A turné tovább folytatódott. Természetesen rengeteg képet találtunk a neten a buszos akcióról. A zenekar üzent a segítségükre sietőknek, még egyszer megköszönték, amit értük tettek.

Egyik este nagy meglepetés ért a rosszabbik fajtából. Megtudtam ugyanis, hogy másnap abba a városba megyünk, ahol régi, halott szerelmem van eltemetve. Kicsit sokkolt a dolog, a temetés óta ugyanis nem voltam a sírjánál.
   - Mi a baj? - kérdezte Gerard, látva rossz hangulatomat.
   - Semmi... csak... tudod Steve, a régi vőlegényem, ott van eltemetve, ott él a családja is.
Gee meglepődött. Eddig, ha jól emlékszer csak egyszer meséltem neki Steveről. Úgy gondoltam nem szerencsés egy kapcsolatban a régit emlegetni.
   - És... - kérdezte zavartan. - nem szeretnél odamenni? Esetleg...
   - Nem, szó sincs róla! Semmi gond, csak olyan rég gondoltam már rá, meglepett a dolog!
   - Értem!
Odajött hozzám és átölelt.
   - Megértelek, ha nem akarsz jönni!
   - Semmi baj, tényleg!
Gee megfogta a kezem és a háló felé kezdett húzni.
   - Gyere, aludjuk ki magunkat!
Befeküdtem mellé az ágyba. Eleinte nagyon zavart ez a szűkös hely a buszon, mostanra már megszoktam. Meg amúgy is jó érzés volt szorosan Gerardhoz bújni.
Hanyatt feküdt, egyik karját a feje alá téve, a másikkal átölelt. Oldalra fordultam és néztem őt. A kinti lámpa fénye épp csak annyira világított be, hogy arcának körvonalait láthattam. Néztem őt, ahogy a plafont bámulja. Megcsodáltam tökéletes vonásait, enyhén borostás arcát, ami így még szexibb volt, mint csupaszon. Vajon most mire gondolhat?
Mutatóujjamat finoman végighúztam a homloka közepétől az orra hegyén át le, egészen az álláig. Rám mosolygott és mikor az ajkaihoz ért az ujjam, adott rá egy puszit. Aztán felém fordult, mindkét karjával átölelt és így, összebújva aludtunk el.

A másnapi koncert után volt egy kis szabadidőnk, nem indultunk rögtön tovább. Arra gondoltam, ha már így hozta a sors, meglátogatom Steve sírját a temetőben. Rossz volt a lelkiismeretem, amiért a temetés óta nem jártam ott. Persze ráfoghatnám a távolságra, meg zaklatott életemre, de ez mind hazugság lenne. Be kellett vallanom magamnak, hogy nem is akartam elmenni. Annyira fájt az emléke, és bár tudom, hogy az emberek épp azért járnak ki a temetőbe, hogy enyhítsék a fájdalmukat, nálam ez másképp alakult.
Elmondtam Geenek, hogy mit tervezek. Megértette és megkérdezte, hogy elkísérjen-e, de nemmel válaszoltam. Nem tarottam jó ötletnek, hogy új szerelmem "meglátogassa" a régit.
Nyomott hangulatban indultam el és Gee ezt látva egy pillanatra visszahúzott az ajtóból.
   - Biztos jól vagy? - kérdezte aggódva.
Gondolom nem kerülte a figyelmét könnyes szemem.
   - Persze, csak tudod, bánt a lelkiismeret.
Erre nem tudott mit válaszolni. Talán az járt a fejében, ha ő meghalna hozzá sem mennék ki a temetőbe?
Adtam egy puszit a szájára és csöndesen becsuktam magam mögött az ajtót.

