Van valami furcsa Gerard Way-ben ott fönn a rivaldafényben. Valami új. Nem csak az, hogy a My Chemical Romance frontembere megszokott, gondosan rétegzett színpadi ruházatát feszes fekete farmerre és szakadt fekete pólóra cserélte, felfedve pufókból ’Bowie-Berlinben’-sovánnyá vált felsőtestét. Nem az, hogy egykori állig érő sötét haját őrült bohóc-pirosra festette – ez az a külső, amit Way, 33, a hírnév előtti kamaszkorában is viselt, Kurt Cobain és Wayne Coyne által inspirálva.
   Nem, ami igazán szokatlan – ahogy a My Chem új és régi dalokra tombol a Jimmy Kimmel Live neonnal díszített kültéri színpadán egy mozgalmas holywood-i estén -, az a könnyed, szexi mozdulat, amit Way a csípőjével tesz. Beletelik pár másodpercbe felismerni, főleg miután az egyik régebbi, dühösebb dalát, az „I’m Not Okay (I Promise)”-t énekli: A 21. század legteátrálisabban búslakodó rocksztárja, aki nem olyan rég még az „összetörtek, legyőzöttek és az átkozottak megmentőjéről” énekelt, valóban… táncol?
   Igen, így van – és ez mind a terv része. „A fejemben ez volt, amit kiterveltem” mondja Way másnap, mogyoróbarna szemei felragyognak a pillanat említésére. „Azt akartam, hogy a dalok valami újat jelentsenek, szabadnak akartam érezni magamat, táncolni akartam.” Ehhez helyénvalóan, a My Chem új, szintetizátorral betöltött lemezének, a Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoys dalaira elsősorban a tánc – inkább, mint mondjuk ki, a tombolás, vagy a külvárosi szobád sötétjében való sírás, miközben némán átkozod a szüleidet – a lehetséges válasz.
   Hiperaktív ütemeivel és lézerfegyver-hatású billentyűivel, a Danger Days az első olyan My Chem lemez, amely megörökítette a képregények és sci-fi ócska energiáját, amit a szégyentelenül különc bandatagok imádnak. (Minden 13 éves hülye abszurd álmait élve, Way rock hős és díjnyertes képregényíró, hála a bizarr The Umbrella Academy sorozatának, amiből hamarosan film készül.) „Én és a srácok úgy döntöttünk, hogy eltérítjük ezt az egész cuccot: eltérítjük az ütemeket, eltérítjük a hip-hop-ot, az elektronikát, a pop-ot és a pop művészetet és ezt mind egy nagy művészi fegyverként fogjuk használni.”, mondja Way.
   De a lemez naposabb árnyalata kockázat is a My Chem számára, a "Gen Y" kölykök bálványaivá válva, akik túl fialatok az indie-hez és túl okosak és/vagy lehangoltak a Disney-sített pophoz, hála a 2004-es Three Cheers For Sweet Revenge ütős, himnuszi goth-punk metal-jának és 2006-os The Black Parade végzetes, Queen-találkozik-Floyddal hatású remekművének.
   A felvételek alatt a lemez producere, Rob Cavallo (aki a Green Day American Idiot-jánál is dolgozott, ahogy a The Black Parade-nél is) a U2 Achtung Baby-vel tett ugrásához való összehasonlításhoz folyamodott. „Azt mondta, ’Annál a pontnál minden, amit láttál a sötét és befelé néző U2 volt, aztán egyszer csak azzá a bandává váltak, amelyik szórakozni is akart, ugyanakkor mondani is valamit.”, meséli Way.
   „Igazából azt mondtuk, ’A modern rock vagy haldoklik, vagy halott, úgyhogy csinálunk valamit, hogy ismét újjá tegyük.’”, teszi hozzá Cavallo. Az ötlet az volt, hogy vajon a My Chemical Romance – vagy sőt, a rock önmaga – hogy hangzana 2019-ben, aztán pedig előreugrani oda.
A szükséges 1.21 gigawatt összegyűjtéséhez egy képregény-zseni tanácsa, egy diéta, négy házasság, egy baba vagy kettő volt szükséges – és egy teljesen elhagyott album.

Egy tavaly januári reggelen, Way egy magányos nyaralóház előtt állt a kaliforniai sivatagban, Joshua Tree-től nem messze, és énekelni kezdett az iPhone-jára. Egy hosszú, éjjeli beszélgetés után a feleségével, Lindsey-vel (aki művész és az industrial-punk Mindless Self Indulgence basszerosa), végre elhatározta a történetet az új lemezéhez: a sivatagban fog játszódni, az egyik képregény-ötletéből táplálkozva, amelynek a gondolatával már jó ideje játszott, poszt-apokaliptikus szuperhősökkel. „Az agyam kábé felrobbant”, emlékszik vissza. „,és arra gondoltam, ’Látom a sivatagot. Látok egy motort trükköket csinálni, bukósisakokat, lézerfegyverrel lövöldöző pasikat akarok.” Volt egy dalötlete, amelyet az a zenei dallam inspirált, amit a My Chem gitárosai, Frank Iero és Ray Toro mutattak neki még tavaly: „Arra gondoltam, úgy kellene hangzania, mint a valaha látott legerőszakosabb szombat reggeli mese főcímdala.”
