mikey way

Visszatekerés. A Taste Of Chaos-szal, két évvel ezelőtt indult el az, ami most The Black Parade néven ismert. Akkoriban, az album neve The Rise And Fall Of My Chemical Romance volt. Ez mindenképpen előrevetítette, hogy az album és mi is mivé fogunk válni.

A Three Cheers még csak hat hónapja jelent meg, amikor mi már el akartuk kezdeni írni a harmadik nagylemezünket. A lemezre utalások hangzottak el hangpróbákon vagy kósza hajnali órákban. Mindig az volt, hogy valaki a busz hátuljából (volt egy összetákolt, hordozható stúdiónk ott) kiabált a többieknek, hogy „Hé fiúk, hallgassátok csak ezt meg.” A ’This Is How I Disappear’, a ’Heaven Help Us’ és a ’Dead!’ itt születtek, pár másik dallal együtt, amik emlékként vagy más dalok részeiként végezték. Ahogy a banda egyre emelkedett, úgy nőtt a munka is. Még levegőt is alig kaptunk, nemhogy új dalokon gondolkodjunk.

Amíg a Green Day-jel turnéztunk, ugyanúgy írtunk egy pár dalt a tákolt-stúdióban a busz hátuljában. A lemez lényege kezdett kiformálódni. Fura módon, a Warped Tour-t úgy kezdtük, hogy az írott dalaink meglepően optimisták voltak. Ez meglepetésként ért minket. „Szóval akkor most végül is boldogok vagyunk?” sokan ezt kérdeztük magunktól. „Hova tűnt a mélabú és a csapás?” Egy hang ott motoszkált a fejünkben „Csak óvatosan azzal, hogy mit kívántok.”

A nagyturnénk előtt New York-ban, a S.I.R studios-nál készültünk fel. Annyira izgatottak voltunk, hogy megint együtt lehetünk és zenélhetünk. Erre nem nagyon volt lehetőség a korábbi turné zsúfoltsága miatt. Ekkoriban született meg az egyik kedvenc dalom, a „Disenchanted”. Mindig is szerettem volna, ha a bandának van egy Journey- féle balladája, és szépen lassan ez az idő is elérkezett. Az amerikai nagykoncert-sorozat alatt Európában és Ausztráliában is volt egy sor fellépésünk, ami a ’Three Cheers’ időszakot búcsúztatta. Ez volt az első nagyobb szünet szinte a banda megalakulása óta (leszámítva az addigi néhány napos szüneteket). Néhány dalrészlet, néhány akkor még névtelen dal ugyanúgy született ez alatt az idő alatt.

Amikor végre hazaértünk, kivettünk egy jól megérdemelt egy hónapos szabadságot. A bandában mindenki kapott egy nagy adag valódi életet, amihez hozzá kellett szokni.

Egy hónap után megint a S.I.R. studios – nál gyűltünk össze arra, amit a szakmában úgy mondanak, hogy ’a harmadik lemez előkészülete’. Egy csomó ember azt hitte, hogy csak egy lemezünk van, amikor is már kiadtunk egy másik albumot néhány éve még az Eyeball Records-nál. Ahogy elkezdtünk írni, a stressz egyre fokozódott. „Hogy fogjuk a Revenge-et folytatni?” „Mi van, ha az emberek utálni fogják ezt?” Minden banda erre gondol, amikor egy elég sikeres album után meg kell írniuk a következőt. Januártól márciusig szorgosan írtunk. Az izgalom ott volt a levegőben, dalt dal után köpültünk ki. Az olyan dalok, mint a Welcome To The Black Parade (akkoriban még a The Five Of Us Are Dying volt a címe), az I Don’t Love You, és a Mama ekkor születtek.

Március elsején az előkészületek azzal folytatódtak, hogy Los Angelesbe települtünk át. Azért hagytuk el New York-ot, mert úgy éreztük, hogy levegőváltozásra van szükségünk. Amikor megérkeztünk Los Angelesbe, egy nagyon is kísértetjárta kastélyba, a Paramour-ba kellett költöznünk. Ennek a háznak nagy híre volt arról, hogy fura és megmagyarázhatatlan események történnek benne. Néhányan csak nevettünk ezen; míg mások (köhöm, köhöm, én) félelmetesnek találták a házat. Amilyen szerencsém van, a legfélelmetesebb (és ahogy másoktól később megtudtam) a leginkább kísértett szobába kerültem. Mindehhez még hozzá jön az, hogy a szobában csak egy szál kék körte volt, ami nem világította be rendesen azt, csak hátborzongató homályt adott. Kutyaugatást lehetett hallani, ajtók csapódtak be emberek előtt (Frankie és Gerard) és kádak teltek meg vízzel, amikor senki nem volt a közelben (Bob). Egy nagy táncteremben állítottuk fel a cuccainkat, ami tömve volt félelmetes festményekkel, bútorokkal és szobrokkal.

