My Chemical Romance || MCRmyHUN || Hivatalos Magyar rajongói oldal | Újra összeáll a My Chemical Romance!

Itt továbbra is megtaláltok:

 

 

Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 

× Mama lyric video
többi ilyen videónk

× "MCR saved my life"
A te életedet hogyan változtatta meg a banda? Osszd meg velünk! 

 

Az oldalon található tartalom bármely részét máshol, engedély nélkül feltüntetni TILOS!

admin: Krisza email

design: Krisza
nyitás: 2007.febr.11.
tárhely: G-Portál
kategória: zene

Button:

Az oldal szerkesztője csak és kizárolag az álmaiban áll kapcsolatban a banda valamely tagjával, hozzátartozóival, vagy a menedzserükkel.

Krisza

 

 

Saját oldalak:

 

Kiemelt csere: szabályok
 Green Day Brian Molko Marilyn Manson
Paramore  
   

 

 

 

Üdvözlünk Magyarország legnagyobb MCR rajongói oldalán, a Zombeee-n!

Itt tájékozódhatsz az egykori MCR tagok legújabb projektjeiről, fellépéseikről, célunk továbbra is az, hogy népszerűsítsük a banda munkásságát, és segítsünk a magyar rajongóknak, hogy megismerhessék egymást.
We'll carry on! Szeretettel várunk a facebook csoportunkba, valamint az alábbi oldalakon is: 

              


