Őrült sebességgel zuhantak fejjel lefelé, egymásba kapaszkodva. Bár a becsapódás egyértelműen végzett volna velük, ők ezzel mit sem törődtek. Annyira benne voltak még a harc hevében, a szabadulás örömében, a saját életük kézben tartásában, hogy jelenleg semmilyen veszély nem állíthatta meg őket. Biztosak voltak benne, hogy ezt a helyzetet is meg tudják oldani, szóval nem féltek.

- Kapaszkodj! - ordította Gerard Frank fülébe. Ő minden tőle telhetőt megtett kapaszkodás terén, de a karja annyira sajgott, hogy azt hitte, leszakad. Nem tudta, Gerard mire készül, hogy van-e valami terve, vagy csak azért mondta, hogy legyen mit mondania utoljára. Ezt egy pillanattal később meg is tudta, mikor egy hatalmas rántást érzett. Majdhogynem lassulás nélkül álltak meg a levegőben, és vették az útjukat fölfelé. Franknek fogalma sem volt, hogy mi történhetett, ő csak kapaszkodott. Gerard sem volt jobb helyzetben, sőt, talán ő még jobban összezavarodott. Mikor rászólt Frankre, hogy kapaszkodjon, mintha nem is lett volna magánál. Valami őrült ötlet által vezényelve biztos volt benne, hogy repülni fog, és a következő pillanatban már fölfelé szálltak. De nem ért rá ezen gondolkodni, egyelőre próbált a levegőben maradni és olyan messze kerülni a kastélytól, hogy ne találják meg őket. Közben volt ideje nézelődni is. A táj még lehangolóbb volt idefentről. Ameddig a szem ellát, csak halott fák, semmi több. Gerard arra gondolt, mennyire unalmas ez így. Ahogy a horizontot szemlélte, elgondolkodott, hogy vajon mekkora lehet ez a világ, és hogy vajon mindenhol csak ilyen fekete fák vannak-e. Eldöntötte, hogy miután elérte a célját, tehát fényderült a múltjára, elindul, hogy felfedezze a világot. Álmodozó tekintettel meredt a távolba, mikor észrevett egy, a fák közül kiálló sziklát, ami minden bizonnyal egy pihenőhely volt. Hát most rájuk is fért a pihenés. Elég sok hely állt rendelkezésre a landoláshoz, az mégsem sikerült teljesen jól. Gerard nem tudott lábra érkezni, úgyhogy szegény Frank sínylette meg a dolgot. Le akart mászni róla, hogy azért mégse nyomja össze, de nem tudott. Frank még mindig szorította magához, ahogy a szemeit is szorosan összezárta.

- Frank...

- Lent vagyunk már? - kérdezte Frank még mindig összeszorított szemekkel. Gerard halkan nevetett.

- Igen, lent. Nem érezted, ahogy landoltunk?

- Én már semmit sem érzek. - Gerard hallotta Frank hangjában, hogy csak viccel. Kinyitotta a szemeit, kezeit szétkulcsolta Gerard hátán és minden gond nélkül kimászott alóla. Mikor aztán meglátta Gerardot, rögtön rájött, hogy miképp menekültek meg.

- Mi az? - kérdezte Gerard zavartan, ahogy észrevette, hogy Frank nagy szemekkel mered rá.

- Én is ezt akartam kérdezni. - válaszolt Frank, és Gerard mögé mutatott. Ő először nem értette, de amikor oldalra fordította a fejét, meglátta a két hatalmas szárnyat a hátán, ami leginkább denevérszárnyakra hasonlított, persze sokkal nagyobb méretben. Mozgásra késztette őket, így azok kinyíltak, majd összezáródtak. Úgy tudta használni, mintha mindig is ott lettek volna.

- Én... nem tudom, hogy kerülhetett rám. De van egy olyan érzésem, hogy fölösleges erőfeszítés lenne megpróbálni kitalálni.

- Van benne valami. De mégis... ez most itt fog maradni örökre?

- Nekem tetszik. - Gerard elégedetten mosolygott, ahogy megsimogatta a szárnya végét.

- Nem azt mondtam, hogy nem tetszik. Praktikus. Gyorsan lehet vele közlekedni. Na meg áldozatra vadászni... - Gerard belegondolt, és teljesen igaza volt Franknek. Ezekkel a szárnyakkal öröm lesz utazni, a kajaszerzésről nem is beszélve.

- Nem vagy éhes? Elmehetnél vadászni egy kicsit. Én addig szerzek ruhákat.

- Honnan?

- Azt bízd csak rám. - gyanakvóan nézett Frankre, de végül is beleegyezően bólintott. Elvégre még mindig egy szál rövidnadrágban voltak.