A zene elkezdett magától folyni, és ezzel egybevágva, a dalok egyre sötétebbek, a dallamok és dalszövegek egyre maróbbak lettek. Az olyan daloknak, mint a This Is How I Disappear, vagy a Mama, voltak ezek a vészjósló, dübörgő részei. Olyan dalok, mint a Famous Last Words, vagy a Sleep, megíródtak. Az I Don’t Love You még inkább maró és fájdalmas lett (mintha alapból nem lett volna olyan). Dal dal után lett gyönyörűen és fájdalmasan megfestve. Minden frusztrációnkat kiadtuk, minden csöppnyi reményért kiáltottunk, megmondtuk a magunkét, éj éjt követve. Minden egyes dallal valami mássá alakultunk. Sosem leszünk ugyanazok, akik voltunk. Mi voltunk a Black Parade… szó szerint.

Az L.A. – i írás alatt csatlakozott hozzánk egy ékkő férfi alakban, akit Rob Cavallo – nak hívnak. Úgy viselkedett, mint egy tanító, tanácsadó és motiváló. Emlékszem minden egyes szikrára, amit belém tett, minden egyes bátorító szavára. Néhányunknak olyan volt, mint egy nagybácsi. Segített abban a legfőbb elképzelésünkben, hogy olyan lemezt készítsünk el, amitől megremeg a föld… legalábbis teljes szívünkkel azt reméltük, és abban hittünk, hogy ez így lesz.

2006 áprilisában vonultunk stúdióba, hogy elkezdjük felvenni a dalokat. Annyi új baráttal és munkatárssal ismerkedtünk meg, hogy a stúdióba járás jó érzés és termékeny folyamat volt. Minden egyes nap érezni lehetett ezt a hihetetlen érzést. Az első naptól kezdve tudtuk, hogy valami különlegeset birtoklunk. Először a The End-et, és a Dead!-et vettük föl, és ezek végeztével nem győztünk gyönyörködni. Amikor először meghallgattam őket, teljesen levettek a lábamról, és már nem volt afelől semmi kétségem, hogy most jött el a mi időnk. Két hónapig minden egyes felvett dal olyan érzés volt, mintha karácsonyi ajándékokat bontanék ki. Minden egyes hang után, ami elhagyta a hangfalakat, egy adaggal több adrenalint és büszkeséget éreztem. Emlékszem, hogy miután először meghallottam a Disenchanted-et, annyira megérintett, hogy szólni se tudtam, majd öt órán át folyamatosan azt hallgattam a társalgóban.

Két dal, amik nagyon közel álltak hozzám, és nagyon kedvesek lettek nekem: Cancer és a The Sharpest Lives. A legtöbb ember nem tudja meghallgatni a Cancer-t anélkül, hogy a gombóc ne lenne ott a torkában. Nem számít, hogy ki vagy, vagy hol élsz, a dallam és a szöveg úgyis megérint. Teljesen mindenki tud kötődni ehhez a dalhoz.

A felvételek és a keverés 2006 júliusában értek véget. A keverés alatt a dalok, amikbe szerelmesek lettünk, valami túlvilágiba és egetrengetőbe változtak át. Az állunk naponta leesett a dalokat hallva. A keverés után jöttek a végső finomítások. Amikor végleg készen volt, le tudtunk ülni, hogy a végleges változat belénk szívódjon.

Hihetetlenül büszkék voltunk a dalokra és egymásra, amiért elkészítettük szerintünk az abszolút My Chemical Romance albumot. Minden egyes dal az elmúlt években adott vérünk, izzadtságunk és fájdalmunk tetőpontja. A négy legjobb barátom nélkül a bandában ezt nem tudtuk volna így összefogni. A bátyám nélkül, valószínűleg ma már nem lennék itt. Szó szerint. A második anyám, Stacy Fass nélkül, már egy fehér köpenyben lennék valahol egy gumiszobában. Brian Schechter nélkül, nem lenne annyi ősz hajszálam. Csak viccelek, öreg. Te vagy a másik bátyám, aki sosem lehetett. Mindnyájótokat szeretlek és az életem köszönhetem nektek.

Szóval, az egész életünk itt van ebben a pihés dobozban, amit most a kezetekben tartotok. Az álmaim albuma. Csak remélhetem, hogy titeket is majd megérint és megráz.

 Mi vagyunk a Black Parade és ti is.