 
Fanfic
Fanfic : Bűnös

Bűnös

  2008.05.29. 19:51

írta: Dead

Kész, vége…! Tényleg. Nincsenek többé színek, hangok, sőt, még csak fények se. Csak ez a vakítóan éles fehérség ölel körül. Itt hagytak, és lemondtak rólam. Mindenki. Már egyetlen olyan lény sem maradt, aki mellettem áll. Nem hisznek nekem. Pedig én… én tényleg az igazat mondtam, illetve… amire emlékszem. De… Biztos nem tettem olyasmit, amit rám akarnak fogni, én nem vagyok olyan, tudom, hogy nem is lennék képes rá, és mégse… Meg se hallgatnak, már be se jönnek hozzám, és nem is beszél velem senki. Olyannyira csend van, hogy még az infúzió egyenletes csepegését is hallom, ahogyan lusta lassúsággal lekötözött karjaimba vándorol. Oldalra nézek. Próbálok mozdulni, de nem vagyok rá képes. A szíjak nem engednek, olyan szorosra húzták őket az ápolóim. Már ha nevezhetjük annak ezeket az embereket, akik annyit kínoztak engem… Mindennap bejönnek, ameddig leveszik a vért, és belém tömik azokat a mérgező pirulákat, amiktől utána olyan kis tüzes csillagok táncolnak a szemem előtt, majd elbódulok, és elalszok. Egyetlen alkalmat sem hagyok ki… Mindig próbálok küzdeni ellenük, és harapok, sikítok, kapálózok, de… nem segít senki, ezek pedig erősebbek nálam, így hiába az egész.  Csak még rosszabb lesz, mert jobban fáj. Elhatároztam, hogy mostantól feladom… Nem harcolok tovább velük, mert pazarlás. Felemészti a maradék életerőmet is. Élet… Minek élek még egyáltalán? Mert ez, ami itt történik, aligha nevezhető ’életnek’. Miért kellett így történnie? Szörnyen homályos minden, mintha köd szállt volna amúgy is elborult elmémre. Egyszerűen semmi, de SEMMI nem rémlik arról az estéről, ami olybá megváltoztatott mindent, hogy ide juttatott… Szörnyen éles fájdalom lüktet a fejemben. Egy pici ponton csak, de valami rémesen erőteljesen. Úgy érzem, rögtön beleőrülök. Kicsordulnak a könnyeim, én pedig vergődök jobbra-balra, hogy legalább a párnahuzattal letörölhessem őket, ha már a kezeimmel nem tudom. Hangosan felzokogok, de csakis azért, mert tudom, hogy megtehetem… Senki sem fog idejönni, vagy kérdőre vonni, hogy miért bömbölök, mert nem érdeklek egyetlen személyt se. Itt csak gépként kezelnek minket, nem emberként tekintenek ránk. Heves zokogásban rázkódik egész lekötözött testem, olyan mintha a belsőm is rázkódna, minden egyes kibaszott szervemmel együtt. Rettenetes, szinte beleborzongok. Nagy nehezen abbahagyom a sírást, több könnyet nem tudnék kipréselni magamból, az már fizikai képtelenség lenne. Sóhajtok egy méreteset. Meg kell nyugodnom! Nekem most össze kell szednem magam, nem pedig még jobban darabokra hullani, hiszen ŐK pontosan ezt akarják… Ezt várják, hogy majd így sikerül megtörniük és mindent szépen beismerek. De nem… Nem ismernek engem, mert én nem… Sikerül feljebb csúsznom. Fejemet ütemesen csapkodom a krómozott ágykerethez. „Gondolkodj bazdmeg! Most kell valamit kitalálnod, gyerünk!” ordítja egy hang fültépően az agyam egy eldugott zugában, de tisztán kivehetően hallom, mert egy olyan illető hangján szólal meg, aki valaha a világot jelentette nekem. Nem. Nem mélázhatok el, mindig eltereli valami a figyelmemet a lényegről, nekem most gondolkodnom kell. Ismét lecsúszok vízszintesbe. Lehunyom a szemeimet. Szorítom, valósággal összepréselem a szemhéjaimat, hogy már szinte fáj, de nem érdekel. Hátha így jobban megy a koncentrálás. Próbálok ellazulni, és egyenletesen lélegezni. Meg kell nyugodnom, igen, meg kell. Vonásaim szépen lassan kisimulnak. Lélekben már nem szűk börtönömben vagyok, és sikerül lerázni magamról béklyóimat is. Magam mögött hagyok mindent, és azon vagyok összes erőmmel és tudatommal, hogy felidézzem annak a borzalmas éjnek a rémképeit. Nem vagyok eltompult, vagy réveteg. Kiment a sok butító és tudatmódosító hatása, amivel azért tömnek, hogy elhallgattassanak. Hogy ne kelljen hallgatniuk a velőtrázó sikoltásaimat, és a dobhártyaszaggatóan erős kacagást. Őrültnek neveznek, pedig mennyire hogy nem vagyok az. Én a valóságban élek. Szerintem ők tévednek. Az ő világuk a hazugság, mégis engem tartanak hazugnak. Ha most tudnék, legyintenék egyet, de hát nem megy… Megint hol a retkesben járok? „Emlékezz már, te hülye idióta picsa!„- korholom legbelül önmagam, és csak most veszem észre, hogy hangosan morgok is hozzá. Nekem minden tettemben szerepet játszanak az ösztönök. Ezek szerint cselekedtem és fogok is mindig, bárki bármit mondhat.

Na, hol is tartottam? Igen, az a bizonyos kedd éjszaka. Akkor romlott el végérvényesen minden. Felborult az egyensúly. Vagy túlcsordult a pohár. Nem is tudom, hogy szokták ezt pontosan mondani, mindenesetre ez történt nálunk is. Szerintem biztosan.

