Egy nemrég befejezett sikeres turné és egy évnyi rádiószünet után – mialatt Gerard kiadott egy képregényt, megházasodott és apa lett, és a gitáros Frank Iero pedig kiadta másik punk bandája, a Leathermouth debütáló albumát – a My Chemical Romance egy szenzációs visszatérésre készül a negyedik albummal, amit az énekes már előre meglepőnek jelentett be.

A „Black Parade” hihetetlen sikere után könnyű volt ismét dalokat írni?
Gerard Way(ének): Nagyon nehéz volt, de nem személyes okok miatt. Azt mondanám, valójában kicsit kihívás is volt. Ami egyszerű volt benne, hogy tudtuk, semmi szín alatt nem csinálnánk egy új „Black Parade”-et. Ez sok más lehetőséget is megnyitott a számunkra. Jó dalokat akartunk írni, nagyon jó My Chemical Romance dalokat, de olyanokat, amelyek jobban kivetítik bandát a jövőben, és igazi előrehaladást is mutatnak. Szóval voltak nyilvánvaló dolgok, de időbe telt a végén, mire megtaláltuk, mit is fogunk tenni. Igazi kihívás volt a számunkra, és azt mondanám, hogy talán ez az egyik legnagyobb erőpróbát jelentő lemez, amit valaha is felvettünk.

Szóval ez kevésbé konceptalbum. Azt hiszem, ez egy együttes új megközelítése a zeneszerzésnek…
Pontosan. Azt hiszem az egyik dolog, amit megtanultam, az, hogy teljesen rendben van, ha van egy elképzelt fogalom, és nem fontos egy albumnak olyan elvhűnek lennie, hogy konceptalbum lehessen anélkül, hogy azzá is válna. Meg kellett szoknom az ötletet, és ez beletelt egy kis időbe. Mindig is úgy közelítettem az íráshoz, akár egy elbeszélő. De az új lemeznél azt mondtuk, nem egy történetet mesélünk el, szóval ez egy más tényező. Ezen kívül nem akadályoz meg minket attól, hogy hasonló témákat jelöljünk ki az album minden részén, és azonos lelkületű dalokat írjunk.

Mintha nem lettetek volna rákényszeredve, hogy kövessétek egy történet kibontakozását, mintha engednetek kellett volna, hogy a zene magáért beszéljen most először…
Igen, most először, tényleg. Az album valahogy olyan lenne, amilyennek lennie kell, és ez időbe kerül. Remélem, hogy amikor kész lesz, tényleg olyan lesz, mint valamiféle „Greatest Hits”, egy nagyon jó számok gyűjteménye.

Ugyanazon az úton való továbbhaladás, vagy meglepetés?
Egyszer kiszabadultunk a színpadiasság fogalmából, és amikor igazából elértük a pontot, ahol folyamatosan és szabadon írtunk, meg voltunk lepődve az eredménytől. Vannak dalok, amelyek egyáltalán nem lehetnének rajta a legutóbbi lemezen. Szóval igen, inkább meglepődtem ennél. De ugyanakkor, ez a negyedik lemezünk, és mindent, amit az előző hárommal tanultunk, ténylegesen meg kellett mutatnunk ezen. Mert nem indulhattunk a kezdetektől. Szerintem ez megmutatkozik az új dalokban. Ez a legmeglepőbb. Ami vicces benne, hogy még mindig annyi minden van, amit meg kell tanulnunk. Nem zenei szempontból, de ha a kreatív fejlődést tekintjük. Ez egy igazi lecke volt számunkra.

Szóval már a kezdetektől fogva sem akartátok, hogy az ellentéte legyen, de valamilyen módon visszaállítsa az egyensúlyt az előző albummal?
Igen, mondhatjuk. Amikor erre gondolunk, azt szeretnénk, hogy az emberek hallgassák a régebbi lemezeinket is, mert voltak dolgok, amelyeket megosztottunk azokkal is, de az újjal szeretnénk elérni, hogy a régebbi albumok kevésbé tűnjenek érettnek. Szeretnénk továbbfejlődni minden alkalommal, és a legjobb dalokat írni, amelyeket valaha is írtunk. Szeretnénk, ha a „Black Parade” rajongók az új albumot részesítsék előnyben, mert a banda tényleg kibontakozott az óta, és hosszú utat járt be.

Mindenesetre úgy tűnik, azt szerettétek volna, hogy ez az album még sokszínűbb legyen. Mondhatnánk, hogy eljött az idő az MCR-nek, hogy kipróbáljon új dolgokat és kísérletezzen?
Nem tudom, hogy egy változat tesztelése-e az, ami igazán létrehoz egy lemezt. Inkább azt mondanám, megmutatja a különböző szempontjainkat, így egy csoport lévén. Tudod, az új album nagyon változatos lesz, de abszolút rock. A „The Black Parade” is az volt, de azért, mert dalról dalra stílust váltott. A hatások kiterjedtek a hagyományos orosz népdaloktól kezdve Pink Floyd-ig, Cheap Trick-ig és a The Beatles-ig... Ez nem igazán az az eset. Teljes egészében rock, de a számok mind nagyon különbözőek. Ezzel az új lemezzel bebizonyítjuk, hogy még mindig van sok felfedezetlen terület a rockon belül, amit próbáltunk feltárni.

