A hangzavar egy pillanatra sem hagyott alább, sőt, úgy tűnt, egyre hangosabb lesz. Gerard feje úgy forgott, mint a ringlispíl, próbált valami kiutat keresni, de a tömeg szorosan körbezárta. A fejük felett jókora tér tátongott, a plafon nagyon magasan helyezkedett el. Oldalt körben nagy ablakok sorakoztak, Gerard biztos volt benne, hogy bőven kiférne rajtuk. Csupán két probléma akadt velük: az összes be volt rácsozva kívülről, és olyan magasan voltak, hogy Gerard aligha tudott volna olyan nagyot ugrani. Olyan erősen gondolkodott, hogy a feje is belefájdult, ráadásul csak minden zavarosabb és reménytelenebb lett. Visszafordította a figyelmét a viadalra, ezzel eljutott hozzá ismét a tömeg őrjöngése, amit eddig ki tudott zárni. Türelmetlenség tapintható volt a teremben, már alig várták, hogy a két vámpír egymásnak essen, és szétszedjék egymást. Gerard megpróbálta összeszedni magát. Tudta, hogyha úgy gondol a dologra, hogy úgysem sikerül, akkor biztosan nem is fog sikerülni. Lehet, hogy az a másik vámpír gyengébb nála, és simán le tudja győzni. Akkor tud egy kis időt szerezni magának a szökéshez. Hinnie kellett abban, hogy meg tudja csinálni. Hinnie kellett magában. Így, felbátorodva fordult az ellenség felé. Az még mindig a kör másik szélén ácsorgott, méghozzá háttal neki, úgy tűnt, valamit beszél az edzőjével, vagy akárki legyen is az, akinek az arckifejezése elutasítást tükrözött, a kezével nemet intett, vagy inkább hadonászott, közben ordítozott. Hamarosan a környező vámpírok elkezdték lökdösni befelé. Az egyik olyan erőset taszított rajta, hogy beesett tőle a küzdőtér közepére. Lehajtott fejjel térdelt néhány pillanatig, de aztán felállt, kétségbeesett tekintetét pedig Gerardra emelete. Gerard nem tudta elhinni, amit lát. Talán a sok izgalomtól hallucinál. Hunyorgott, megdörzsölte a szemét, de a látvány nem változott: Frank állt előtte. A tömeg zaját hirtelen már nem hallotta, ezzel szemben a saját szívverését annál jobban. Csak bámult rá, tudta, hogy itt valami nincs rendben, de egyelőre még nem fogta fel, hogy mi. Pár másodpercbe beletelt, mire eljutott a tudatáig a helyzet. A hatalmas hangzavar újra berobbant a fejébe, a gondolatok pedig úgy cikáztak benne, hogy semmit sem értett belőlük. Csupán azt tudta, amire az előbb rájött: itt most azt várják tőle, hogy küzdjön meg Frankkel, és az egyikük meg is haljon. Nem mehetett közelebb hozzá, és látszott Franken, hogy ezt ő is tudja. Ha ezek itt meglátják, hogy eszük ágában sincs verekedni, akkor szétszedik őket. Pedig legszívesebben odarohant volna hozzá. Így hát csak az maradt, hogy a tekintetükkel beszélgessenek. Gerard olyan kétségbeesett fejet levágott, hogy egyértelmű legyen: semmi ötlete sincs. Frank alig láthatóan bólintott, de az ő arca bizakodóbb volt Gerardénál. Úgy tűnt, van terve. Gerard megkönnyebbült. Frank tekintetével a Gerard háta mögötti ablakra mutatott, nyomaték képpen, visszaemelve a tekintetét Gerardra, összehúzta a szemöldökét. Gerard nem volt biztos benne, hogy érti, mire gondol Frank, de nem állhatott le értetlenkedni, mert a tömeg egyre erőszakosabban és türelmetlenebbül ordítozott. Mindketten tudták, hogyha nem tesznek valamit, méghozzá azonnal, akkor a vámpírok beözönlenek a küzdőtérre, és akkor mindkettőjüknek vége. Frank cselekedett előbb: futásnak ered Gerard felé. A tömeg hangszíne megváltozott. Elégedetten hördültek föl, tetszett nekik, hogy végre történik valami. Frank pedig csak közeledett, és közeledett Gerard felé, aki nem tudta, hogy mit csináljon, és azt sem tudta, hogy Frank mit csinál, szóval csak várta, hogy mi lesz. Legnagyobb meglepetésére Frank jókora erővel belécsapódott, és levitte a földre. Ott a nyakát kezdte el szorongatni. Gerard nem értette, hogy mi van, de bízott Frankben, szóval ő is megragadta a nyakát és úgy tett, mintha azon igyekezne, hogy megfojtsa Franket. Frank egyre lejjebb ereszkedett, mígnem elérte Gerard fülét.