 Egyre közelebb érek ahhoz a helyiséghez… A szobához. Közben borzalmasan valósághű és ijesztő képek tolulnak fel az emlékezetemben. Bizonyára valahonnan a tudatalattimból jönnek, mert eddig nem kísértettek ilyen elevenen. Újra érzek erőt elgémberedett tagjaimban. Kinyújtóztatom őket, hogy meginduljon a vérkeringésem. Kitisztul a tudatom, most már száz, hogy elmúlt az Ativan, Xanax, és csodálatos társaiknak hatása. Ezeké az undorító mérgeké, amivel itt pusztítják a szervezetemet. Megborzongok. Végigfut a hideg a karomon, utána pedig érzem, ahogy kiver a hideg veríték. Egy íz… egy fura és szokatlan illat… majd rettentő bűz… mit bűz? Annál is rosszabb. Ez már a halál szele. A lépcsőfordulónál vagyok. Lassan, vontatottan, elnyújtott, macskaszerűen lomha járással haladok az emelet irányába. Elbizonytalanodok, és megállok. Nem vagyok benne biztos, hogy ki fogom bírni a látványt, ami elém tárul. De azért csak újra elindulok. Győz a kíváncsiság, ami bennem lappang. Bíztatásképpen a korlátot markolom egyre jobban izzadó tenyeremmel. Magam mögött hagyom a legutolsó fokot is. Itt vagyok. Alig hallható, gyenge hang üti meg a fülem. Ijedten kapom arcom elé a kezeimet. Hirtelen annyira félelmetesnek hatott. Viszont muszáj tudnom, ismét nekiiramodok. ’Nem lehetsz beszari!’ – suttogom dermedten a sötét csendbe a szavakat. Elérem a háló ajtaját. Kissé belököm. Nagy nyikorgással tárul fel előttem a félhomályos kis szoba.  Nem látok semmit. Egyre nagyobbra nyitom a szemeimet, de csak pillanatok múlva látok bármit is, miután hozzászoktam a sötétséghez, ami itt uralkodik. A sarokban egy alak fekszik. Még csak nem is ismerős. Közelebb lépek, de akkor sem. Összekuporodva fekszik az ágy mellett. Lehajolok hozzá. Látom, hogy elkéstem. Nem él. Már rég nem. Szemei üresek, és kifejezéstelenek. Érzések nélkül mered velük a messzeségbe. Halk kis sikolyt hallatok, és elkapom a kezeimet róla, mintha csak tűz perzselné ujjaimat. Homlokánál egy jókora véres csík fut, és bordó vér borítja a padlót is körülötte. A sötét folyadék már bele is ivódott a parketta apró redőibe. Émelyegni kezdek. Mintha valaki hirtelen gyomorszájon vágott volna. Azt hiszem, mindjárt rókázni fogok. Hátrálok. Beleütközök egy éjjeliszekrénykébe. Hangos csörömpöléssel ér földet egy üvegtárgy. Vizes tenyeremet a pólómba törlöm. Lenézek. Csurom egy merő vér vagyok, pedig megesküdnék rá, hogy hozzá sem nyúltam a férfihez, aki itt hever.  Értetlenül rázom meg a fejem. A tanácstalanság és a kétely emészteni kezd. Most mit tegyek?

