gerard leengedte a kezét, majd nagyon komolyan a szemembe nézett, mielőtt megszólalt.
- A vizsgálat eredménye. - mondta szigorúan.
- És...?
- Amy, - kezdte vontatottan - ...nagyon sajnálom, de.... én vagyok az apád!
Az utolsó szavakat már egy hatalmas vigyor kíséretében kiabálta, aztán megölelt és magához szorított.
- Tudtam, tudtam, annyira tudtam. -mondtam boldogságtól sugárzó arccal.
A nagy kiabálásra lejött Linda is az emeletről.
- Ezek szerint az unokám vagy? - kérdezte kedvesen. - Üdvözöllek a Way családban, ebben a nem egészen komplett, de szeretni való famíliában.
Rég voltam ennyire boldog, mint most. Végre újra volt helyem a világban, nem voltam egyedül.

Aztán jött a fekete leves.
- Amy, a nagyszüleid biztosan keresnek, be kell jelentenünk hol vagy! - nézett rám Gee megint komolyan.
Nagyon megrémültem.
- Nem, azt nem akarom!
- Sajnos nem számít te mit akarsz. Addig nem lehet normális életed, amíg kőröznek.
- De hát te vagy a legközelebbi rokonom! - próbálkoztam.
- De egyelőre a nagyszüleid a gondviselőid. Törvényesen ők felügyelnek rád.
- Vissza akarsz küldeni hozzájuk? - kérdeztem kétségbeesve. - Én ott nem bírom ki!
- Amy, már korábban eldöntöttem, ha a vizsgálat igazolja, hogy a lányom vagy, akkor magamhoz veszlek, de ennek megvan a törvényes útja. Ne élhetsz itt csak úgy, hogy senki sem tud róla. Iskolába is kell járnod...
- Pfff... iskola!
- Amy! - szólt rám szigorúan. (jééé, ilyet is tud?)
- Jól van, tudom, iskola!
- Megbízok egy ügyvédet, hogy intézze. Nem hiszem, hogy bármi gond lenne,... legalábbis remélem.
- Köszönöm! - mondtam nagyon hálásan és megint a nyakába csimpaszkodtam.
- Holnap hazajössz velem, rendben? - kérdezte még az ajtóból, mielőtt indult volna.
- Klassz! - kiáltottam utána boldogan és felmentem a szobába összerámolni a cuccaimat.

Másnap reggel már tűkön ülve vártam, hogy megláthassam, remélhetőleg végleges otthonom.
Gerard nem siette el, 11 is elmúlt már, mire végre befutott. Utána meg Donna nem volt hajlandó elengedni minket ebéd nélkül, hiába készítettem tüntetőleg az ajtóba a holmimat. Úgy érzetem már sosem indulunk el.
Mikor megérkeztünk végre, éreztem, hogy érdemes volt ilyen sokáig várni. Nagyon szép volt a ház, hatalmas és ízléses. Nem is tudom, valahogy nem néztem volna ki Geeből.
Gerard egész úton egy szót sem szólt, volt egy olyan érzésen, hogy ő izgatottabb, mint én. Még szerencse, hogy 10 percnél nem kellett többet autózni, hogy odaérjünk.
Gee hozta be a cuccaimat a kocsiból, amitől úgy érzetem magam, mintha egy szállodában lennék.
- Lyn-Z? - kérdeztem, mikor beléptem az ajtón.
- Turnén van, csak két hét múlva jön haza. Egyelőre be kell érned az én társaságommal. - mosolygott Gee.
- Talán kibírom valahogy! - vigyorogtam. - Gondolom még nem tud rólam?
Gee kicsit zavarba jött.
- Hát... nem. Ezt nem lehet telefonon.
Az tény, hogy telefonon nem túl szerencsés egy ilyen dolgot közölni, viszont az is érdekes lesz, mikor meglátja, hogy itt lakom.

Első utunk abba a szobába vezetett, amit ezentúl,reményeim szerint sokáig én fogok birtokolni.
Aztán Gee boldogan vezetett körbe a házban, minden egyes helyiséget megmutogatva, mintha bizony nem jönnék rá előbb-utóbb a funkciójukra.
Kipakoltam, nézelődtem, aztán lementem a nappaliba. Észre sem vettem mennyire elszállt az idő. Gerard már a vacsorát készítette, vagyis az túlzás, hogy készítette, mert egészen pontosan a Donnától kapott ételt melegítette a mikróban.
Viszont a teríték a pazar volt. Fekete tányérok, piros szalvétával, és még gyertya is díszelgett az étkezőasztalon.
- Ezt... miattam? - kérdeztem meghatódva a csodálatos teríték láttán.
- Áá... én minden este így vacsorázom. - vágta rá Gerard rám sem nézve, majd végre rám sandított és elképedt arcom láttán jót nevetett.
- Persze, hogy miattad! Nem minden nap találkozik az ember a sosem látott lányával, nem igaz?
- Az már biztos! - vigyorogtam vissza rá.
Leültünk vacsorázni édes kettesben. Hirtelen eszembe jutott, hogy vajon most hány lány irigyelne engem, ha látna. Épp gyertyafénynél vacsorázom Gerard Wayel, aki ráadásul az apám. Erről eszembe jutott valami.
- Gee... szólíthatlak apának? - kérdeztem meg hirtelen.
Sajnos rossz húzás volt, pont vacsora közben feltenni neki ezt a kényes kérdést. Félrenyelte a szájában lévő falatot, és azt hittem menten megfullad. Gyorsan megütögettem a hátát, nehogy még kipurcanjon itt nekem!
- Őőő... ha nem akarod nem muszáj. - mondtam gyorsan, mert sejtettem, hogy fuldoklását a kérdésem okozta.
- Sehh... mih... bahj...- köhécselte, majd mikor újra levegőhöz jutott megszólalt.
- Szóval... úgy szólítsz, ahogy jól esik.
- Rendben, de azért nem szeretném, ha minden egyes alkalommal fulladoznál!
Nagyon komolyan a szemembe nézett.
- Kicsit fura nekem ez a helyzet Amy, de majd megszokom!
Folytattuk tovább a vacsorát. Megpróbáltam illedelmesen viselkedni és láttam Gerardon is, hogy ő is visszafogja magát. Biztos vagyok benne, hogy nem így szokott viselkedni normális esetben. El kell még telnie ahhoz egy kis időnek, hogy ne legyünk zavarban egymás jelenlétében.
A nagy viselkedés közben sikerült leenni magam. A pólóm elejére ráfolyt a szaft. Mikor Gee meglátta azonnal hozott egy szalvétát és vadul törölgetni kezdte az arcomat, meg a pólómat. Esküszöm, mint egy csecsemőnek. Nem is bírtam ki, hogy meg ne jegyezzem.
- Hé... nem vagyok már kisbaba, elintézem magamnak!
- Őőő...bocsi. - mondta vigyorogva és végre abbahagyta a szám törölgetését.
- Kösz... - morogtam. Nagyon remélem, hogy nem az lesz a következő lépés, hogy pelenkát vesz nekem. Azt hiszem fel kell világosítanom, hogy én már tudok önállóan enni, inni (de azt még hogy!) öltözni, stb.
Sóhajtottam egy nagyot és az járt a fejemben, hogy vajon melyikünknek lesz nehezebb megszokni ezt a helyzetet.