- Mikor jelt adok, ugorj olyan magasra, amilyenre csak tudsz, az ablakhoz közel. - Frank ahogy elmondta, legurult Gerardról, majd feltápászkodott. Úgy gondolta, hogy a tervének be kell jönnie. Ha nem, akkor mindketten meghalnak. A megfelelő pillanatban kell azonban véghez vinni, addig pedig muszáj úgy tenniük, mintha meg akarnák ölni egymást. Szerette volna tudatni a tervét Gerarddal, de ebben a helyzetben képtelenség beszélgetni, szóval csak abban reménykedhetett, hogy Gerard bízik benne, és azt teszi, amit mondott neki. Újabb támadást intézett Gerard ellen, aki vissza is támadott. Hamarosan aktív harca bonyolódtak. Persze mindketten nagyon figyeltek, hogy ne tegyenek kárt egymásban, de hogy a látszatot megtartsák, megpróbáltak agresszívnak tűnni. Mindketten rásegítettek a másik támadására, hogy látványosabb legyen. Például mikor Gerard éppen behúzott egyet Franknek, ő hátraugrott, hogy úgy tűnjön, az ütés röpítette hátra. A leghatásosabb az volt, mikor Gerard a földre került, és nagyon látványosan szenvedett az előző támadástól, addig Frank a levegőbe ugrott, hogy jó magasról csaphasson le a halálán lévő Gerardra. Őrületes gyorsasággal közeledett Gerardhoz, közben a ”közönség” számára jól láthatóan ütésre emelte az öklét, aztán bumm. Alig valamennyivel Gerard feje mellett hatalmas lyuk keletkezett a földben. A tömeg egy emberként felhördült, senki sem tudta mi történt, talán elhibázta, talán Gerard az utolsó pillanatban kitért az ütés elől, de nem is számított, a hatás megvolt, és nekik csak ez kellett. Gerard lelökte magáról Franket, aki egy kis rájátszással majdnem a tömegben landolt, méghozzá olyan látványosan, hogy ismét nagy hatást váltott ki a nézőkből. Többször átbukfencezett, pörgött, hányta-vetette magát, és sikerült úgy megérkeznie, hogy úgy tűnjön, mintha az összes végtagját kitörte volna. Síri csönd következett a teremben. Mindenki feszülten várta, hogy vajon mi fog történni. Meghalt volna Frank? Reménykedtek, hogy még nem, és hogy még élvezhetik ezt a nagyon izgalmas küzdelmet. A csönd mintha több órája tartott volna, mikor mocorgást véltek felfedezni azon a helyen, ahol Frank landolt. És valóban. Frank először a kezét mozgatta meg, ami most valahol az egyik bokája alatt volt, aztán felhúzta a lábát, és így szépen lassan kicsomózgatta magát. Utoljára a fejét emelte föl, és mikor meglátták a bosszútól és az agressziótól izzó szempárt, újabb hörgés futott át a termen. Frank vontatott lassúsággal felállt, nagyokat lélegzett, a teste magért beszélt: ezt most nagyon megbánja Gerard. Az egész termet bezengő csatakiáltással indult meg Gerard felé. Ő tudta mi a dolga. Tudta, hogy ez a jel. Ennek kell lennie. Egy pillanatra sem kételkedett, hogy ez az, valahogyan érezte, mintha Frank helyében lett volna, és tudná minden gondolatát. Szóval pár lépést tett hátra, mintha félt volna, és menekülőre fogná: megfeszítette az összes izmát, és ahogy Frank mondta, olyan magasra felugrott, amennyire csak lehetett, az ablakhoz a legközelebb. A nézők hangos ”ohhh”-val kommentálták. Mást nem is nagyon tudtak reagálni ebben a hihetetlen nagy izgalomban. Tudták, hogy ez a csúcspont, hogy most fog eldőlni a küzdelem. Gerard már az ablak magasságában járt, de kezdett lassulni. Látta, ahogy Frank is elrugaszkodik, hogy a levegőben ”végezzen vele”. De az agresszió helyett az arcán végtelen nagy koncentrálást látott. Sokkal gyorsabban közeledett, mint ahogy azt Gerard elképzelhette volna. Akkor ért oda Gerardhoz, mikor ő épp megállt a levegőben, hogy a gravitáció elkezdje visszavonzani a földre. Óriási erővel csapódott Gerardhoz, és rögtön magához is szorította. Végig száguldottak a közönség fölött, egyenesen neki az ablaknak. Először az üveg tört darabokra, aztán ahogy nekicsapódtak a rácsnak, az is. Frank karja védte Gerard hátát, így azon tört szét a vas. Úgy érezte, hogy ez a fájdalom még egy vámpírnak is sok. Biztos volt benne, hogy szilánkosra tört az alkarja. Ennek ellenére még mindig szorosan tartotta Gerardot, és érezte a hátán, hogy ő is átölelte. A föld azonban még messze volt, ők pedig üvegszilánkok és vasrudak kíséretében zuhantak lefelé.

Lefelé.
Lefelé
Lefelé