Tekintetemet valami mentőöv utáni való sóvársággal hordozom végig a szobán. Talán egy telefon. Az kellene ide. Valakivel tudatnom kellene, hogy mi történt. Lábaimmal a padlót söprögetem. Felszisszenek. Egy üvegszilánk fúródott gyenge bőrömbe. Fájdalmas. Annyira, hogy a könnyeim is kicsordulnak egy pillanat alatt. Lenézek. Ez az, ami előbb olyan nagy robajjal leesett. Nem tükör volt, hanem egy kép. Elmosolyodok. Már nem is tűnik akkora hatalmas dolognak az a piciny vágás. Nem törődök vele. Lehajolok. Dudorászva tapogatom ki az aranyozott keretes képet. Nehéz dolgom van. Egyetlen egy fénycsík kúszik csak be a szobába a lehúzott redőnyön keresztül, több nem. Diadalittasan emelem fel a levegőbe. Mintha a világ legnagyobb kincsére bukkantam volna. Örömmel nyugtázom, hogy nem sérült meg a fotó. Teljesen ép maradt, csupán az üveg mondta fel a szolgálatot, sajnos. Upsz, ez is miattam történt! – felnevetek. Egy perc múlva már rázkódik a vállam a heveny röhögéstől. De hirtelen elhallgatok. Olyan abszurdnak hat. Valaki meghalt, én pedig milyen jót mulatok. Hát ilyen érzéketlen lennék? Megrázom hosszú fürtjeimet, és a képre pillantok. Milyen csinos kis pár. Tetszetősek. Bár az arcukat nem tudom tisztán kivenni. Elkezdem hevesen tapogatni magam. Őrült módjára szaggatom zsebeimet. Végre! Megvan ez a rákos öngyújtó. Alig akar meggyulladni. Vagy ötödjére sikerül kicsikarni belőle a szikrát, hogy lángot is produkáljon. Belefájdul az ujjam, olyan erősen nyomom le a gombot. Közelebb tartom a fényképhez, de félek, hogy esetleg meggyullad. Jéghideg érzés kúszik egyre feljebb a gerincemen. Szörnyen idegen minden. A képről egy férfi és egy nő vigyorog vissza rám önfeledten. Egy jachton vannak, és boldogan ölelkeznek. Szinte el is tudom képzelni a szituációt. Bele-belekap hajukba a szél. Szerelmesen tekintenek egymásra. Egy másodpercre össze is szorul a szívem az irigységtől. Irigylem a boldogságukat, és az életüket. Homályos minden. Még közelebb hajolok. Orrom már szinte a fotó fényes papírját szántja. Ez a lány… nő, vagy nevezzük, aminek akarjuk, én vagyok. De hogyan lehetséges ez?  Végigsimítok a papíron. Érdeklődéssel szemlélem tovább. Tényleg én lennék? Voltam valaha is ennyire szerelmes, vagy vidám? Most a pasit kezdem el figyelni. Nagyon jóképű. Bőrét kicsit megkapta a nap, sötét haja csapzottan tapad a nyakára, és mintha vízcseppek is meg-megcsillannának a fényben, de lehet, hogy ez már optikai csalódás. Zöldes szeme csak úgy világít. Süt belőle a szerelem az iránt a lány iránt, aki ezek szerint én vagyok?! Borzasztó buta és fura érzés. Egyszerre borzaszt, és tölt el örömmel. Ez a szem… Életre kelti a képet. Aki nézi, olyan érzése lesz tőle, mintha ő is részese lenne néhány pillanatra a csodának, ami akkor és ott e között a két ember közt történt. Ismét magamra, illetve alteregómra pillantok. Hihetetlen számomra, hogy én vagyok. Felpattanok a törökülésből, és szaladni kezdek. Szinte nekivágódok annak, amit kerestem. Egy tükör… Felette egy kis villanykapcsoló is van. A pici lámpát felkattintom, így jobban láthatom magam. Vizslatni kezdem tükörképemet. Komor ábrázattal meredek önmagamra. Pontosabban erre az idegen lányra, akiről én nem tudok semmit. Ez félelemmel tölt el. Kutakodón nézek bele tulajdon szemeimbe, amik feketén csillognak. Mint az éjszaka. Titokzatos és sejtelmes szemek ezek. Mint amiknek sok titkot kell őrizniük. Micsoda nagy gondolatok ezek. Olyan megmosolyogtatóak. És bugyuták. Legalábbis annak látom őket. Áttérek arcom bámulására. Hamvas bőr, bár sápatag szín. Húsos ajkak, amik kissé még túlságosan pirosnak is hatnak