Mikor úgy érezte, hogy elég rég óta rohan már, lihegve rogyott a földre. A hangok és a képek egy pillanatra sem hagyták magára. Gerard úgy érezte, hogy kezdi megszokni őket. Megpróbálta őket figyelmen kívül hagyni, akármennyire győzködték mindenféléről. Nehéz volt: hol farkasüvöltés, hol hátborzongató kacaj, hol gyereksírás ütötte meg a fülét. A képek gyakran mutattak véres testeket, amikben saját magát, Franket, Mikeyt, vagy a többi barátját ismerte föl. Gerard úgy gondolt rájuk, mint bábokra, amik csak alakot változtatnak.

Amint kipihente magát, újból futásnak eredt, de most lassabbra vette a tempót. Egyszerűen csak nem tudott egy helyben maradni. Viszont egyre jobban kezdte unni a hallucinációkat, sőt, lassan már idegesítették. Egy épp az útjába került. Bertet ábrázolta. Szemben álltak egymással. Gerard úgy döntött, nem menekül többet, hanem kideríti, van-e fizikai valójuk, vagy tényleg csak képek, amik keresztül tudnak menni a testén, esetleg ha közeledik, akkor eltűnnek.

- Szia Gerard. Rég láttuk egymást. - Bert megnyalta az alsó ajkát, és közeledni kezdett.

- Fogd be. Nem vagyok rád kíváncsi. - mondta hűvös hangnemben Gerard, de valójában egy icipicit gyorsabban kezdett verni a szíve, mert eszébe jutott, hogy mi lehet az igazi Berttel. Bár jól átverte, mégsem tudott teljesen haragudni rá.

- Nem-e? Nekem nem úgy tűnik. Gerard... gyere vissza velem. Itt van a kastély a közelben. - Gerard hirtelen összezavarodott tekintetét látva Bert magabiztos mosolyra húzta a száját.

- Bizony ám. Eddig csak körbe-körbe mentetek. A kis kertitörpe hazudott neked. Nincs semmiféle módszere arra, hogy megtaláljátok a múltatokat. Csak arra megy ki a játék, hogy kettesben legyetek. Nem vetted észre, hogy mennyire féltékeny volt rám? Láttad az arcát, mikor ránk nyitott? Csak el akar venni tőlem téged...

- Hazudsz. - csak egy pillanatra futott át az agyán a gondolat, az mégis elég volt, hogy megingassa. Annyira logikusnak tűnt. Mikor rájuk nyitott, tényleg a féltékenység érzése fedte be az arcát. Aztán eltűnt, és amikor visszajött, előállt azzal a szöveggel, hogy induljanak egyedül útnak.

- Igen? Akkor most mért nincs itt veled? Mert egy gyáva alak. A saját hülyeséged volt, hogy kiszívtad annak a farkasnak a vérét, ő pedig nem akarta kockáztatni a saját testi épségét, ezért elküldött, hogy magadban szenvedj. Jól mondom? - Gerard egyre jobban megingott. Át akarta gondolni, mert ez most tényleg meggyőző volt, de nem ment. Megrázta a fejét. Nem. Nem szabad hinnie semminek. Bertre nézett, aki már egész közel állt hozzá, csupán pár lépésre. Gerard kétségbeesett arckifejezést öltött magára.

- Most mit csináljak?

- Öld meg. - mondta halál komolyan Bert. Gerard szemében felcsillant valami gyilkos fény, Bert ezt úgy fogta föl, hogy igazat adott neki, és mindjárt sarkon fordul és visszarohan Frankhez, hogy megölje. Ehelyett Gerard egészen váratlan mozdulatot tett: először sípcsonton rúgta (nagy meglepődésére a lába szilárd húst talált), az ennek következtében összegörnyedő Bert pedig szabályosan Gerard öklébe fejelt. Elterült a földön, és nagy jajgatás közepette tapogatta mindkét tenyerével az egyik szemét. Gerard átlépett fölötte és folytatta útját. Miközben ment, szilárdította taktikáját: semminek nem szabad hinnie, mert most minden illúzió.