   A dal többé-kevésbé egésszé vált nála, és annyit felénekelt az iPhone-ja hangfelvevőjére, amennyire csak emlékezni tudott, ez sokkal „sürgősebb” volt, mint felfűteni a garázsbandát.
   Tíz hónappal később, Way a Los Angeles északkeleti részén fekvő házának kellemesen rendetlen dolgozószobájában áll, visszajátszva a fájlt a mobil apró hangszóróján keresztül. Egészen biztosan, ez majdnem a teljes verziója a szándékosan ellenszenves „Na Na Na (Na Na Na Na Na Na Na Na Na)”-nak, ami a Danger Days első kislemezévé és meghatározó dalává vált. Nem az a fajta szám, ami főleg 'a cappella' előadásra alkalmas, de ahogy Way mondja, „Sosincs egy gitár a közelemben, amikor szükségem lenne rá.”
   Van egy pár gitár Way dolgozószobájában – egy Martin akusztikus, és egy csillogó Squier Super-Sonic, olcsó, de divatos. A szoba egy kamaszkori erőd az egyébként felnőtt házban: A garázsban egy Porsche 911 Carrera áll, bizarr festmények a nappali falain, Way 19 hónapos lánya, Bandit játékai gondosan felhalmozva műanyag dobozokban. De a dolgozóban egy Boba Fett bukósisak fekszik az íróasztalon, a közelben egy kis R2-D2, mialatt a könyvespolcok évi Dungeons and Dragons kézikönyvekkel, képregény-antológiákkal, rock könyvekkel (Lou Reed dalszöveggyűjtemény, egy Nick Cave biográfia), William Gibson regényekkel, és pár nehezebb irodalmi művel vannak megpakolva, amelyeket Way a jövőben szándékozik befejezni, köztük a Moby Dick (A Girl, Interrupted példánya Lindsey-é.). A földön a túlméretezett egeres maszk, amit Way a hiperkinetikus „Na Na Na” videóban visel.
   Way megáll a mondat közepén, ahogy egy aprócska hangot hall, „Hiiiii.”* Bandit itthon van, és eszeveszetten rohan a házon át egy skótkockás tipegőben, amitől úgy néz ki, mint a világ legkisebb grunge revivalistája.
„Dada,” mondja mosolyogva. Way elragadtatva fut oda hozzá.
   A lányának még nincs róla tudomása, miből is él ő. „Van valami fogalma róla, hogy egy csomó jelmezt viszek haza, egy csomó nagy fejet és egy csomó fényes játékfegyvert,” mondja Way. „Az egyik kedvenc dolgom reggelente nézni, ahogy festenek Lindsey-vel. Olyan fiatal, még mindig azt hiszem, hogy azt gondolja, csak egy lakótárs vagyok.”
   Way a Projekt Revolution turné utolsó állomásán vette feleségül Lindsey-t (aki Lyn-Z néven ismert) – mindössze három hétig tartó udvarlás után. Ezt követte Bandit 2009 májusában, kellemes meglepetésként. „Olyan őszinte boldogságot láttunk rajta, amit már rég nem,” meséli Toro, aki a többi bandataggal együtt, szintén az elmúlt években házasodott meg. „Úgy értem, ez őrület. Azt mondta, ’Ma kibaszottul meg fogok házasodni,’ mi pedig csak ’Rendben!’”.
   „Életre keltjük egymás egy részét”, mondja Way, aki egy boldogtalan eljegyzés felbontása után került össze Lindsey-vel. „Olyan, mint amikor a húszas éveidben vagy, épp kezded megszokni ezt az egész randizás-dolgot, és csak rejtegeted a képregényeidet, de aztán egy nap találkozol azzal a személlyel, akinek megmutathatod őket. Szerintem ez az, amit mi egymásért csinálunk: megtesszük, és így meg tudunk szabadulni a védekező testtartástól.”
   A dolgozószobájukban ül, ahol egy hatalmas tévé van az egyik falon, és egy eredeti Umbrella Academy mű lóg Bandit járókája fölött.

Kövér kamaszként a munkásosztályú, new jersey-i Belleville-ben, Gerard Way csodálatot keltett a kisöccsében (és My Chem jövőbeli basszerosában), Mikey-ban – ahogy különféle pincérnőkben is – a gondoson kidolgozott, étkezői tányéralátétekre rajzolt sci-fi fantáziáival. „Nem tudom, mi ez,” mondja Mikey. „Megvan neki ez a dolog: Lát valamit, és egyszerűen csak meg tudja csinálni. Ez elég vad.” Way gyakorlatilag születésétől fogva szinte félelmetes módon ontotta magából az ötleteket – dalokhoz, filmekhez, képregényekhez, jelmezekhez -, mintha valami vandál múzsa állandóan nyitva tartaná nála a csapot. Jelenleg is egy szövegen dolgozik egy sci-fi tévé show-hoz:
   "A két legnagyobb csillagharcos pilótáról szól a galaxisban” mondja izgatottan. „Akik visszatükrözik Tupac Shakur és Biggie Smalls életét. Ez az egyetlen dolog, amit föl fogok használni, hogy a show sikeresebb legyen.”