Frank gyorsan el is tűnt, Gerard pedig szárnyait kitárva fölröppent a fák fölé, hogy onnan keressen valami emberi települést. Miközben repült, rájött, hogy a levegőben még annyira sem tud tájékozódni, mint a földön. A fák innen még egyformábbnak tűntek, és a közülük kiálló pihenőhelyek sem sokkal jobban különböztethetők meg egymástól. Ennek ellenére nagyon élvezte a repülést. A hatalmas denevérszárnyak engedelmesen csapkodtak. Igyekezett azonban arra is figyelni, hogy lát-e valami mozgást odalent, mert nem akarta sokáig húzni a dolgot, akármennyire is élvezte a szárnycsapkodásait. Kifárasztotta az idegtépő várakozás, amíg a halálát várta, aztán a harc Frankkel, a lefelé zuhanás, Frank cipelése, és most a kajakeresés. Szeretett volna már teli hassal aludni egy jó nagyot. Alig gondolta ezt végig, máris meglátott valamit a fák között. Épphogy csak egy pillanatra, de az már elég volt neki, hogy tudja: van ott valaki. Lejjebb ereszkedett, a kisebb ágak hozzá is értek. Innen már tisztán látta, hogy egy férfi az. Úgy rohant, mintha az élete múlna rajta. Hát, valóban az élete múlt rajta. Gerard várta a megfelelő pillanatot, aztán mikor a férfi egy tisztább helyre ért, Gerard kapott a lehetőségen, és hátulról elkapta. Az egyik karját a nyaka köré tette, a másik kezével pedig megfogta az állát, és rántott egyet rajta. Az áldozatnak épphogy csak egy kiáltásra volt ideje, aztán már csak a csonttörést lehetett hallani. Össze is esett volna, ha Gerard nem tartja meg. Hátulról magához ölelte, és szívni kezdte a vérét a nyakából. Igazi feltöltődés volt újra vért nyelni. Nem értette, hogy tud minden egyes alkalommal így élvezni egy teljesen hétköznapi dolgot, de úgy érezte, hogy ez az, amire mindig is vágyott. A denevérszárnyak pedig még jobban erősítették ezt az érzést. Amikor vérre szomjazva lecsapott az áldozatára, az határtalan boldogságot okozott neki, és nem is tudta volna elképzelni az életét e nélkül.

Frank olyan gyorsan futott, amennyire csak képes volt rá. Tudta, hogy sietnie kell, ha időben vissza akar érni, mert az út hosszú volt, már amennyire észrevette odafentről. Nagy szerencséje volt, hogy tudta merre kell menni. Nem akarta elmondani Gerardnak a tervét, mert talán ellenezte volna, de úgy érezte, hogy muszáj visszamennie a kastélyba. Valami visszavonzotta oda. Ha nagyon őszinte akart magával lenni, akkor azt is mondhatta volna, hogy tetszett neki ott, tetszett az, hogy verekednie kellett, és hogy ezért cserébe még külön ellátást is kapott. De gyorsan kiverte a fejéből ezeket a gondolatokat, és csak a ruhákra koncentrált, elvégre azért indult el. Ha közben ”véletlenül” szétveri egy-két vámpírnak a fejét, az nem az ő hibája lesz. Hamarosan már a nagy, komor kastély előtt állt, és azon gondolkodott, hogy vajon merre lehetnek a lakosztályok. Látta a széttört ablakot, amin kiugrottak. Fölötte lehettek valahol a szobák, mert tisztán emlékezett, hogy egy lépcső vezetett lefelé abba a terembe, ahol a műsort tartották. Frank hátrált pár lépést, aztán nekifutásból elrugaszkodott. Túl magasan voltak azok az ablakok, amelyikeket célba vett, úgyhogy mikor érezte, hogy fogy a lendülete, rátapadt a falra és nekiállt mászni fölfelé. Igyekezett kímélni a sérült karját, ugyanis még mindig fájt, bár már nem annyira, mint amikor az eset történt. Szerencséje volt, hogy a szürke kőfalak közti sűrű repedések és az érdes felület segítették a felfelé jutást. Érdekesnek tartotta azonban, hogy egyetlen őr sem védte a falakat. Biztos valami nagy mérkőzést tarthattak, amit senki sem akart kihagyni. Ez esetben még jobban kell sietnie, hogy visszafelé is ilyen biztonságban lejuthasson. Találomra benézett az egyik ablakon. Ahogy meg tudta állapítani, jó helyen járt, csak azt nem látta, hogy van-e bent valaki. Úgy döntött, hogy keresgél tovább, hátha talál valami egyértelműbben kivehető szobát. Pár ablakkal arrébb talált is. Elég világos volt bent, hogy ki tudja venni, hogy senki sincs bent. Ezeket az ablakokat nem védte vasrács, amit ismét csak furcsállt Frank: vagy nagyon béna ennek a kastélynak a védelme, vagy minden őr eltűnt. Minden esetre neki ez csak kedvezett. Egy pillanattal később már bent is volt a szobában, és a ruhásszekrényben kutatott. Annyi cucc volt ott, hogy bőven lehetett válogatni. Frank nem akart akármilyen ruhát, szeretett volna valami különlegeset, ami jól néz ki és kényelmes is. Gerardnak kivett egy pár sötét bakancsot, fekete hosszúnadrágot, inget, kabátot, és egy vörös nyakkendőt. A fekete cuccok segíthetnek nekik rejtőzködni, a vörös nyakkendőt meg egyszerűen nem tudta otthagyni. Úgy döntött, hogy a saját ruháit most veszi föl, szóval magának is gyorsan kiválogatott ugyan ilyen ruhákat, kivéve azt, hogy az ing fehér volt, és nem kabát, hanem mellényt vett fölé, ami alá betűrte a nyakkendőt. Gerard cuccait a kezébe fogta, és már ment is kifelé. Félúton azonban meghallotta azt az ismerős zajt, amit csak a tömeg tud kiadni. Olyan ismerősen csengett, bárhonnan fel tudta volna ismerni. Nem bírta megállni, hogy ne ejtse útba a törött ablakot. Jól sejtette: teli házas műsör volt, és még az őröket is felfedezte a falak mentén. A küzdőtérre tekintve látta, ahogy épp most vasal be az egyik vámpír a társának, aki végigszáguld a küzdőtéren, és az üvöltő tömegbe csapódik. Úgy tűnt, ezzel vége is volt, ugyanis az elöl állók minden figyelmüket a még a küzdőtéren álló vámpírra koncentrálták, és öklükkel a levegőben hadonászva dicsőítették. Az győztesként felemelte mindkét karját és válaszként visszaüvöltött a közönségre. Ahogy törött ablak felé fordult, Frank azt hitte, rosszul lát. Meg mert volna győződni arról, hogy Bertet látja.