3.rész

Amint beléptem az ajtón, megszólalt a telefon, én pedig halkan szitkozódtam a lakás csöndjében. „Tessék.” mondtam ingerülten a kagylóba. A nővérem volt az.

„Csodálkoztunk, hogy hova tűntél.” mondta. A hangja sajnálkozónak hangzott, és éreztem, hogy egy kis részem bűnös. „Órák óta hívom a telefonodat és a lakásodat.”

„Dugóba kerültem…a telefonom pedig ki volt kapcsolva.” mondtam, és segítőkésznek akartam hallatszani, de ehelyett csak rekedt hang jött ki a számon. Annyira keserű voltam, és ez már teljesen beleivódott minden részembe.

„És mi van, ha el akarunk érni?” kérdezte, és a hangja most már mérges volt. Az érzelmei a legkisebb jelre megváltoztak.

„Nem kapcsoltam be, mióta…az a nap…azóta, mióta Gerard itt hagyott.” A nap, mikor Gerard elment, a nap mikor eltűnt. Soha nem mondtam még ki, hogy a nap, amikor meghalt. Megtagadtam elismerni ezeket a szavakat, pedig épp most temettem el az én gyönyörű férfimet a meleg augusztusi földbe. Habár tudtam, hogy nem jön vissza…egy részem, mindig is reménykedett abban, hogy még él…csak valahol elkövettünk egy hibát.

„A nap, mikor Gerard megha…” kezdte a nővérem , de a szavába vágtam.

„Igen. A nap, amikor itt hagyott.” Néhány másodpercig csak hallgattunk, két nővér a telefon két oldalán…talán egy volt a vérünk, de soha nem éreztem még magam annyira távol tőle, mint abban a pillanatban. Akkor jöttem rá, hogy ő soha nem érthetné meg azt, amit mit jelent nekem ez az egész…hogy mennyire fáj. Kényelem házasságban volt…voltak gyerekei, de nem volt szeretet, ami összetartsa őket. Utáltam ezért…olyan férfitől voltak gyerekei, akit nem szeret, gyerekek, akiket havonta egyszer látott, mert a legtávolabbi bentlakásos iskolába küldte őket, Oregonba. Utáltam azért, hogy neki van valamije, ami nekem soha nem lehet….gyerekek a férjemtől.

„Talán visszajöhetnél és maradhatnál egy darabig velem és Joseph-fel.” mondta, és tudtam, hogy tudja, hogy mire gondolok, tudta, hogy úgyis nemet mondok. Ez csak egy udvarias felajánlás volt.

„Nem…jól leszek itt.” Körülnéztem az üres szobában, ami annyira meztelen volt a jelenléte nélkül, a mosolygó arca nélkül a nap végén, a sarokba dobált cipői nélkül, a szék karfáján lévő dzsekije nélkül. Nem lehetek itt jól, de mi mást tehettem volna?

„Talán nem kéne egyedül maradnod, Joni.” összevontam  a szemöldökömet ennél a pontnál, és azon töprengtem, hogy miért ilyen kedves.

„De hiszen most már egyedül leszek Fiona…szembe kell néznem ezzel. Anya azt mondta korábban a templomban, hogy „Joni, mostantól egyedül vagy. Meg kell tanulnod egyedül lenni, és nem aggódni emiatt.” Még több csönd. Fionára gondoltam, a keményszívű Fionára, ahogy most meglepődött anyánk nyugodt és könyörtelen szavaitól.

„Ezt mondta….a templomban? A temetésen?”  Halványan mosolyogtam, és vissza kellett tartanom azt az apró kis nevetésemet is.

„Igen…ezt mondta. Épp mikor bementünk.” Az anyám szavai leállították azt a hatást, ami már olyan régen befolyásolt….meg kellett tanulnom szabályozni…mint egy algebra leckét az iskolában, vagy egy rossz dalt a rádióban.

„Megijedtél?” A szemöldököm ugyanúgy összevontam a kérdésére. soha nem kérdezett az érzéseimről, ahogyan én sem kérdeztem őt, az övéiről…megtanultam, hogy úgysem válaszolna…mindig félresöpörné azokat.

„Mitől?” kérdeztem az igazsághoz híven…nem volt időm megijedni, hiszen túl elfoglalt voltam a férjem miatt érzett fájdalmam miatt.

„Attól, hogy egyedük maradtál. Már nem tud támogatni téged, és gondoskodni rólad.”

„Úgy érted anyagilag?” kérdeztem, és éreztem, ahogy a haragtól kipirul az arcom.

„Nos…igen.” a hangja bizonytalan volt, már előre látta, hogy mérges leszek.

„Gerard művész volt ( megjegyeztem a múlt időt, tanulok ) annyit keresett egy hónap alatt, amennyit én egy hét alatt…képes vagyok anyagilag eltartani magam.” A hangom durva volt, de találó. Ez volt az igazság….mindig is én voltam a kenyérkereső, ha így jobban tetszik, de Gerard sokkal fontosabb volt, mint egy fizetés.

„Oh.” a hangja most ziháló volt…mint egy kis szellő, ami kilibben a nyitott ablakon keresztül.

„Minden másban viszont hiányozni fog.”sóhajtottam, miközben igazán senkihez sem beszéltem. Megláttam Gerard mobilját, ami szórakozottan bele volt dobva a telefonasztalon lévő tálba…soha nem vitte magával a munkahelyére, soha nem használta igazán. Felvettem, és szórakozottan futattam végig a hüvelykujjamat az üres képernyőjén. „ Hiányzik Fi, annyira hiányzik, hogy azt el sem tudom képzelni. De még mindig itt van valahol….érzem őt magam körül.”

„Te igazán szeretted őt, ugye?” mondta, én pedig hangosan felnevettem. Egy nevetés, néhány eltévedt könnycseppel kombinálva, amik úgy hullottak az arcomra, mint váratlan eső az ablakra.

„Bassza meg, igen! Átkozottul szeretem…” A mellkasom összeszorult a szeretet súlya alatt, amit iránta éreztem. Mintha a szeretet minden darabja, amit a testemben tároltam a szívembe áradt volna, hogy fájdalmasan megdobogtassa. Nem kaptam levegőt, és csak ziháltam a telefonba.

„ Jól vagy, Joni?”  Nem válaszoltam azonnal, és örömöt okozott, hogy a nővéremet tényleg érdeklem.” Joni! Jól vagy?”

„Igen.” Végül sikerült. „Jól vagyok.” A hangom feszült volt, és könnyekkel teli, csendben végigkönnyeztem az egész beszélgetésünket. „ Ez nem fair…ez kibaszottul nem fair, Fiona. Nem tudtam neki elmondani, hogy szeretem, mielőtt azon a reggelen itt hagyott…nem hallotta tőlem még utoljára.”

„Sajnálom, Joni” mondta, mielőtt elköszöntünk volna, hogy letegyük a telefont. Még mindig a kezemben tartottam a mobilját, majd a kanapéhoz sétáltam, és megfordítottam, ahogy mentem. Ledőltem a puha párnára, magamba szívtam az illatát, beletemettem az arcomat az anyagba, ami magába szívta azt, a bőrömbe, az emlékezetembe. Minden apró kis dolgot elraktároztam magamban belőle, remélve, hogy örökre elég lesz számomra…így soha nem fog végleg itt hagyni engem. Visszaemlékeztem az utolsó reggelre…a reggelre, amikor elköszöntünk egymástól…arra a sietős reggelre, mikor mindketten elkéstünk….nem tudva, hogy ez sokkal több, mint egy egyszerű búcsú…sokkal több mint egy örökkévalóság és egy nap.