   Tavaly azonban Way képzelete cserbenhagyta őt. Azon kapta magát, hogy bajai vannak a dalszövegírással, mialatt olyan dalokon dolgozik, amelyek alapvetően hidegen hagyták. A My Chemical Romance egy egész albumot felvett Brendan O’Brien producerrel, és az elképzelés az volt, hogy nem lesz koncept: csak egyenes, Stooges-hatású kemény rock. Akkor ez tűnt a jó ötletnek – egy lépés egy felnőttebb stílus felé.
   Way nem érezte jól magát azzal a stílussal, ami a My Chem-et definiálta – amelyet egyre kevésbé látott inkább esztétikának, mint egy börtönnek. „A Revenge-el, felállítottuk ezt a sötét, megkínzott gótikus világot, mert akkor én is nyíltan dühös voltam, dühös Istenre, és a lista folytatódik. Katolikusnak neveltek, szóval ez olyan, mint egy névsor. Minden ilyen aggasztó dolog megvolt nekem, ami csak lehetett. A húszas éveimben jártam, de alapvetően úgy reagáltam a világra, mint egy 16 éves, ami elég őrültség.”
Barátja, Grant Morrison – egy sikeres képregényíró hasonlóan gátlástalan fantáziával megáldva – az elsők között volt, aki azt mondta, hogy az album olyan, mintha a kreativitásuk visszavonulna. „Olyan sokat tett bele az egész Killjoys képregény projektbe, amin dolgozott, hogy arra gondoltam, ’Ez az energia, amire szükséged van a lemezhez.’ Csak annyit mondtam, ’Csináljátok meg a Killjoys-t! Legyen az is a lemez része!’ Számomra a legdögösebb, legragyogóbb, legszexibb, legsötétebb, legrémisztőbb dolog a pop.”
Way végül Morrison-t választotta a Killjoys klipsorozat főgonoszának szerepére, és egy videójátékot is terveznek a történethez.
De Lindsey volt az, a pár sivatagi útja alatt, akinek sikerült hatnia Way-re. „Alkotói válságba kellett jutnom, hogy felfogjam, hogy művész vagyok,” mondja [Way]. „Lindsey azt mondta, ’A világ összes ideje a tiéd, hogy megöregedj.’ Olyan volt, mintha magamnak mondanám, hogy ’Ne térdeljetek le bármiféle küzdelem nélkül, ne legyetek az az unalmas harmincvalamilyen(?) együttes, amit mindenki elvár tőletek.’”. Úgyhogy félredobták az O’Brien lemezt és elölről kezdték, összesen három dalt fölhasználva (és újra föl is véve) az eredeti albumról.
   Way a múltból való felszabadulásának része az a tény is, hogy manapság sokkal könnyedebben jár, szó szerint. Egy szigorú diéta a 178 cm magas énekest 71 kilóra fogyasztotta, az egész felnőttkorában elért legkisebb súlyára. Az elmúlt évtizedben volt, hogy a 90 kilót is elérte. „Szabadabbnak akartam érezni magamat, szabadabban mozogni, és bátrabbnak lenni a színpadon, erről szólt ez az egész, csak le kellett fogynom.” mondja. „Komoly testi problémákkal nőttem föl, és aztán a banda egész karrierje alatt alapvetően a ruhásszekrényt használtam arra, hogy ezeket elrejtsem. Arra gondoltam, „Lássuk, még mennyit tudunk eltakarni és börtönbe zárni ebből a testből, mert te rosszul érzed így magad.”
   Végül, Way írt egy dalt a Danger Days-re a felnőtté válásról: egy vágyakozó, Smashing Pumpkins-ballada, „The Kids From Yesterday” címmel. Ez a My Chem legszebb dallama. „Ez a dal keletkezett utoljára” mondja Way. „Amikor befejeztük, olyan teljesnek éreztem magamat, mert számomra arról szól, hogy elfogadom, ’Oh, már felnőttem, és úgy, ahogy szerettem volna.’ A saját feltételeim szerint nőttem föl, és nagyszerűen éreztem magam ezzel kapcsolatban.”
   Way most egy szürke pulóvert visel fekete farmerja fölött, amely tűzött bőrcsizmába van beletűrve, ami furcsán megszokottnak tűnik. A csuklóján egy TAG Heuer Monaco óra. „Ez az első rendes óra, amit magamnak vettem”, mondja. „Sosem volt egy szép órám. Sosem volt egy szép autóm, semmi ilyesmi. Soha nem mentem bele ilyenekbe. De eljött az a pont, ahol azt mondtam, ’Tudod, csak egy szép órát akarok.’” Lenéz a lábára, és mosolyog. „És Han Solo csizmát. Ez egy valóra vált álom, hogy képes legyél egy életre úgy öltözni, mint Han Solo.”

*ezt az egyet nem volt szívem lefordítani. ^^