ezen a fakó arcon. Hosszú, gesztenyebarna, hullámos haj, ami zuhatagként omlik alá a vállaimra, és egészen a hátam közepéig ér. Egészen jó bőr vagyok, vagyis lennék. Állapítom meg már-már mosolyogva, de képemre fagy, és csak egy bárgyú vigyor marad belőle. Én tényleg tiszta vér vagyok. Nem csak a pólóm. Szinte mindenem. Még a hajam is, amit előbb még olyan szépnek és tökéletesnek láttam. Rémülten túrok bele. Undorodom tőle. Utálom a vért. Tenyeremet felemelem a levegőbe, hogy megnézhessem. Tele van karcolásokkal, és kisebb sebekkel. Ezt eddig hogy nem vettem észre? Egyre bizarrabb lesz ez az egész. Már komolyan kezdek félni. Térdeim minduntalan összecsuklanak, attól félek, hamarosan véglegesen felmondják a szolgálatot. Elbotorkálok az ágyig. Ami mellett az a hulla fetreng már órák óta. Uram isten… Kapkodva szedem a levegőt. Tudtam. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek rá. Még egyszer és utoljára. Végignézek a testén. A lábától haladok felfelé egészen a fejéig. Megállapodok az arcán, amit már némileg jobban látok, azáltal, hogy halvány fényével megvilágítja a hold. Pupilláim óriásira tágulnak. Összeállt minden. Hiszen így teljes. Két fél egy egész, szokták mondogatni, hát igaz is! A remegő kezeimbe bújtatott fényképre pillantok, immár sokadszorra. Még mindig nem bírom elhinni, hogy nem csak a fantáziám űz csúf játékot velem és tényleg igaz minden, ami most történik? Sajnos nagyon úgy tűnik, hogy igen. Igaz. A férfi szemeit nézem. Zöldek. Mármint azok voltak, mielőtt a halál kilopta belőlük a maradék életet. Ugyanaz a kedves fiatal fiú néz rám vissza, mint a képről. Bár most nem nevet, és nem boldog és… hogy őszinték legyünk meg se moccan, sőt nem is él, de akkor is Ő az.  Ő lett volna az én másik felem? A párom? Az, akiért bármit megadtam volna? Bizonyára nagyon szerettem… és ő is engem. Valami mardosni kezd. Megsimítom a hófehérré vált, és borostákkal tűzdelt arcot. Borzongás fut végig rajtam. A földszintről léptek zaja üti meg a fülem. Akaratom ellenére akkorát sikítok, hogy szinte belezeng a plafon is. Marha fasza! Minden tagomban jeges zsibongás jelentkezik. Menni akarok. Minél hamarabb eltűnni innen, menekülni, de nem bírok. Ideragadtam. Földbe gyökereztek a lábaim, és nem tudok felkelni. Mint akit ideszögeztek, úgy ülök továbbra is a padlón, és még mindig ugyanazt az immár rongyosra gyűrt fotót szorongatom. Zihál a tüdőm. Hallom, ahogy valaki fokonként lépdel felfelé. Nem úgy, mint én, hanem gyors és feszes léptekkel, határozottan. Belül megszakad bennem valami. Valami, ami eddig megvolt. Nem érdekel mi lesz! Hiszen mit számít már? Nincsen senkim. Lehet, hogy ez a fiú volt az egyetlen, akit magam mellett tudhattam. Neki pedig vége. Most pedig nekem is annyi lesz. Megkövülten ülök a sarokban. Be se hunyom a szemem. Én inkább látni akarom a leendő támadóm arcát. Azt akarom, hogy mielőtt megöl, nézzen bele a szemeimbe. Lásson el egészen a lelkemig. Ne legyen számára sem egyszerű, azt nem hagyom. Kinyílik az ódon ajtó. Éles, vakító fény özönlik be, és megtölti ezt a lukat. Nem is egy, hanem több ember áramlik be, gyors egymásutánjában. Fekete ruhában vannak, mellükön felirat díszeleg. Mindannyian furcsán bámulnak rám. Nem értek semmit, csak ürességet érzek, mást nem. Tekintetükben mintha vád csillanna. Közben egy hang a fejemben minduntalan azt zakatolja, hogy: TE… TE… TE!!! Nem tudom mire vélni. Az éles fájdalom tőrként hasít a koponyámba. Felordítok. – NEM, én neeeem! – sikoltom hisztérikusan és magamon kívül. Szánalommal vegyített aggodalommal néznek rám. Én pedig csak ott ülök, és remegek…

