A média, a hallgatóság és saját maguk által félreértve, az MCR Danger Days-e önmaguk felfedezésének útja volt, derítette ki a Rock Sound.

Amikor a My Chemical Romance Three Cheers for Sweet Revenge-e berobbant 2004-ben, a frontember Gerard Way észrevett valamit. Kezdetben jelentéktelen volt, hosszasan nyaggatta őt, még mielőtt ki tudta volna fejezni az aggodalmát, de végül megragadta, folyamatosan rágva őt, ahogy a színpad szélén állt, elővett egy magazint vagy tévét nézett. Végül az őrületbe kergette, mire a banda megírta, felvette és kiadta látványosan sikeres harmadik lemezüket, a The Black Parade-et. Ami korábban egy kis csírának indult, valami olyasmivé gyökerezett, ami képes volt elpusztítani mindent, aminek a megteremtésén a banda olyan keményen dolgozott. Miközben az énekes 2010 vége felé a Rock Sound előtt ül, már tisztán látja, mit hibázott el iszonyúan öt évvel ezelőtt.
"Amikor a bandánk növekedni kezdett, egy csomó olyan embert láttam egyre sikeresebb együttesekben, akik nem használták fel semmi jóra a helyzetüket," vallja be az énekes. "Nem láttam, hogy a körülöttünk lévő zenészek felvillanyozták volna a gyerekeket, nem láttam senkit bármi jót tenni a hallgatóságukkal. Az együttesek csak befolytak, elvették a közönség pénzét, és mentek tovább a saját kibaszott útjaikon, nem volt semmiféle ötletcsere, megállapodás vagy ellenkezés.
"Ez az egész a legjobb szándékkal indult," folytatja még lassabban, "de túl messzire vittem és egy kiránduláson végeztem. Voltak pillanatok, amikor egy keresztes hadjáraban éreztem magam. Nem tudom mégis mi a francot gondoltam, mit fogok tenni, de hálás vagyok, hogy kiléptem belőle."

Ez a "valami", amire utalt, a saját viselkedése volt; amit az I'm Not Okay (I Promise) után tett, dobogóval és közönséggel jutalmazta meg. A diagnózisa pontos lehetett, de amikor Way egy külön útra irányította a My Chemical Romance-t, hogy helyrehozzák a rossz dolgokat, amiket maga körül látott, az végül megtörten, legyőzötten, és majdnem elátkozva hagyta ott őket, mire befejezték a turnézást több mint két és fél évvel később.
"Teljes felelősséget vállalok azért, ahogy végeztük", ismeri be Way, miközben a két gitáros, Frank Iero és Ray Toro köré ülnek a nagy fotóstúdió társalgójában, ahol a mai interjút tartják. Basszusgitáros testvére, Mikey Way csendesen gubbaszt egy közeli asztalnál, néma csendben, de gondosan figyelve minden egyes szóra, amit Gerard kiejt. Eddig a pontig a hangulat barátságos, mégis udvarias volt, a kapcsolat némileg ki lett merítve a nap interjúi és fotózásai által, de ahogy az énekes megnyílik az őrülettel való incidenséről, a légkör megváltozik a szobában. Személyessé válik.
"Feltérképeztem az útirányt, és egy olyan útra vezettem magunkat, amelynek legvégül a következménye a művészetedért való halál lett volna. Ray-nek ki kellett ráznia a szart is belőlem, hogy ez megváltozzon, és hogy elkerüljük a katasztrófát."
A barátságos gitáros közbeavatkozása megmentette a bandát, és e nélkül a My Chemical Romance nem lenne ma itt, hogy elmesélje a történetet. Nem volt nemes, ékesszóló, és különösebben nyomatékos tett, csak egy egyszerű beszélgetés, minek során Toro kifejezte mély aggodalmát Way egyre összetörtebb helyzete iránt. Egy apró gesztus volt, olyasmi, amit barátok megtesznek egymásért, de az ő lélekjelenléte meghúzta a fékkart, épp mielőtt a vonat kisiklott volna a sínekről és a szakadék felé zuhant volna.
"Még egy barát segített nekem megtalálni a közös nyelvet azzal, ami történt velem abban az időben", folytatja. "Azt mondta, 'képzelj el két asztalt egy étteremben, az egyik te vagy, a másik pedig az a nem kívánatos személy, akit azért hozol létre, hogy megvédd magad a sérelemtől. Végül az asztalok olyan távol kerülnek egymástól, hogy többé nem tudod elérni az igazi énedet.' Pontosan ez történt, már nem értem el azt, aki voltam, és emiatt csapdába estem ebben a hasonmásban."