Hirtelen újra megszólalt egy ismerős hang.

- Gerard! - Ray volt az. Oldalról tűnt föl, és úgy lihegett, mint aki már órák óta fut. Gerard nem állt meg. Nem is akart többet foglalkozni a hallucinációkkal. - Gerard! Állj már meg! Velem kell jönnöd. Mikeynak szüksége van rád. - Gerard ahogy meghallotta Mikey nevét, azonnal megállt, de egy pillanattal később meg is bánta. Tovább akart menni, de találkozott a tekintete Rayével, aki komoly aggódást mutatott.

- Mikey halálosan megsérült. - Ez a 3 szó úgy hasított Gerardba, mint a villám - Azt hiszem, nem fogja megélni a reggelt. Az utolsó kívánsága az volt, hogy téged lásson. Gyere. Nincs sok időnk. - Gerard ezt egyszerűen nem bírta ki. Ray után eredt. Habár legbelül tudta, hogy az egész csak játék, mégis úgy érezte, mintha valaki csavargatná a szívét. Gondolkodás nélkül rohant Ray mögött. Nem is mentek olyan sokat, és Ray lassítani kezdett. Egy kisebb tisztásra értek, ha lehet azt annak nevezni, hogy egy kis területen nem nőttek fák. Két alak rajzolódott ki, ahogy közeledtek: az egyik feküdt, a másik mellette térdelt. Ray megállt az utolsó fáknál és visszanézett Gerardra. Tekintetében együttérzés és őszinte fájdalom tükröződött. A térdelő alak felállt, és Gerardhoz sétált. Bob volt az. Ugyan olyan volt az arca, mint Raynek. Gerard vállára tette a kezét részvétül, majd mindketten eltűntek a fák között. Gerard ott állt, és csak nézte a fekvő alakot. Nem tudta, mihez kezdjen. Nem tudta, hihet-e a szemének. Minden esetre akár illúzió, akár nem, neki igazán fájt. A hangok is teljesen elhallgattak, mintha gyászba vonultak volna. Most hirtelen hiányoztak Gerardnak. Rosszul jött most ez a csönd, amitől úgy érezte magát, mintha temetésen lenne. Végül úgy döntött, hogy odamegy Mikeyhoz. Vagyis nem is igazán döntött, a szíve mintha mágnesként húzta volna oda. Először csak lassan sétált, kételkedés köpette, aztán egyre gyorsabban, míg végül futott, aztán valósággal lerogyott mellé. Végignézett Mikey vérben úszó testén. Az oldalán jókora sebesülés éktelenkedett, onnan származott a temérdek mennyiségű vér. Mikey lassan elfordította a fejét. Fehér arcán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek. Tekintete homályos, de azért még pislákolt benne az élet apró lángja. Amint felismerte Gerard-ot, mosolyra húzódott a szája.

- Gerard... köszönöm, hogy eljöttél. Csak téged akartalak utoljára látni. Azt kívánom, bárcsak máshogy történt volna. Bárcsak mindketten a kastélyban maradtunk volna, és akkor talán többet lehettünk volna együtt. - próbálta minél gyorsabban elmondani, így a végén nagy levegőt kellett vennie, mint aki hosszú percek óta jön a felszínre a víz alól.

- Nem... Kérlek, mondd, hogy ez nem igaz. Mondd, hogy ezt is csak hallucinálom. - Gerard most mindent megtett volna, hogy újból hallja a hangokat és higgye, hogy ezt is csak képzeli. Mikey nagy erőfeszítések árán, megfogta Gerard kezét. Olyan volt, mint a jég.