Hát… Ennyire emlékszek. Se többre, se kevesebbre. És rémes. Főleg a bizonytalanság. Még azt sem tudom pontosan, hogy ki vagyok. Natalie. Csak így emlegetnek. Így neveznek, amikor bejönnek, hogy kifaggassanak. Óvatosan és tagoltan beszélnek hozzám. Mint egy őrülthöz.  Nem értik meg, hogy én nem vagyok az. Mindegy. Hiába bizonygatom, ha nem akarják, úgysem fogják elhinni, felesleges az egész. Megdörzsölöm sebes csuklóimat, amit a nehéz szíj kidörgölt. Egészen elhalt már itt a bőröm, de persze ez nem érdekel egy orvost se. Csak a pszichém. Ma végre kimehettem innen negyed órára. Egy még sötétebb és dohosabb szobába igaz, de kimehettem. Beszélnem kellett egy orvossal. Holnap lesz a tárgyalás. A nap, amikor végérvényesen eldől a sorsom. Egy kicsit sem érdekel. Teljesen mindegy, hogy hol vergődök, mindenhol csak szenvednék. Mert egyedül vagyok, és mert senki nem hisz nekem.

 

Eltelt hat hét. A dolgok maradtak a régiben. Ugyanitt tengődök. Minden ugyanolyan, mint volt, vagy csak még rosszabb. Az alagsorban vagyok… Nem zártak össze a többiekkel. Azt hallottam, én veszélyesebb vagyok, mint ők. Bár nem tudom ebből mi igaz. A nehéz téglafalak sötétek, és csak a fekete csönd vesz körül. Ő lett az egyetlen társam. Meghallgat, nem szól közbe, amikor mesélek, és szereti, ha éneklek neki. Olyankor, mintha vidámabb színekben játszana, egészen olyan, mint a szivárvány. Tudom, hogy már sosem szabadulhatok innen, mert bűnhődnöm kell. Amit tettem, megbocsáthatatlan. Igazuk volt. Képes vagyok rá, én tettem. Megöltem. Mindenre fény derült. Kiirtottam az egyetlen férfit, aki valamit is jelentett nekem. A doktor úr szerint a féltékenység megmérgezte a lelkemet. Féltem, hogy elhagynak, és inkább a halálba taszítottam, minthogy más karjaiban boldog legyen. Némán elveszek a sötétségben. Szemeim szárazak. Minek sírnék most már? Ahhoz kicsit késő van. Egy valami jelent vigaszt. Megkaptam a képet! Most is itt rejtőzik a párnám alatt. Két tenyerem vidáman összecsapom. Izgatottan veszem elő onnan. Bár tudom, hogy senki nem vehette el, de mégis féltem. Nekem már csak ez maradt. Egy emlékfoszlány a múltból. Megfordítom. A betűk elmosódtak kissé, de még látszanak. Némán olvasom a szavakat, ajkaimmal betűket formálva hozzá. Frank & Natalie. Örökre. A szívemhez szorítom a megviselt és megtépázott lapot. Nyomok a képre egy puszit, és sietve visszadugom a kispárna alá. Nem tudom, hol rontottam el az életem, és hogy siklott ki ennyire minden, hogy gyilkossá lettem. De őrült nem vagyok. Egy őrült nem érez, nem gondolkodik, és nem tud ilyen bonyolultan fogalmazni. Én csakis a szerelembe őrülhettem bele. Legyen ez a mentségem. Bár nem célom azt keresni magamnak. Ennyi jutott nekem az élettől. Búcsút mondok minden eddigi reménynek. Itt kell maradnom az idők végezetéig. Talán… így helyes. Nincs velem egyéb csak a magány és a fekete csönd. Igen, bűnös vagyok.

 

MCRmyHungary - Zombeee 2007-2018

zombeee.gportal.hu
Design: Krisza 


A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal    *****    Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.