Eredeti szerző: GreyTootles
Fordítás: veedollface

A világosvörös hajam a szemembe lógott miközben  London szeles utcáin sétáltam.  A  testemet megterhelő, tipikusan hideg angliai időjárás miatt szorosan öleltem a  kapucnis pulcsimat magam körül. A rusnya iskolai egyenruhámhoz tartozó szoknyámat felfújta a szél, amitől a lábam libabőrös lett.

Amikor megláttam a házunkat a távolban megkönnyebbülten felsóhajtottam. Pont erre volt szükségem: egy csésze forró tea és a Batmanes takaróm biztosan felmelegítenek majd. A cipősarkam egyenletes ütemben kopogott az aszfalton míg odaértem az ajtóhoz. Amint a fagyott ujjaimnak sikerült elfordítani a kulcsot a zárban szinte berepültem az ajtón.

‘Elliot, te vagy az?’ hallottam a mély, férfias hangot a konyhából.
‘Igen apu, én vagyok’ válaszoltam miközben a folyosón végigvonszoltam a hátizsákomat, majd elkezdtem lehámozni fagyott lábamról a cipőmet.
Apukám (vagyis Louis)  éppen  a  másik párral folytatott heves küzdelem közben lépett az előszobába, ami kb úgy nézett ki, hogy szerény személyem körbe-körbe ugrálva próbálja lerángatni a lábbelit a cipőkötőbe kapaszkodva…Aminek az eredménye általában az, hogy egyenesen arcra esek, miközben apu csak nevet a szerencsétlenkedésemen (és a cipő még mindig a lábamon van).

‘Oké apu, nyugodtan nevessél csak ki. Na nem mintha fájna ha arcra esel….’ Jegyeztem meg szarkasztikusan, miközben végre sikerült ezt a felet is elhajítanom a másik mellé.

Apura néztem.  Ugyanolyan zöld szemeim voltak, mint az neki, enyhe sárga árnyalattal. Mindenki folyton emlékeztet , hogy őrá hasonlítok. Nem csak a szemünk, de a hajunk narancsos-vörös árnyalata is megegyezett, ami a temperamentumunkhoz is illett. Szerencsétlenségemre apám koordinációs képességét-vagy inkább hiányát is tőle örököltem. Ritkán lehet ugyanis foltok, avgy horzsolások nélkül látni. Túl sokszor tették fel a ‘Már megint elestél?!’ kérdést.

‘Elliot, kérsz 1 csésze teát?’ kérdezte apu miközben föltápászkodtam a padlóról.
‘Naná!’  egy brit ember szívéhez a teán keresztül vezet az út.

Lehámoztam a pulcsimat és a szennyeskosárba dobtam, majd a konyha/étkező felé vettem az irányt, ahol a szüleim már vártak. Hosszú, fehér ujjaival a haját fésülgette anyu az idegesség  egyértelmű jeleként.

‘Kicsim, ülj le egy pillanatra, apáddal fontos mondanivalónk van.’ A brit akcentusa New jersey-ivel keveredett.

Anyu (vagyis Rosie) Bellevilleben, New Jerseyben született, és csak 20 éves korában költözött Londonba, hogy fotós legyen. Apával-aki jogot tanult- az egyetemen találkoztak. A kapcsolatuk eleje nem volt zökkenőmentes, de egymás tökéletes ellentétjeiként mégis boldog házzaságban élnek. 7 évvel a lagzi után születtem én.

’Mi a baj?’ kérdeztem ahogy leültem anyuval szemben a teámat szorongatva.  ’Bajban vagyok? M-mert esküszöm, hogy a múltkor tényleg Mollynál aludtam és nem abba a bulib-...’
’Szivem, nem vagy bajban. De, mi,...’ anyu elkezdett dadogni.
’Hmm?’
’Mi, öhhm...’
’Igeeen...?’
’Hát mi....’
’Mi micsoda? Gyerünk anyu!’ szürcsöltem tovább a teámat.
’MiNewJerseybeköltözünk’ hadarta anyu.
Egykis tea félrement, mire én köhögőrohamot kaptam.
’Mi. Költözünk. Hová?!’
’N-new Jersey’
’MICSODAAA?!’ ordítottam amint újra kaptam levegőt. ’New Jersey? Azt hiszitek New Jerseybe megyünk?! 15 éves vagyok, anyu. E-ezt nem tehetitek. Most ugye szívattok?! Mondd, hogy ez csak egy vicc!’

Apu leült anyu mellé. Mindkettejük arckifejezése teljesen komoly volt. Oh, istenem....Jerseybe költözünk....3498 mérföldre a szülővárosomtól.

’Ellie, meg kell értened.  Édesanyám nagyon beteg. Én....’ anyu mély levegőt vett és folytatta ’nem hiszem, hogy még sokáig bírja. Ott kell lennünk neki. Támogatnunk kell...én....’ a hangja elcsuklott, és könnyek csorogtak le az arcán.