Borongós, szomorú délelőtt volt, pont egy temetői sétához méltó. Félem, hogy nehezen fogom megtalálni a sírt annyi idő után, de lábaim mintha tudták volna az irányt, mintha valamiféle erő irányított volna, határozottan odavezettek.
Megálltam a sír előtt. Szerettem volna mondani valamit, ami megmagyarázza hosszú távollétemet, de nem találtam a szavakat. Úgy éreztem elhagytam régi szerelmemet, akivel annyira boldog voltam egykor és akiért a poklok poklát álltam ki.
Letettem a sírkőre a virágot és megrohantak az emlékek. Igen, ezért nem jöttem el eddig ide. El akartam fojtani ezeket az emlékeket, de most olyan intenzíven törtek rám, hogy lábaim elgyengültek és térdre rogytam a márvány síremlék mellett.
Valaki hátulról finoman a vállamra tette a kezét. A szívbaj kerülgetett hirtelen, hiszen ki lehetne egy temetőben? Reflexszerűen hátrafordultam és tátva maradt a szám.
   - Erik? - néztem a fölém tornyosuló férfira.
Nem tévedtem, Erik állt mellettem, Steve bátyja.
   - Szia, Lily, téged is látni erre? - kérdezte, de hangjában nem hallottam szemrehányást, inkább szomorúságot.
Felálltam és néhány pillanatig csak néztem a rég látott férfiarcot. Annyira ijesztő volt, hogy Erik a megszólalásig hasonlított Stevere.
   - Szia! Én... épp... épp erre... - motyogtam zavartan.
   - Erre turnéztok? - kérdezte élesen.
   - Igen.
Úgy tűnt ő is értesült az újságokból az életem alakulásáról.
   - Örülök, hogy látlak! - monda, de nem tűnt teljesen őszintének.
Leültünk egy közeli padra és beszélgettünk. Régóta nem találkoztunk, volt témánk bőven. Úgy repült az idő, hogy szinte észre sem vettük, csak az tűnt fel, hogy már sötétedik.
   - Nagyon jól nézel ki, Lily! - szólt Erik némi hallgatás után.
   - Köszönöm!
   - Jót tett neked ez a pörgős élet!
Erre nem tudtam mit felelni. Hallatszott a hangján, hogy ezt most nem dicséretnek szánta, és nem értettem hová akar kilyukadni.
   - A temetés óta nem jártál itt, ugye? - kérdezte, szemrehányással a hangjában.
   - Hát... tudod... eleinte nem volt lelkierőm, aztán meg...
Erik váratlanul szembefordult velem és szó szerint nekem támadt.
   - Szeretted te egyáltalán az öcsémet?
A kérdés váratlanul ért és mélyen beletaposott e lelkembe. Miért feltételezi rólam Erik, hogy nem szerettem Stevet?
   - Arra sem méltattad eddig, hogy meglátogasd a sírját!
   - Te nem tudod miken mentem keresztül! - vágtam vissza neki indulatosan, mikor az első sokkból feleszméltem.
   - Persze! - nevetett gúnyosan. - Jó kifogás mindig van! Nem értem rá, messze van, stb....
   - Milyen jogon ítélsz te el engem?- kiabáltam rá. - Szart sem tudsz az életemről! A poklok poklát éltem át Steve halála után és később sem lett könnyebb. Ha nincs Gerard én... - elhallgattam. Talán nem kéne most Gerardal példálózni.
   - Gerard? Ja, az énekes! Hát igen, gondolom ő jobban megfelel a kényes ízlésednek!
   - Erik! - kiáltottam rá jó hangosan. Most már nem bírtam türtőztetni magam. Erik teljesen kiakasztott. Felpattantam a padról, szembe álltam vele, úgy kiabáltam.
   - Fogd be! Én szerettem Stevet, de a sors elvette tőlem! Nem én tehetek a haláláról! Éjjel-nappal ott ültem mellette, mikor haldoklott, nem ettem, nem ittam, szinte nem is éltem! Bármit megadtam volna  azért, hogy visszakaphassam! De meghalt, itt hagyott! Még most is fáj, de tovább kellett lépnem!
Visszaroskadtam a padra és éreztem, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Újra átéltem a régi fájdalmat. Nagyon bántottak Erik becsmérlő szavai, főleg azért, mert én is hibásnak érzetem magam, amiért nem voltam Steve sírjánál. De az ő emléke a szívemben él, és ahhoz, hogy emlékezzek nem kell egy sírkő fölé borulnom.
Erik megdöbbent kirohanásomon és úgy tűnt elgondolkodik a hallottakon., mert felém fordult és átkarolt.
   - Bocsáss meg Lily, nem gondoltam komolyan! Csak... valahogy kicsúszott a számon. - mondta nagyon szomorúan. - Tudod... nagyon hiányzik Steve!
   - Nekem is! - sóhajtottam és végre sikerült megnyugodnom.
Kibontakoztam Erik öleléséből, erre ő zavartan rám nézett.
   - Én... én nem akartalak megbántani, csak... tudod... annyira fáj! És... mikor láttalak a képeken azzal a... az énekessel...
   - Gerard!
   - Gerardal... szóval úgy éreztem, tudom hülyén hangzik, úgy éreztem megcsaltad Stevet.
   - Én nagyon szerettem őt, de tovább kell élnem az életem. És nem azért vagyok Gerardal, mert ő Gerard Way, hanem, mert szeretem. Mikor megismertem azt sem tudtam kicsoda. Megmentett, és az életét kockáztatta értem, és annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy el sem tudom mondani. De Stevet sosem fogom elfelejteni!
   - Elhiszem és ne haragudj!
Szomorúan nézett rám, látszott, hogy nagyon megbánta az előbbi lerohanását.
   - Lily, én... kérlek hagy engeszteljelek ki egy itallal.
   - Jaj, csak italt ne! - nyögtem hirtelen.
   - Akkor egy kávé? Kérlek, megtisztelnél vele!
Elgondolkodtam, végül is egy kávé még biztosan belefér az időbe, és utána Erik sem érezné magát olyan kellemetlenül.
   - Nem bánom, egy kávé jöhet! - válaszoltam mosolyogva.
Még egy utolsót pillantottam Steve sírjára, majd elindultunk a kijárat felé.