Tátott szájjal bámulok a csukott ajtóra. Hogy lehet... de nem...ezt nem hiszem el!
Lassan visszafordulok a többiek felé.
- Bert az. - nyögöm ki végül.
- Mi? Bert mi? - értetlenkedik Frankie.
- Tud róla, a testcseréről!
- De hát hogyan? - néz rám Mikey is elképedve.
Még mindig a sokk hatása alatt leülök. Fejemben ezer gondolat kavarog.
- Ő csinálja! - vágom rá végül.
- De hogyan? - csodálkozik Ray. - Arról volt szó, hogy ehhez komoly varázslat kell.
- Akkor megbízott vele valakit, de biztos, hogy ő az értelmi szerző!
Szavaim hallatán gondolkodóba esnek.
- Gondoljatok csak bele, ez sok mindent megmagyarázna! - ütöm tovább a vasat, mert még mindig nem akarnak hinni nekem.
- Végül is, lehet benne valami! - szól végül Bob még mindig bizonytalanul, de ez már mégiscsak valami!
- El kell kapni és kiverni belőle!(nem kiverni neki, értitek!!!) - heveskedik Frankie. Ő valamiért mindenkinél jobban utálja Bertet.
- Erőszakkal nem megyünk semmire! - intem le gyorsan, mielőtt még tényleg Bert után rohanna. - Sosem árulná el az igazságot. Más módszerhez kell folyamodni.
Frankie csúnyán néz rám. Vajon most milyen más módszerre gondol?
- Először is meg kell bizonyosodni róla tényleg ő e a tettes. - véli Mikey.
Teljesen igaza van. Bár számomra egyértelmű a helyzet, de fölösleges addig bármit is csinálni, amíg nem száz százalék biztos, hogy Bert keze van a dologban.
- De mégis hogyan? - néz rá Ray.
Ez jó kérdés? Beszélgessünk el vele? Nem vagyunk olyan viszonyban, meg aztán biztosan nem árulná el.
- Van egy ötletem! - kiált fel végül Mikey. - A díjátadó alatt osonjunk be a szobájába és keressünk bizonyítékot.
- De melyik a szobája?
- Megkérdezzük a recepción.
- És ha nem árulják el?
- Miért ne árulnák el?
- Talán, mert nem akarja!
- Akkor követjük és kilessük.
Ez végül használható ötletnek tűnik.
- De mi lesz a gálával? - kérdezi Bob.
- Majd ti elmentek. Nem fog feltűnni, hogy én nem vagyok ott.
- De... pont te... - kezdi Mikey, mikor leesik neki, hogy én most Ray vagyok.
- Gerard ott lesz! - adom meg fel nem tett kérdésére a választ, miközben Rayre nézek.
- Én... veled maradok és segítek! - jelenti ki Mikey, de lebeszélem róla. Ketten feltűnőbbek lennénk.
Végül Farnk ad egy még jobb ötletet.
- Mégiscsak jönnöd kéne, hogy lássanak, aztán visszajössz.
Végül ebben maradunk.

A szokásos hacacáréval megkezdődik a díjkiosztó. Mikor túlesünk a kötelező és elmaradhatatlan üdvözléseken elérkezettnek látom az időt, hogy lelépjek. Ennyi ember közt nem fog feltűnni a hiányom.
Külön megkérem a fiúkat, hogy figyeljék Bertet, nehogy meglepjen "munka" közben.
Azt már sikerült kiderítenünk melyik a szobája. A recepciós gond nélkül megmondta, mikor némi aprót csúsztattunk a kezébe. Hiába, vannak dolgok, amik sosem változnak!

Felosonok a harmadikra és megkeresem a szobát. A nagy izgalomban csak egyvalamiről feledkeztem meg, de arról aztán alaposan : hogy fogok bejutni? A zárak mágneskártyával működnek.
Arra gondolok,hogy eljátszom James Bondot, vagy valami hasonló és megpróbálkozom a hitelkártyámmal. Annyiszor láttam már a filmekben, ahogy szakavatott emberek másodpercek alatt kinyitnak zárakat egy kártya segítségével, de úgy látszik én nem vagyok szakavatott ember, mert sehogyan sem boldogulok. Szerencsétlen kártyám látja majdnem kárát ügyetlenkedésemnek.
A következő pillanatban a folyosó végén feltűnik egy takarító.
Elkezdem magam tapogatni, mintha a mágneskártyámat keresném.
Mikor a takarító odaér mellém, megszólítom.
- Lent maradt a kártyám, nem nyitná ki nekem a szobámat? Már így is késésben vagyok!
A takarító gyanakodva néz rám, elővesz egy papírt, majd tanulmányozni kezdi.
- Ön... Mr...
- McCracken. - vágom rá gyorsan, hátha ezzel meggyőzőm, hogy én vagyok a szoba jogos tulajdonosa.
- Ááá... - derül fel a fickó arca. - Mr. McCracken. A lányom nagy rajongója a The usednak.
"Még szerencse, hogy te nem!" gondolom magamban, ”mert akkor tutira nem vennéd be, hogy én vagyok Bert.”
- Hát... ennek igazán örülök. - mondom türelmetlenül.
- Sajnálom uram, de nekünk nem szabad... érti... le kell mennie a recep....
- De már így is késésben vagyok!
A takarító sajnálkozva néz, de nem hajlandó elővenni a kártyáját.
Gondolok egyet és leveszek egy szalvétát a takarítós kocsiról.
- Hogy hívják a lányát?
- Susan. - válaszol zavartan.
Gyorsan ráfirkantom, hogy sok szeretettel Susannak a világ legjobb rajongójának, stb., stb...., aztán egy aláírás. Majdnem azt írom oda, hogy xoxo, de aztán még időben kapcsolok.
Mikor kész vagyok a művemmel odanyújtom az előttem ácsorgó embernek.
- Ezt adja oda a lányának. - mondom és még hátba is veregetem.
Annyira zavarba jön szegénykém, hogy hirtelen azt se tudja mit mondjon.
- Őőő... hát... igazán köszönöm, nagyon fog neki örülni.
Aztán azt csinálja, amire számítottam. Előveszi a kártyát és kinyitja nekem az ajtót.
- De ugye nem mondja el senkinek, kirúgnának miatta!
- Hát persze, hogy nem mondom el. Nagyon hálás vagyok a segítségért! - mosolygok és kezet fogok vele, majd gyorsan belépek Bert szobájába.