Amikor a léc sokkal följebb van, valakinek az lesz a benyomása, hogy ez az album nagyratörő lesz, mintha egy időtlen lemezt akartatok volna létrehozni…
Igen, elég nagyravágyó! És ez egyike azoknak a dolgoknak, amire büszke vagyok. Nem maradunk a „Black Parade”-nél, és nem húztunk vonalat a kitűzött céljaink előtt. Valójában, a lécet sokkal magasabbra tettük. Ez különösen nehéz volt, mióta megtagadtuk a trükköket, vagy a boldogtalanság eltűntetését. Ez még nehezebbé tette az erőpróbát.

Voltak már valaha kételyeid, vagy próbáltál visszatérni ahhoz, aminek ismerted a módját, amit azelőtt csináltál?
Sosem igazán éreztem rá kísértést, de igen, pontosan, megtörtént, hogy voltak kételyeim. Mert néha nem vagy benne biztos, hogy a jó döntést hozod-e, néha azt mondod, csak dühös vagy, el vagy veszve, hogy elvesztetted a "mojo"-dat. Természetesen voltak ilyen pillanatok, de végtére is megkaptuk a válaszokat a kérdéseinkre, és jó érzés volt, mert nem veszítettünk el semmit, csak el kell fogadnod a tényt, hogy ez nem mindig könnyű.

És aztán néha a félelem, hogy nem formálunk valamit a dalokon, valahogy eléri, hogy az együttes kevésbé legyen hatásos...
Nem tudom… nem hinném. Legalábbis nem nálunk. Lelassíthatja a folyamatot, mert ha valamilyen módon kételkedünk, egyszerűen megáll az egész. Ha az egyik dalunk félelemmel vagy határozatlansággal keveredik, megállunk, és később újrakezdjük. Ezen az új lemezen, minden előadásban ki tudjuk mutatni a magabiztosságot, minden érzelemben, minden számban és dallamban.

Amikor erről az új lemezről beszélsz, gyakran teszel utalásokat együttesekre, mint Pink Floyd, The Stooges, The Velvet Underground, MC5... Alapvetően, pontosan amit bárki a rajongóid közül várhat tőled!
Ezzel, legalábbis a mi szemszögünkből, rámutatsz arra, amit a rajongók várnak tőlünk. Hogy meglepődjenek minden egyes új MCR lemeztől. És egy részről, még sok ehhez hasonló apró dologra is, mert ötletünk sincs, mit fogunk majd tenni. Haladunk előre, és aztán meglátjuk. Mindenesetre, szerintem kicsit nyitottabbak az új My Chemical Romance-re.

Egy együttesként, a céljaitok közé tartozik, hogy kiterjesszétek a hallgatóitok szellemét?
Pontosan. Szerintem, mint együttes, megvan a képességünk ahhoz, hogy tiszteletparancsolás nélkül műveljük a közönséget. Sok remek együttes van, amelyek előttünk jöttek, de a rajongóink legfiatalabb tagjai valószínűleg nem is ismerik őket. Szeretek arra gondolni, hogy egy olyan album, mint a „Black Parade” lehetővé tette számukra, hogy megismerjék a Queen-t vagy David Bowie-t, és a mostani inkább a Stooges, MC5 és Bruce Springsteen felé fog fordulni. Őszintén szólva, olyan bandára gondolok, mint a Judas Priest, és a heavy metál áradatára a késői ’70-es és korai ’80-as években, ami hatással volt erre a lemezre. Néhány pillanatban pedig még Bon Jovi-t is eszembe juttatja. Olyan területeket, amelyeket azelőtt sohasem igazán vizsgáltunk meg.

Olyan, mintha újraértelmeznétek a rock történelmét…
Olyasmi. Ott van az a pillanat a zene történelmében, a korai 80-as évek környékén, amikor a rock sokkal messzebbre jutott, mint bármely más műfaj. Voltak nagyon jó metálbandák, mint a Judas Priest és Iron Maiden. De az ő utódjaik, a "hair metal" és a rock egy kicsit kezdetlegesek voltak. Semmi olyasmi, ami rokonságban lenne vele. És a heavy metált a legszigorúbb értelemben mondom. Volt modern metál és az igazi heavy metál, ahogy vannak rajongói a modern metálnak és az igazi heavy-nek, amihez mi is tartozunk. Szerintem a hagyományos heavy metál sokkal közelebb áll a rock’n’roll-hoz, mint az emberek gondolnák.

Szóval ezen az albumon, egy határozott módon ez a válaszotok ezeknek a „hamis” rockbandáknak, amelyek a mai iparban léteznek?
Nem mondtam, hogy „hamisak”, szerintem ezek igazi együttesek, amelyeknek megvan a tehetsége hozzá, hogy rockot játsszon, de az a véleményem, hogy amelyek feltűntek a „Black Parade” alatt, vagy később, nem igazi rockbandák. Nem írtak igazán zenét, vagy adták bele a szívüket az előadásba. Rengeteg karrierista együttest láttunk Amerikában, olyan fajtát, akik zenét szeretnének csinálni, de nem igazi rockbandák. Csak azt mondom, hogy ez nagyon más az ő részükről.

Tulajdonképpen, szeretnének a legjobb amerikai együttesé válni?
Egy kicsit, igen. Mi vagyunk a legfiatalabbak a hasonló terjedelmű együttesek közül. Ez egy érdekes pozícióba helyez minket. Úgy érzem ennél a pontnál, a következő évtizedet beleértve, tartozunk ennyivel Amerikának. Felajánlottunk egy csapatot, amely inspirál, és jó rockzenét hoz létre, nem azt a tipikus unalmas fajtát, ami a rádióban hallható. Ez a dolgunk, hogy ezt tegyük. És ezzel jó munkát tudunk végezni, jó dolgokat, csodálatos időt eltölteni, és megjelölni egy generációt, vagy legalább egy évtizedet.