Felhívtam Geet, hogy végeztem, mehetünk haza. Nem kérdezett semmit, de a hangja izgatott volt.
Míg vártam rá azon gondolkodtam, hogyan mondjam meg neki. Eszembe jutott pár eszement ötlet, pl. veszek babacipőt, azt dugom az orra alá, vagy a szokásos ultrahangos fotó is hatásos lenne, de végül rájöttem, hogy mindez annyira nem én vagyok, és főleg nem Gerard. Így hát maradtam a hagyományos, megmondom úgy ahogy van megoldásnál.
Kisétáltam a kórház elé és mikor megláttam a kocsit odaszaladtam és bepattantam.
   - Hazamenjünk, vagy szeretnél máshová menni? - kérdezte Gee. miután futó csókot váltottunk.
Nem kérdezte meg mi van, de láttam rajta, hogy majd szétveti az ideg.
   - Menjünk haza. - mondtam tömören és nem is szóltam többet, míg bent nem voltunk a házban. Ott aztán Gee nem bírta tovább.
   - Mi volt? - kérdezte enyhén remegő hangon.
   - Hát... tulajdonképpen... egészséges vagyok...
Hallottam, hogy nagy kő esik le a szívéről.
   - Csak... - folytattam.
   - Csak???
Nem akartam tovább húzni az időt. Vettem egy nagy levegőt, és...
   - Gerard, terhes vagyok!
Hatalmasra kerekedtek amúgy sem kicsi szemei és eltátotta a száját. Figyeltem, lestem a reakcióját. El sem tudtam képzelni mit fog szólni hozzá.
   - Ez... ez... csodálatos! - tört ki belőle, majd a karjaiba kapott és megfordult velem.
   - Tényleg örülsz neki? - kérdeztem még mindig kicsit félve.
   - Hogy örülök-e? Hát persze, hogy örülök! - mélyen, szerelmesen megcsókolt.
   - És mennyi idős?
   - 12 hetes. Ne aggódj, van még elég időnk felkészülni.
Igazán boldog voltam. Néhány óra alatt több jó hírt hallottam, mint egész eddigi életemben.

Délután átjöttek a fiúk és gratuláltak. Ettől nem voltam elragadtatva. Babonás vagyok, nem akartam még világgá kürtölni, de Gee elmondta Mikeynak és innentől megállíthatatlan volt a lavina.
Hamarosan pedig eljött az az időszak is, mikor végre elmúltak a rosszulléteim, és innentől én voltam a legboldogabb ember a világon!

Eltelt egy újabb hónap. Dolgozni akartam, amíg csak lehetséges, nem akartam otthon punnyadni.
A zenekar az új albumon dolgozott, Gerard keveset volt otthon, sokszor csak éjszaka jött haza, ezért gyakran egyedül mentem sétálni, csak úgy, a vakvilágba.
December volt, elég hideg, de jól esett a friss levegő.  Épp a kirakatokat nézegettem és a babacuccok előtt azon tűnődtem, mikor kellene majd megvásárolni a holmikat. Úgy gondoltam még ráér, de azért nézelődni szabad.
Átmentem a zebrán a túloldalra. Nagyjából az úttest felénél tarthattam, mikor iszonyú fékcsikorgást hallottam. Oldalra kaptam a fejem és láttam, hogy egy kocsi száguld egyenesen felém, őrült sebességgel. Fényszórói a szemebe világítottak. Az a két fényfolt örökre a retinámba ivódott.
A következő pillanatban éreztem, hogy repülök, majd egy szörnyű puffanás kíséretében földet értem. Hihetetlen módon nem ájultam el, és  nem éreztem fájdalmat.
Emberek rohantak oda hozzám, kérdezgették hogy vagyok. Azt hiszem válaszoltam is nekik.
Egy férfi a telefonja után kutatott és azonnal hívta a mentőket.
Értetlenül néztem szét magam körül. Hirtelen fel sem fogtam mi történt.
A telefonáló férfi odatérdelt mellém.
   - Azonnal itt lesznek! - nyugtatgatott. - Ne mozogjon! Fáj valamije?
   - Nem... nem hiszem. - motyogtam.
A férfi tovább beszélt hozzám, de nem fogtam fel a szavai értelmét.
Reszketni kezdtem, és a lábam között valami melegséget éreztem. Úristen! Lehet, hogy bepisiltem? Lenéztem és láttam, hogy vörös vértócsa növekszik alattam. Szédülni kezdtem. Éreztem, hogy baj van! NAGY BAJ! Nem bírtam tartani magam, lassan oldalra dőltem. A férfi utánam kapott, megtámasztott.
   - Ter... hes... va... gyok! - nyögtem, aztán teljes sötétség.

