Eredeti szerző: GreyTootles
Fordítás: veedollface

Mikey Waynek unikornis-mániája van



Kb 10 perc kellett ahhoz, hogy matekórán elkalandozzak, üres tekintetemet a hófehér lapon tartva. A tollam mintha életre kelt volna, véletlenszerű vonalakat húzogattam magam elé. Imádok rajzolni. Amint akadt egykis időm,  mindig kihasználtam. Ez többnyire azt jelentette, hogy matekórákon firkálgattam, ugyanis ez sokkal izgalmasabb, mint törtekkel szenvedni. Épp egy imádnivaló kis zombit színezgettem, amikor hallottam a nevem.

’Elliot?...Elliot!’

Vissza a valóságba. Mr Haines meredt rám szúrós tekintettel a félig teleírt tábla előtt állva.

’Hmm?’
’Csak nincs valami lenyűgöző dolog a papírodon ami elvonja a figyelmedet az órámról?’
’Nincs, Tanárúr.’ Válaszoltam és hátradőltem a székemben a filcemmel a kezemben.
’Azt tanácsolom, tartsd a szemed a táblán, ha nem akarsz megbukni. Bár a jegyeid alapján...’mondta gúnyosan. Amint visszafordult a táblához elkezdtem pofákat vágni.

Lenéztem a papíromra, és támadt egy ötletem. A cuki zombimat Mr Haines ronda, ráncos, vérben fürdő élőhallott verziójává változtattam, és egy rá jellemzően ocsmány nyakkendővel is elláttam. Pont akkor szólalt meg a csengő, mikor a szeme alatti táskákat befejeztem. Beleszórtam a cuccaimat a táskámba és megpróbáltam kijutni a teremből amilyen gyorsan csak lehet.

Amint kiszabadultam a pokolból, teleszívtam a tüdőmet a friss...vagyis, már-már friss levegővel. Legalább kint nem bűzlött minden Mr Haines testszagától.

Ahogy sétáltam a folyosón néhány ember üdvözölt. Mosolyogtam azokra, akiket alig ismertem, és integettem azoknak, akikkel alkalmakként beszélgetek. A népszerűség miatt mindenki a barátunk akart lenni, akármilyen is legyen a személyiségünk. Nem akarok hiúnak tűnni, de elég nagy szám voltam! Az emberek magukra akarták vonni a figyelmemet. Persze tudtam, hogy ezek a kölykök csak kihasználnak, de jólestek a mindennapos dicséretek és szivélyes üdvözlések.

Ahogy sétáltam, összetűztem a hosszú, vörös fürtjeimet. Aaron Goody rámkacsintott, Ray Toro pedig csak forgatta a szemeit, én meg csak mosolyogtam. Az angolterem előtt álltak mindketten.

’Bocs, arébb mennél egy kicsit, kérlek?’kérdeztem udvariasan és megálltam velük szembe. Ray azonnal utat engedett, de rám se nézett. Mintha félne a szemkontaktustól. Viszont Aaron nem mozdult.
’Csak akkor, ha randizol velem!’mondta Aaron. A flörtölési technikáján volt még mit csiszolni....enyhén szólva.
’Bocsi Aaron, de...nem.’mosolyogtam ezúttal egy kicsit idegesen mielőtt beslisszoltam volna mellette a terembe.

Hadd mondjam el, hogy Aaron Goody az elmúlt 1 hónapban folyamatosan egy randiért nyaggatott. Per pillanat úgy tűnt, teljesen belém van zúgva, de azt is tudtam, hogy egy idő után beleun majd, és rámozdul a következő csinos lányra akit meglát. És ez az egész kezdett borzalmasan idegesíteni, ugyanis a tervem-miszerint ha tudomást sem veszek róla, akkor békén hagy-nem nagyon működött. Az sem tett boldogabbá, hogy az egyik kedvenc órám vele volt. Valamint az sem, hogy néhány ember (például Maggie) arra bátorított, hogy fogadjam el a meghívását, mivel ’kockahasa’ és ’sportkocsija’ van...ami engem rohadtul nem érdekelt.  Még akkor sem, ha úgy nézne ki, mint Jake Gyllenhaal...egy seggfej. Ennyi.


Ebédidő: a hétköznapok legfontosabb eseménye. Az a pillanat, amikor az összes diák pontosan ugyanannál az asztalnál, ugyanazokkal a barátokkal, ugyanarról beszélget, mint a nap többi részében. A pillanat, amikor a szociális hierarchia tökéletesen megmutatkozik. Amikor az embert emlékeztetik arra, hogy nem ülhet annál az asztalnál, ahol kedve tartja, mert nem olyan népszerű, mint a Pompomlányok, nem olyan okos, mint a Stréberek, nem olyan csinos, mint a Plasztikok, vagy nem szív annyi füvet, mint a Kiégettek. Személyszerint engem csak a fiatalok különbözőségére hívta fel a figyelmet.

De ma én és a barátaim az összes többi csapattaggal és leendő-pompomlánnyal a tornateremben voltunk az ebédlő helyett.

Igen, a pompomcsapat meghallgatása. Bűntudatom volt, hogy előre tudtam, bekerülök közéjük. De tudtam azt is, hogy ha nem a legjobb, akkor is az egyik legjobb jelölt vagyok. Az összes koreográfiát megtanultam és elég hajlékony voltam.

A próba után kiementem egy kis friss levegőt szívni, miután szóltam Chloenak, Taranak, Maggienek és Angelicanak. Begyűrtem a vadiúj szurkolói egyenruhámat a sporttáskámba és kifelé vettem az irányt a tornaterem mögé. 5 perc elteltével cigarettaszagot éreztem. A tornateremtől nem messze egy nagy fás-bokros terület volt, és a bokrok mögül hangokat hallottam. Elindultam a hangok irányába (egyúttal a füst forrása felé), azon töprengve, miről beszélgethetnek.

