Szinte egyszerre ébredtek föl, és egyszerre hasított beléjük az az elviselhetetlen zsibbadás, ami olyan volt, mintha ezer tűt szurkáltak volna a testükbe. Egy ideig még nem láttak semmit, de aztán tisztulni kezdett a kép. Előttük egy darab fa sem volt, csak egy domb, ami mögül fény szűrődött, és látni lehetett a kék eget. Rögtön tudták, hogy ez nagyon nem jelent jót. Bal oldalt sátrak álltak, a sátrak előtt pedig alakok. Jobb oldalt a megszokott fák. Gerard és Frank egymásra néztek. Mindkettőjük egy-egy karó előtt állt, ami mögött meg volt kötve a kezük. A zsibbadás kezdett múlni, és mintha az agyukról is leplet rántottak volna le, kezdték érteni a helyzetet: valakik elkapták, aztán kikötözték őket, az égen nincs felhő, a nap pedig készül feljönni. Frank a sátor előtt álló alakokra nézett, hátha kap valami magyarázatot, amiért kikötözték őket. Nagyon fura szerzetek voltak. Se nem emberek, se nem vámpírok, hanem egy egészen vegyes társaság: volt köztük alacsony, magas, ijesztő és ártalmatlan kinézetű is. A bőrszínük is különbözött. Valamelyik fekete volt, a másik vérvörös, volt élénk rózsaszín és fehér is. Egyiknek sem volt egészen ember formája. Frank felfedezett köztük egy farkast, sőt, egy lebegő vörös felhőt is, amiről nem volt biztosan meggyőződve, hogy élőlény, de úgy ”állt” közöttük, mintha oda tartozna. Húszra becsülte a létszámukat. Nagyjából középen, egy kisebb emelvényen helyezkedett el az egyikük, akire Frank azt gondolta, hogy talán a főnökük lehet. Sötétszürke teste mintha hurkákból lett volna, végtagjai talán nem is voltak. A feje annyiból különböztethető meg a testétől, hogy egy kisebb húsdarabként trónolt a testen, és három vonal jelezte a két szemét, illetve a száját.

- Hé! Mit akarnak velünk csinálni? - Frank önkéntelenül is hangosabban beszélt. A hústorony kicsit megrázta magát, mire a teste úgy rezgett, mint a kocsonya, aztán kinyitotta a szemeit, ami abból állt, hogy a fején a felső két vonal pár centis réssé nyílt szét. Egy ideig méregette Franket, aztán dörmögött valamit, amit Frank nem értett. Már azon gondolkodott, hogy megkérdi még egyszer, mire a kis tömegből kivált egy nő és Frank elé ment. Ennek egész ember formája volt, egyetlen szembetűnő különbség csak a homlokából kiálló két, enyhén hátrafelé hajló szarv. Szőke tincsei úgy omlottak rá, hogy ha valaki látta volna, azt hiszi, csak poénból van odaragasztva, ugyanis az egész teste, a szarvait leszámítva tökéletes volt, akárcsak egy angyalé.

- Ti, vámpírok, olyan buták vagytok. - szólalt meg teljesen emberi hangon a lány, bár a hangsúlya felháborítóan felsőbbrendű volt - látod azt? - folytatta, miközben a dombra mutatott. - hamarosan feljön a nap, és ti meghaltok. - visszafordult, egész közel Frank arcához, és mosolygott.

- Mért? - kérdezte Frank komoly arccal. A lány szemeit forgatva sóhajtott.

- Mert vámpírok vagytok.

- És ti kik vagytok?

- Démonok, kedvesem, démonok. És akár hiszed, akár nem, ha egy démon összetalálkozik egy vámpírral, akkor abból kivégzés lesz. - a démon magabiztos, felsőbbrendű mondatai idegesítették Franket. Volt egy olyan sejtése, hogy démonok elől nem olyan könnyű meglógni, mint egy csapat verekedő vámpír elől. Kétségbeesetten Gerardra nézett, hátha van valami ötlete, ő még reményvesztettebben nézett vissza rá. Ő valószínűleg többet olvasott a démonokról, így tudhatja, mennyi az esélyük. A démon követte a tekintetét.