Valahol a szőke haj, a fekete egyenruha és a főhírek közt Way eltévedt, ami nem meglepő, figyelembe véve, hogy a My Chemical Romance több mint 15 alkalommal játszott különböző városokban az új, áttörő albumuk reklámozása alatt. A rájuk való igény kielégíthetetlen volt, és ez megalapozta a könyörtelen menetrendet, az együttest a kritikus növekedés medrébe sodorva, amit szorosan követett a személyes kudarc, egy olyan út, amit előttük már sokan végigjártak, elkövetve pontosan ugyanazokat a hibákat, aztán meg is fizetve érte.
A csapat tempója olyan kimerítő volt, hogy még a lemezkiadójuk főnöke is felhívta Way-t az út során, félreérthetetlenül kétségbe vonva, miért turnéznak még mindig.
"Fogalma sem volt, mit csinálunk," idézi fel Way nevetve. "Annál a pontnál már mi sem tudtuk. Az volt a sajnálatos tény abban a beszélgetésben, hogy még volt hét hónapnyi lefoglalt turnédátumunk, mielőtt ténylegesen hallgatni tudtunk volna rá, és abbahagyni."
Az őrület ideje volt, a bandát annyira felemésztette a lemez, a menetrendjük és a rájuk való igény, hogy bármiféle eltávolodás a feladatuktól lehetetlen volt.
"Robotokká váltunk, egyszerűen csak csináltuk, amit mondtak nekünk", idézi fel a gitáros Iero. "Robotpilóta üzemmódban voltam - mondd meg, hol legyek, és ott leszek, mondd, hogy menjek haza, és odamegyek."
"Az alapvető probléma, hogy a "Parade" egy lehetetlen küldetés volt. A kezdettől fogva el volt átkozva." ismeri be Way, megcímezve a téma bökkenőjét.
"Az egész lemez arról szólt, hogy meg akarom menteni a világot. Egy igazán gyönyörű dolgot akartam mutatni az embereknek, és reményt adni vele nekik. Most már tudom, hogy ez nem az én dolgom, és nem is fog megtörténni, semmilyen kibaszott módon, haver. Nem negatív értelemben mondom - az élmény nem tett negatív személlyé -, de most már realista vagyok, nagyon pozitív realista. Meg vagyok békélve a ténnyel, hogy a világ egy nagy, zűrzavaros, brutális fémszerkezet, ami gyönyörű ugyan, de össze is zúzhat mindent. Nem akarok nagyon hippis lenni, de mi csak puhány, törékeny, húsos rovarok vagyunk ebben a hatalmas fémtárgyakkal teli világban, amelyek egy másodperc alatt összepréselhetnek minket. Most már megbékéltem ezzel."

Egyesek kikövetkeztethetik, hogy Way indította el a bandát a kudarc felé, de nyílvánvaló, hogy ő játszotta egyidejűleg az áldozat és a főhős szerepét is. Kezdetben fáradtan az élménytől, és megrémülve attól, hogy amit a teljesítményükkel létrehoztak, semmivé változott, az együttes tagjai gyógyír gyanánt mint élték egy kicsit a saját életüket, új, az általuk létrehozott világtól távol álló személyességet kovácsolva. 2009-ben írtak egy új lemezt, az anti-"The Black Parade"-et, egy maximálisan különböző albumot. Összemixelték, beszéltek róla, terveztek turnét hozzá, és hetekre voltak attól, hogy kiadják, de tudták, hogy ez mégsem az volt, aminek következnie kellett volna a történetükben.
"Tehetetlenek voltunk," idézi föl az énekes. "Időbe telt, hogy megértsük, mi történik. Tudatában voltunk annak, hogy egy olyan lemezt akartunk kiadni, ami valójában nem mi voltunk, amivel valójában nem voltunk boldogak, de ezt nehéz volt megfogalmazni egymásnak a telefonban. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmit tapasztaltunk."
Végül kiderült, hogy a lemez egy olyan együttes munkája volt, amelynek egyáltalán nem volt mondanivalója. Túl gyors és könnyű volt, jónak tűnt kezdetben, de aztán semmi másnak nem bizonyult, mint üres kalóriáknak - sosem elégítette ki az éhséget.
Producer- és gondolkodásmód-váltás után a banda már azon az úton haladt, hogy elkészítse a 'Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoys'-t, egy olyan lemezt, amely végre szabadon engedte őket.
A My Chemical Romance végül megtalálta a harmóniát és a hangot a 'The Black Parade'-utáni világukban, elveszítették a dobosukat, Bob Bryar-t, és az együttest a szürkeségből a legbrutálisabb módon a színek útja felé terelték. Vannak, akik azt feltételezhetik, hogy a 'Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoys' csak egy újabb fellépés volt, az egyenruhákat maszkokra cserélték, hogy a tagok egy új történet mögé rejtőzhessenek. De az igazság valami egész más.
"Igazából számomra még csak nem is tűnik jelmeznek, amit viselünk, az én szememben így látom magunkat" folytatja az énekes, most már izgatottabban és élénkebben, ahogy a beszélgetés a jövő felé terelődik. "Valamilyen módon fel kellett vennem egy maszkot, hogy végre megmutathassam valakinek, ki vagyok valójában.