’Komolyan mondom, haver. Ez már megszállottság!’ hallottam Frank Iero kuncogását.
’Nincs semmiféle unikornis-megszállottságom, Frank!’mondta egy másik hang. Azt hiszem, Mikey Wayé.
’Mikey, láttam a titkos gyűjteményedet a szobádban. Azelőtt azt se tudtam, hogy gyártanak unikornis-pornót’ cukkolta Bob Bryar.

A fiúk nevetésben törtek ki, ami pont akkor halt el, amikor én szerencsésen ráléptem egy reccsenő faágra.
’...Várjatok! Ti is hallottátok ezt?’ kérdezte Frank pánikolva.

A picsába.

Megpróbáltam eliszkolni miközben a srácok a zaj forrását próbálták kinyomozni, de ’kecsesen’ orra estem egy fa földből kiálló gyökerében.

’Mi a fasz?’ hallottam Gerard Way hangját. A hátamra fordultam, hogy lássam, mi történik. Gerard Way állt előttem egy félig elszívott cigivel a szájában. Ray, Bob, Frank és egy halálrarémült Mikey szobroztak mögötte.
’Mi a faszt keresel itt?’ ismételte Gerard, majd beleszívott a cigijébe.
’Oh...csak....tudod...Csak...erre jártam.’válaszoltam, és megpróbáltam nem újból hasra esni mialatt feltápászkodtam a földről. A fiúk arcán mérges és összezavarodott kifejezés ült. Gerard szemeiből sugárzott az utálat.
Felsóhajtottam. ’ Idekint voltam és hangokat hallottam. Kíváncsi lettem, oké?’
’H-hallottad a...amit Frank és Bob mondott...az unikornisokról?’kérdezte Mikey, akinek a feje céklavörös volt és nem mert a szemembe nézni, mintha félne tőlem.
’Hát...meglehet’ válaszoltam. Felhúzott szemöldökkel vártam, mikor lesz hajlandó rámnézni. Aztán egy nyüsszögő hangot adott ki magából. Miért ilyen ideges és szégyenlős mindig ez a gyerek?
Frank hirtelen elkezdett vigyorogni, ahogy a cigijéből hamut pöckölt a földre. A szemei is mosolyogtak.

’Egyáltalán miért vagy idekinn? Nem kéne valami izomagyú sportolót kefélned?’ kérdezte Bob. Gerard kegyetlenül felröhögött erre, Ray pedig a fejét rázta. Én válaszul a szemeimet forgattam.
’De igen, csak sajnos hosszú a sor. Miért? Féltékeny vagy, hmm? Sose csókolóztam még olyannal, akinek ajakpiercingje van.’cukkoltam Bobot, aki félrenyelte a cigifüstöt, a többi fiú pedig felvonta a szemöldökét. Mikey csak toporzékolt és még jobban elpirult. Hangosan felkacagtam az arckifejezéseiket látva, majd visszaindultam a tornaterem felé.  

Amikor visszaértem az iskola épületébe jutott eszembe, hogy mégiscsak milyen furcsa beszélgetést folytattam az 5 sráccal. Különös módon elképesztőnek találtam őket, úgy hittem, több van bennük, mint amennyinek kinéznek. Például most tudtam meg, hogy Mikey Way unikornis-rajongó. Ki gondolta volna?

Vigyorogtam, amikor rájöttem, hogy az aznapi utolsó órám rajz, a kedvenc tantárgyam. Nem, nem csak azért, mert a tanár, Mr Escobar hihetetlenül jóképű (habár a legtöbb lány csak ezért járt be az órájára). A rajz azért volt a kedvenc tantárgyam, mert jó voltam benne. Imádtam kreatív lenni. De volt egy dolog, ami még a rajzórát is eltudta rontani, ez pedig Gerard Way volt.

Gerard Way. Hol is kezdjem? Attól a pillanattól kezdve gyűlöl engem, hogy a vadiúj, márkás topánomban (amitől egyébként azóta megszabadultam) bettettem a lábamat  a Belleville Középiskolába. Sose tudtam biztosan az okát. Talán azért, mert aznap, mikor rámosolyogtam, egy teljesen más arcomat látta.  Nem azt a lányt, aki a műanyag barátnőivel vonul a folyosón. És minél jobban utált Gerard, annál jobban utáltam én is őt.

Nem volt különösebben nehéz egy Gerard-féle gyereket terrorizálni, talán ezért verték ki belőle a szart naponta a sportoló ismerőseim. Kövér volt, kocka, és ráadásul az a kevés barátja is pont olyan különös volt, mint ő.  Énmagam sose tudtam, mi a baj vele, vagy hogy mi a baja velem, miért gyűlöl annyira. Na nem mintha odaállhattam volna elé, hogy megkérdezzem :’Hé, haver! Mi a frászért nem vagy hajlandó szóbaállni velem és kulturáltan viselkedni?’
Szóval inkább hagytam, hadd utálkozzon, és én is ugyanígy viszonyultam ehhez a magábaforduló fiúhoz.

Hangsúlyoznám, ez 2 éve történt, és azóta semmi sem változott. Még mindig minden ugyanolyan. Meglehet, hogy Gerard többé nem kövér, és nem is olyan visszahúzódó, mint volt. De még mindig nem álltunk szóba egymással. A gyűlöletünk okát már rég elfelejtettük, mostanra már csak az egymásra vetett utálkozó pillantások rutinja maradt.