- A barátod is meg fog halni. Akármennyire küzdöttem érte.

- Ezt hogy érted?

- Őszintén szólva én beajánlottam a főnöknél, hogy őt hagyjunk életben, de nem jártam szerencsével. A szárnya miatt kitűnik a többi vámpír közül. Pont olyan, mint én, csak nekem szarvam van, neki meg szárnya. Hol szerezte, így született?

- Igen. Félig démon. Szóval jobb ha vigyáztok, mert ő nem hal ám meg olyan könnyen a napfénytől. - Frank reménykedett benne, hogy meg tudja ijeszteni őket ezzel a kis hazugsággal, vagy talán mégsem ölik meg, és akkor el tud menekülni.

- Gyenge kis próbálkozás volt. Mindenki tudja, hogy egy démon sosem állna össze egy vámpírral, ha mégis, valószínűleg belehalna az a vámpír.

- Hidd el, megvan ennek a maga története. Ha kíváncsiak vagytok rá, elmeséljük odabent az egyik sátorban. - Bökött a fejével Frank a sátrak felé. A szőke démon vacillálva a hústoronyra nézett, talán engedélyt kért tőle. Frankben egyre erősödött a gyanú, hogy ez a démon igazából csak félig démon, a másik fele vámpír. Ezért néz ki ilyen emberien, és ezért ”harcolt” Gerardért.

- Sajnos nem lehet. Mindkettőtöknek meg kell halnia. - Frank most már komoly szomorúságot érzett a démon hangjában.

- Nem lenne jó, ha lenne valaki, aki megértene téged? - A démon most már nem takarta az érzéseit. Kiült az arcára minden, Frank meg is lepődött, hisz eddig annyira tökéletes volt az arca, most pedig az érzelmek ráncokat varázsoltak rá. Vágyódva nézett Gerard felé. Frank nem akarta ennyire felkavarni, ráadásul nem is igaz amit mondott, de ez volt az egyetlen esélyük. Frank is Gerardra nézett, aki nagyon nem volt már jó bőrben. A egyre több napsugár szökött át a kis domb felett, égetve ezzel Gerard bőrét. Szerencséje volt, hogy a ruha a teste nagyobb részét takarta, csupán az arca és a kézfejei voltak kitéve a sugárzásnak. A démon elfordította a fejét, nem bírta nézni Gerard szenvedését. Aztán az arcán a ráncok eltűntek, újból tökéletes lett az arca, érzelmek nélküli, bár még látszott, hogy nagyon erőlteti magát.

- Nem lehet. Különben is, az rajtad már úgysem segít. Ha az ő életét megkímélnénk, attól a tiédet még nem. Mért fontosabb az ő élete a tiédnél? - Frank elgondolkodott a démon szavain, aztán mélyen a szemeibe nézett.

- Azért, mert szeretem. - A démon hasonlóképpen a szemeibe mélyedt, irigyelte Franket, amiért szabad, és amiért szabadon szerethet.

- Sajnálom. Mi az utolsó kívánságod? - kérdezte most már hangosabban, eltávolodva Franktől.

- Had búcsúzzam el tőle. - kérte Frank olyan igazi ”utolsó kívánság” hangsúllyal. A lány visszarohant a hústoronyhoz, odasúgott neki valamit, aztán visszament Frankhez. Út közben hosszasan végignézett Gerardon.

- Rendben van. - bólintott a lány. Megkerülte Franket, és egy húzással szétoldotta a kötelet a kezei körül. A vállánál fogva vezette oda Gerardhoz. Mikor elé értek, Frank Gerardhoz bújt. Ő visszaölelt volna, de a kezei meg voltak kötve, így csak annyit tehetett, hogy a fejét ráhajtotta Frank fejére.

- Mondd, hogy van terved. - Súgta neki nagyon halkan, és nagyon óvatosan Gerard, hogy a démonok ne vegyék észre.

- Van. Tudsz repülni?

- Azt hiszem. - próba képpen kicsit megmozgatta a szárnyait. Nem fájt, rendesen működött.

- Jó. Akkor most leszedem a köteleket a kezedről, aztán visszamegyek, és mikor elterelem a figyelmüket, akkor te repülj el.