"Az új lemezünk az, akik valójában vagyunk. Az a zavarodott, fekete hajú fickó a 'Helena'-ból? Sosem akartam olyanná válni, nagyon dühös és depressziós voltam. Az, akit a 'The Black Parade'-en láttál, csak próbált a tőle telhető legjobb módon megbirkózni azzal a rengeteg poggyásszal. Amikor azokat a lemezeket hallod, a 15 éves vagy a művészi iskolai énemet látod, most pedig a tényleges személyt, azt, aki azelőtt voltam, mielőtt a fekete festékréteg mindenre rákerült volna."
A 'Danger Days' az ellenszer a betegségre, ami majdnem megölte az együttest. Túlfeszített helyett ellenséges, elvek és fogalmak helyett a fellengzősséget támogatja, és inkább támadásra kész, mint inspiráló. Zeneileg remek és közvetlen, egy egyértelműen Rob Cavallo producer (Green Day, Paramore) előnyéből származó alkotás, szövegileg sokszínű és Way eddigi legjobb munkáit tartalmazza.
"Nem olvasok kritikákat, de láttam egy internetes kommentárt, amit az egyik gyerek írt, és az tökéletes értelmet adott," tűnődik. "Azt mondta, 'Ez az, amit a kedvenc bandámnak tennie kellett, mikor végre használtak színeket', és ez az, amit az új lemezünk csinál, egyszerűen csak színt adtunk mindennek. Ez nem jelenti azt, hogy egy vidám lemez, de az sem, hogy negatív vagy depressziós lenne. Egy ünnepi lemez."
Magabiztosan, bizakodóan és izgatottan a jövővel kapcsolatban, ami innen nézve még pár év figyelmet, nyomást és turnét tartogat a számukra, a My Chemical Romance sokat tanult ebből az albumból, ami a segítségükre lesz majd a 'Danger Days' terjesztése alatt.
"Végre kibaszott jól fogjuk érezni magunkat valamiért. Mostanában inkább annak érzem magam, aki akkor voltam, amikor mind először találkoztunk." jegyzi meg az énekes nevetve. "Ezúttal szeretnék megmaradni jó barátnak. Ezt egy ponton elveszítettem a 'The Black Parade' alatt. Szintén szeretnék jó apa és férj maradni, ezt nem fogom szem elől téveszteni, de ha mégis így történik, rögtön megyek egyenesen haza. Azonos a gondolkodásmódunk, és tudjuk, hogy ez a lemez csak azért hangzik jól, mert élhettük a saját életünket egy ideig."
A 'The Black Parade' sötét album volt, és állandó árnyékot követelt, most, hogy az együttes kijutott belőle, nem áll szándékukban valaha is visszamenni.
"Előzőleg már átjuttattuk a gondolatainkat a fikció fátyla, metaforák és sötét költészet mögött bújkálva," folytatja. "Ezen az albumon feladtam ezt a szokást, az ember egyedül a támaszt veszíti el, a gyáva fikciót, ami mögé olyan könnyű rejtőzni. Amiből hasznot húz, az a közvetlenséghez való merészség."
Egy pillanatra hagyjuk figyelmen kívül az albumot körülvevő esztétikát, a videókat, a képregényt, a Battery City-vel, 2019-cel és Dr. Death-el kapcsolatos történet alkatrészeit, és minden mást. Mialatt az album abban a világban él, végtére is egy személyes beszámoló. Az írás közben a producer, Rob Cavallo feladat elé állította Wayt, hogy legyen személyes, őszinte, és ne mutogasson ujjal, hogy adjon egy kis 'én'-t az albumnak. Válaszként az énekes megírta a 'The Only Hope For Me Is You' dalszövegét, egy dalt a lánya, Bandit Lee születéséről. Ezt a 'Summertime' követte, egy visszaemlékezés a turnéra, ahol találkozott és összeházasodott a Mindless Self Indulgence basszusgitárosával, Lindsey Ballato-val. A 'S/C/A/R/E/C/R/O/W' nem sokkal ezután keletkezett, egy történet a gyermekkori ártatlanságról, annak drágaságáról, és arról, milyen messze elmegy az ember azért, hogy védelmezze.
A 'Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoys'-nál a színpadiasság csak kozmetikum, Gerard Way nem rejtőzik többé a Páciens mögé vagy leskelődik a függöny körül, hosszú ideje először önmaga.
"Ez a lemez az új egyénné válásról szól," mondja büszkén. "Elfogadni az új énedet. Úgy érzem, a közönség végre először megfelelően találkozik az együttessel, ha tetszik nekik, ha nem, nem tudom, de számomra izgalmas. Felszabadító, ez az, aki vagyok most."