Arra eszmélek, hogy éles fény világít a szemebe, és alakok mozognak körülöttem. Hangfoszlányok jutnak el a tudatomig.
   - ... vért vesztett!
Egy szúrás a bal karomon.
   - ... nem áll el...
Lassan kinyitom a szemem.
   - Hölgyem, hogy hívják? - szólít meg egy ápolónő, mikor észreveszi, hogy magamhoz térek.
   - L... Lily... Adams. - nyögöm alig hallhatóan.
   - Jól van Lily, semmi baj! - nyugtat kedves hangon. - Tudja mi történt?
Ellenőrzi, mennyire vagyok magamnál.
   - El... ütött egy... autó.
   - Így van! Most kórházban van. Hány hetes terhes?
   - 17.
Lassan oldalra nézek. A fejem mellett mindenféle szörnyű gép csipog, meg villog. Sokan állnak körül. Most érzem csak meg, hogy valaki a lábam között tevékenykedik.
   - A... baba... jól van? - kérdezem aggódva és megpróbálom fölemelni a fejem, hogy megnézzem.
A nővérke finoman visszanyom az ágyra.
   - Mindent megtesznek érte! - mondja kitérőn.
Érzem, hogy folynak a könnyeim.
   - Könyörgöm... mentsék meg! Kérem!
   - Értesítsünk valakit? - kérdi a nővér.
   - I... igen! - bemondom neki Gerard számát és ő már hívja is.
Nem hallom mit mond a telefonba. Mikor leteszi a kagylót visszajön, megfogja  a kezem.
   - Azonnal itt lesz! - mondja és közben a hajamat simogatja.
Nem tudom mennyi idő telik el, csak azt tudom, hogy most minden perc számít.
Mindkét karomban infúzió, egyikben vért kapok, a másikban gondolom gyógyszereket.
Hamarosan megérkezik Gerard. Szó szerint beront a vizsgálóba és odaugrik hozzám.
   - Lily! - sóhajtja és a fejemhez hajolva ad egy puszit a homlokomra.
   - Mr. Way? - lép oda hozzá egy férfi.
   - Igen.
   - Beszélhetnénk?
Kicsit arrébb vonulnak, nem hallom mit beszélnek. Gerard időnként aggódva felém pillant, majd visszajön.
   - Minden rendben lesz, ne aggódj! - próbál megnyugtatni, de a hangján hallom, hogy hazudik. Szeme sarkában könnycsepp jelenik meg. Próbálja leplezni, de tudom, érzem, hogy nagy a baj.
   - A... baba... - suttogom és elöntenek a könnyek. Gerard sem tudja tovább tartani magát, arcán lefolynak az első könnycseppek. Félrefordítja a fejét, közben  a hajamat simogatja.
   - Minden rendben lesz! - motyogja végül gépiesen, mint akit beprogramoztak, közben a lábam felé néz, majd fel az orvosokra, arcán kétségbeesés.
Gyenge vagyok, nagyon gyenge és egyre csak fogy az erőm. Az előbb még Gee kezét szorítottam, most érzem, hogy a karom lehullik az ágyra. Gerard kétségbeesetten kap utána, fölemeli és az arcához szorítja.
Csak foltokat látok magam körül, és hallom, hogy az eddig egyenletes csipogás szaggatottra, egyenetlenre vált.
   - Lily! - hallom Gee hangját aki a fejem fölött a monitorokra néz. - NEEE! - kiáltja kétségbeesetten és még erősebben szorítja a kezem.
   - Elveszítjük! - hallom egy orvos hangját.
A csipogás hirtelen abbamarad és egyenletes sípolásra vált....