- És te?? - a felháborodástól ez egy kicsit hangosabbra sikeredett, amit a démonok nem vettek jó néven.

- Most már elég lesz. - szólt a szőke démon, és Frank vállát megfogva, vissza akarta húzni a helyére, de Frank kitépte magát a szorításából, és rávetette magát Gerardra. Ő csak annyit érzett, hogy Frank belékapaszkodik, aztán hevesen megcsókolja, és innentől már nem számított semmi. Olyan rég várt erre, hogy most hirtelen az sem volt olyan fontos, hogy démonokkal vannak körülvéve, akik meg akarják sütni őket. Érezte, amint Frank keze araszol hátrafele, végig Gerard teste mentén, mintha simogatná, aztán eléri a kezét, keresgéli a megfelelő helyet, ahol a legjobban hozzá tud férni a kötélhez, és elkezdi azt bontogatni. Franknek igazából fogalma sem volt, hogy miből lehet az a kötél, és hogy egyáltalán le tudja-e szedni Gerardról, de meg kellett próbálnia. Egy kézzel elég nehezen ment, ezért megpróbálta a lehető legkisebb feltűnéssel a másik kezét is Gerard háta mögé csúsztatni. Hogy ne legyen túl gyanús, még szenvedélyesebben csókolta Gerardot, mintha mindkét kezét csak a szenvedély vitte volna hátra. Úgy tűnt, nem vették észre a démonok a cselt, mert nem reagáltak semmit, pedig Frank egyre kétségbeesetten rángatta a kötelet. Hirtelen az engedni tűnt, egyre lazább lett. Valószínűleg ezt Gerard is megérezte, mert besegített, és mozgatni kezdte a kezét. A következő pillanatban Frank csak azt érezte, hogy Gerard kezei kiszabadulnak, és a nyaka köré fonódnak. Egyik kezével a hajába túrt, a másikkal a tarkóját tartotta, mintha félne, hogy el akarna menni. Frank kétségbeesett. Most lebuktak. Így nem fog sikerülni a terve, Gerard kezét visszakötözik, és mindketten megsülnek a napon. Nem értette, hogy Gerard mért csinálta ezt. El akart szabadulni, hogy lássa a démonok reakcióját, de Gerard olyan erősen tartotta, hogy nem ment. Aztán hirtelen emelkedni kezdtek: Gerard használta a szárnyait, de olyan sebesen, mint eddig még soha. Franknek nagyon erősen kellett kapaszkodnia, hogy ne essen le. De megértette legalább, hogy Gerard mért csinálta azt, amit csinált, és rájött, hogy ez lehet, hogy jobb megoldás, mint az övé.

- Frank! A nap! Nem... nem bírom - nyöszörögte Gerard, miközben a szárnycsapásai egyre lassultak, aminek következtében vészesen közeledtek a fák ágaihoz.

- Nincs a közelben pihenőhely?

- Nem... nem látom. Nem látok semmit. - ahogy ezt kimondta, Frank érezte, amint az egyik ág a hátába fúródik, aztán egyre lejjebb esnek, néha fennakadva az ágak között. A következő események olyan hirtelen zajlottak, hogy Frank alig bírta felfogni őket. Először is hirtelen megálltak, méghozzá fejjel lefelé, amitől Frank majdnem leesett, ugyanis Gerard szorítása meggyengült, aztán hirtelen mintha elhúzták volna a sötétítő függönyt, valami rájuk borult. Frank megpróbálta kitalálni, hogy mi lehet az a valami, ami betakarja őket. Valami vékony anyag volt, mégis nagyon erős és sötét. A nap sugarait teljesen kizárta. Frank meg is érintette volna, ha nem kellett volna annyira kapaszkodnia, így csak a szemével tudott tapogatózni, de ezzel is sikerült megállapítania a különös lepel eredetét: Gerard szárnya fedte be őket. Frank elismerően Gerardra nézett, de akkor kis híján szívrohamot kapott. Gerard amúgy is elég ijesztő látvány, de így, fejjel lefelé, véres arccal, fehér szemekkel és kivillanó szemfogakkal maga volt a megtestesült Horror.