’Nincs semmi baj. Miden rendben lesz.’ Biztosított apu. Tovább kortyoltam a teámat, hirtelen azt se tudtam, mit gondoljak.
De ahogy a síró anyámat néztem, tudtam, hogy meg kell tennem.  Davina nagyi a maga 75 évével még mindig csodálatos, páratlan humorú nő.  Sose voltam vele sokat, mivel nagyon messze él.  Hogy mondhatnék nemet?
De mi lesz a barátaimmal? Hogy tartanám velük a kapcsolatot? De új barátokat is szerezhetnék, nem? Vajon London tényleg annyira különbözne New Jerseytől? Nem igazán. Hiányolnám a teát és az angol humort. És azt, hogy egész évben meleg ruhákat hordhatok, még nyáron is. De vajon mindez megér annyit, hogy anyut sírni lássam?

Nem.
’Nos, mi a válaszod, Elliot?’ kérdezte apu anyu vigasztalása közben.
’Oké.’mosolyogtam ’Mehetünk!

3 napja vagyunk Jerseyben. Kb 5 hónapba tellett, hogy az összes papírt és engedélyt megkapjuk, de mivel apu ügyvéd, elég gyorsan ment.  Ennyi idő elteltével én már teljesen megbarátkoztam a költözés gondolatával, nemúgy, mint a barátaim. Nem állnak velem szóba, és dühösek rám, de én szinte várom, hogy új életet kezdhessek. Ígyhát mire az USAba értünk megkönnyebült voltam, és távol a barátoktól. Khm, exbarátoktól.

Davina nagyival 2 hónapot tölthettem, mielőtt elhunyt szívrohamban.

De vissza az első hetemhez New Jerseyben! A házban mindenhol dobozok hevertek, ami egy olyan ügyetlen ember dolgát, mint én nagyon megnehezíti. Már elfelejtettem hányszor estem hasra a dobozokban, és a lila foltok számolásával is elég hamar feladtam. De ettől eltekintve a ház csodás volt.

Sokkal, sokkal nagyobb a réginél. Még a szobám is, habár lehet, hogy az ürességtől nézett ki ilyen tágasnak. 4 torony doboz és 1 matrac állt a közepén.  A Pikachu plüssöm, Batman takaróm és a Pókember pizsim a matracon feküdtek. Hogy tudom-e, hogy úgy viselkedek, mint egy 7 éves? Igen. Hogy érdekel-e? Nem.  A képregények és rajzfilmek túl jók ahhoz, hogy kinőjünk belőlük.

Személyszerint én úgy gondolom, a ház legjobb szobája az enyém. Nagy ablaka van, az alatt pedig egy kicsi tető. Gyakran kimászok az ablakon és üldögélek a tetőn, próbálom New Jersey utcáit az emlékezetembe vésni.

New Jersey valóban eléggé különbözik Londontól. Az emberek arrogánsak és udvariatlanok. Londonban távolról sem volt ennyi bűnöző. És a 3 nap allat azt is megfigyeltem, hogy a kamaszok is mások, mint Angliában.  Falkákban jártak, mint a farkasok. És ami még rosszabb: minden falkában ugyanúgy néztek ki a fiatalok. Be tudom bizonyítani. Elmentem egy bevásárlóközpontba, vagy ’supermarket’be, ahogy itt hívják, és láttam a ’természetes élőhelyét’ a ’falkáknak’.
 
A központ előtt egy fiúfalka volt, baseball sapkában, gördeszkákkal. Aztán voltak kötött pulcsis, szemüveges srácok. Voltak feketébe öltözött, piercingekkel agyontűzdelt lányok. És a nagyon kevés ruhát, viszont annál több sminket viselő csajok. Észrevettem, hogy engem vizslatnak és a túlméretezett pólómat bámulják, a sápadt karjaimat.

És aztán volt még egy banda, akiket csak ’fura’ként tudnék leírni. Az egyik röhejesen vékony volt, az orra hegyén hordta a szemüvegét. Eléggé visszahúzódónak és szemérmesnek tűnt. Egy másik fiú rövid, tüskés hajú volt, sok piercinggel. Sokkal alacsonyabb az előzőnél. Úgy tűnt, a mellette sétáló, magas, afrohajút idegesíti. Afrosrác mellett pedig egy fekete ajakpiercinges, szőke volt.

Na meg ott volt az utolsó fiú. Egy kicsit pufibb volt, nagyon sápadt arccal és nagyon fekete hajjal. Egy képregény fölé görnyedt, teljesen megfeledkezve a többiekről maga körül. (Afrosrác lökdöste az alacsonyt, aki ettől magas hangon elkezdett kuncogni, a szőke meg forgatni a szemét.) Ahogy elhaladtam mellettük, a fekete hajú felnézett a képregényéből, és a tekintetünk találkozott. Rámosolyogtam, ő meg vissza. Addig figyelt, amíg teljesen el nem tűntem. Akkor még nem tudtam, de ez volt az egyetlen civil megnyilvánulás Gerard Way és közöttem a következő 2 év alatt.