- Gerard... Tudod, hogy mindig a bátyámként tekintettem rád. Kívánom neked, hogy találd meg a múltad, és... legyél... nagyon... boldog... - itt véglegesen elhalkult a hangja. Szemei mereven az égre meredtek. Gerard 2 ujjával lehúzta Mikey szemhéjait, de közben nem bírta tovább: kitörtek belőle a könnyek. Egyik kezével még mindig Mikey kezét szorította, a másikkal most átkarolta a halott testet és magához ölelte. Homlokát Mikey homlokához támasztotta, és sírt. Homályosan képek kezdtek feltűnni a fejében. Egy szoba, világos van. 2 kisfiú ül a szőnyegen egy karácsonyfa előtt, és ajándékokat bontogatnak. Amint kicsomagolják, rögtön önfeledt játékba kezdenek, persze mindkettőnek a másiké kell. Körbe kergetik egymást a lakáson. Itt-ott feltűnik egy felnőtt. Egy középkorú nő, egy ugyan annyi idős férfi, és egy öreg, de annál kedvesebb arcú néni. A 2 fiú izgatottan mutogatja nekik az új játékaikat. Aztán egy másik kép: egy utcán 2 fiú biciklizik, ugyan azok, mint előzőleg, csak valamennyivel idősebbek. A fiatalabbik láthatóan nem boldogul a guruló szerkezettel, pedig a bátyja ott segít neki, ahol csak tud. Egy óvatlan pillanatban mégis felborul a biciklivel, és csúnyán felsérti a térdét. Az idősebb fiú azonnal mellette terem, hogy magához ölelje és megnyugtassa. Beszél hozzá, a szája mozog, de Gerard nem hallja, hogy mit mond. Végül eltűnik a kép, és csak a rideg valóság marad.

- Nem igaz... Mikey... az öcsém vagy... nem halhatsz meg. - dünnyögte alig hallgatóan Gerard, teljesen összekavarodva, fájdalmak között.

- Nos, tényleg nem - szólalt meg hirtelen Mikey, de nem a saját hangján, hanem valami éles, gúnyos hangon, méghozzá teljesen élettelin. Nem Mikey hangja volt. Gerard fölkapta a fejét. Mikey arcán undorító vigyor terült el, amit Mikey soha nem tudna produkálni. Gerard pár pillanatig semmit sem reagált, de nem azért, mert meglepődött, mert azt már az első tizedmásodpercben megtette, hanem azért, mert eddig tartott, hogy a düh teljesen elborítsa az agyát.

- Te rohadék!!!! - üvöltötte torka szakadtából. Lendült az ökle, és az undorító lény arcán célba is talált, ami azonnal köddé változott.

- Itt vagyok! - szólalt meg a hang Gerard háta mögött, aki azonnal talpra ugrott, közben megpördült a levegőben. - Csak nem esett rosszul ez az ártatlan kis tréfa? - vágott most szomorú fejet. Gerard teljes izomból nekirugaszkodott, hogy cafatokra tépje ezt a szörnyeteget.

- Azonnal hagyd békén az öcsém emlékét! Szállj ki a testéből! - közben a folyton elugráló lényt próbálta eltalálni.

- Ahogy óhajtod. - a valami kutatott a fején, aztán a haja alól előhúzott valamit, és csak húzta és húzta, végig a homlokán, az arcán és a testén, ami után úgy nyílt szét a bőr, mint valami cipzár. A lény ezután kilépett belőle, mint egy jelmezből, Gerard alakját és hangját felvéve.

- Így jobb? - kérdezte és körbenézett magán. Gerardot Mikey bőrének láttán elfogta a hányinger.

- Mi vagy te?

- A képzeleted vagyok. És azt mondom, hogy azért haltam meg Mikey személyében, mert te legbelül erre vágysz.

- Fogd be! Ez nem igaz!

- Ahogy gondolod... Hát akkor jó szórakozást az öcséid legyilkolásához - hirtelen a lény eltűnt, helyette körben alakok jelentek meg. Mind Mikey alakját vették föl. Ezzel egy időben, valami ezüstös világosság ragyogta be a helyet. Gerard fölnézett, és látta, hogy az égről elúszó felhők mögül előbukkan a hold, méghozzá teljes egészében. Gerard visszaemelte a tekintetét az ellenfelekre, de a tekintete megváltozott. Már nem volt benne szörnyülködés, fájdalom, vagy düh, semmi érzelem. Szemeiben csupán egy-egy ezüst korong fénylett.

És megkezdődött a mészárlás.