Túl korai lenne ezt mondanom? Határozottan. A Danger Days-nek még hivatalos kiadási dátuma sincs. Túloznék? Egész biztosan. Azon pár versszakon kívül (feltételezem), ami a trailerben hallható a „Na Na Na” című számból, egyetlen árva hangjegyet sem hallottam a lemezről. De ez nem számít. Mert azon dolgok alapján, amelyeknek semmi közük a zenéhez, ez már most 2010 legtökéletesebb rock lemeze, és talán a legtökéletesebb a mostani történelemben.

És itt van, miért.

Nem titok, hogy az elmebaj és az ambíció rajongója vagyok (mindkettő okot ad rá, amiért annyira tetszett az új Linkin Park lemez), és abból ítélve, amit eddig láttam, a Danger Days becsvágyó és őrült is, gyakran a kettő egyszerre. Ennek bizonyítására, nézzétek meg a trailert, amiben gondosan kidolgozott tornatrikót viselő srác görkorcsolyázik Kalifornia egyik elhagyatott országútján, miközben egy magát „Dr. Death Defying”-nak nevező személy hangja hallható, felbukkan egy összevert Trans Am, robbanások, fölöslegesen használt DayGlo bőrdzsekik (és bandana kendők), valamint a My Chem-es srácok Drakula maszkos hapsikat fojtogatnak Nintendo Power Gloves-okkal. És ez még csak az első 70 másodperc. Szintén nagy figyelmet érdemel Gerard Way vadonatúj tűzvörös hajszínezete, amitől kicsit úgy fest, mint Batman egyik főgonosza, vagy talán Hayley Williams 23. századi verziója. Ettől csak még fantasztikusabb.

Egyszerűen őrületes, az MCR teljes esztétikájának újrateremtése, amely mostanáig főleg fekete ruhát tartalmazott, sminket, és ellenállhatatlanul mogorvának tűnt. A Danger Days-szel kidobtak az ablakon (egy száguldó Trans Am-én) mindenféle melodrámát, helyette köszöntve egy elragadóan pimasz, határozottan bolondos új személyiséget, amely olyan dolgokat elevenít fel, mint a „Mad Max”, John Carpenter filmjei, ponyvaszerű, világ vége utáni zombi-pillanatokat, Evel Knievel remekműveit, és akár még Michelangelo Antonioni „Zabriskie Point”-ját is.

De a befolyásuk származásának ellenére (vagy annak hiányában), a nyelvezet eléggé gúnyosnak tűnhet, és ez olyasmi, ami – egy olyan komoly hírű együttesnél, mint a My Chem – meglehetősen új, nem is beszélve arról, hogy eléggé kockázatos, figyelembe véve, hogy ez az ellentéte annak, ami olyan vonzóvá tette őket a rajongótáboruk számára. Az MCR mindig is a nehezebb témákat dolgozta föl – halál, veszteség, szomorúság és végső üdvözülés, csak hogy egy párat említsünk –, és emiatt némileg lelki kapcsolatot tartottak fönn a rajongóikkal. Végül is ők az együttes, aminek a dalai annyi tinédzser életét megmentették. És most gyakorlatilag képregényhősökké váltak – „The Fabulous Killjoys”, ahogy magukat nevezik – ijesztő szörnyetegekkel harcolva és NES Zapperekkel lövöldözve a sivatagban. Nem nehéz elképzelni, miért idegeníthet el egyeseket ez az új inkarnáció, vagy legalábbis ösztönözheti őket arra, hogy hozzá kelljen szokniuk.

És aztán ott van az ambíció jelentősége, amiből az előzetes már ad egy kis kóstolót. Mert Way ennek az ellenkezőjéről való kijelentésével szemben ez eléggé konceptalbumnak tűnik, egy számkivetettekből álló csapat, Kalifornia kopár területein járőrözve, feltételezhetőleg a közeli jövőben, és határozottan valamiféle katasztrofális esemény után (Nukleáris megsemmisülés? Robot holokauszt? Mindkettő?). Az album neve Danger Days: The True Lives of the Fabulous Killjoys, csak hogy kikiabáljam. És mivel az MCR sosem került igazán távol a koncept fogalmától, nagyon úgy tűnik, hogy itt sem tették. Bármit is főztek ki, határozottan törekvő, és ha a történet valóban az, amit itt kitaglaltam, akkor rendesen megfelel Way tavalyi kijelentésének arról, hogy az új lemez az élet ünnepléséről fog szólni, egy „amerikai rock’n’roll együttes által” – csak ebben az esetben, egy amerikai rock-and-roll együttest játszanak a lebombázott jövőben. Furcsa, de elég jól működik.

És még valami, amit észrevettem, hogy a My Chemical Romance alapvetően minden tőle telhetőt megtett azért, hogy a tökéletes rock albumot hozza létre – legalábbis szerintem. Tulajdonképpen a teendők listáját követték. Konceptalbumok? Imádom az olyanokat. Egy csomó dallam félrehajítása, mert állítólag az volt a szándékuk, hogy egyáltalán a nappali fényt képesek legyenek meglátni? Két éve egy egész újságrovatot írtam pontosan erről a témáról. Együttesen belüli viszály, ami az egyik kulcsfontosságú tag kilépéséhez vezetett (ebben az esetben Bob Bryar-éhez)? Apám, úgy hangzik ez nekem, mint egy Pinkerton Effect-album. Egyszerűen akkor sem tudták volna jobban megtervezni, ha próbálnák. A Danger Days tulajdonképpen az én egyéni igényeimhez van igazítva. Nem csoda, hogy szerintem tökéletes.

Természetesen, tudom, hogy te nem vagy én. De nem hinném, hogy túlzás lenne azt mondani, hogy ha nem vagy izgatott a Danger Days-szel kapcsolatban, akkor nem vagy rock-and-roll rajongó. Ez minden, amit egy együttes főosztályú rock albumjától kérhetsz – törekvő és őrült, és a maga határozottan furcsa módján kétségkívül inspiráló -, akik rövid idő alatt válnak naggyá. Fog ez az egész működni? Fognak alkalmazkodni az MCR fanok? Ez is csak egy része annak, ami ezt az egész eljárást olyan izgalmassá teszi. De végtére is nem ez a fontos, eddig a pontig minden olyan jól működött, hogy én már most elkeltem. Nincs szükségem egyetlen további akkordra sem, hogy kijelentsem, a Danger Days 2010 legtökéletesebb rock albuma. És ha a zenében akad bármi is, ami jó, akkor akár ez lehet a valaha létrehozott legtökéletesebb rock lemez.

George Orwell egyszer azt mondta, az emberség lényege, hogy "nem törekszünk a tökéletességre." De George Orwell szart se tud a rock-and-roll együttesekről. Akár törekszenek rá, akár nem, a My Chemical Romance nagyon is rábukkant a tiszta tökéletességre. Csak szoros bőrnacit kellett húzniuk, és vámpírokra vadászniuk a sivatagban.

Írta: James Montgomery
Forrás: MTV.com