- Igazán helyes fiú ez az Alan. - jegyezte meg Barbara, miután leszedtük az asztalt, és végre nyugalomba helyezhettük magunkat. Persze Gerard nem jött le a hálóból, örült, hogy valamilyen indokkal megszabadulhatott Barbara társaságától, Lyn-Z pedig jó feleségként követte „szegény beteg” férjét.
- Eeegen. - sóhajtottam, mert tudtam, hogy most jön a "Hogy ismerkedtetek meg?" téma.
- Örülök, hogy ilyen kedves fiú udvarol neked Amy. Komolynak tűnik, és hát... igaz a foglalkozása kicsit... hát hogy is mondjam, nekem fura, de gondolom amolyan művészlélek lehet. Aktokat fest... - tűnődött a levegőbe bámulva. - ... valaha én is voltam modell.
Ezen most jó nagyot néztem, és még levegőt venni is elfelejtettem hirtelen. Sok mindent el tudtam képzelni szigorú, kicsit prűd nagyanyámról, csak épp azt nem, hogy modell lett volna. Kezdett érdekelni a dolog.
- Tudod... szerelmes voltam egy grafikusművész fiúba. Nagyon sokáig harcolt, hogy meztelenül lerajzolhasson, végül beadtam a derekam.... - szemei elködösültek a nosztalgiától. - És akkor megkapott mást is. - lehajtotta a fejét, mintha szégyenkezne. - Mikor ez kiderült, a szüleim nevelőintézetbe küldtek. Tizenhat éves voltam, és fülig szerelmes, el tudod képzelni mit érezhettem? Azt hittem belehalok.
Hirtelen nagyon megsajnáltam őt. Nem tudtam semmit a múltjáról, de most valahogy megértettem miért lett olyan kemény, és miért tette anyámmal azt, amit tett. Nem gondoltam helyesnek, de értettem.
Barbara a távolba révedt az emlékek szárnyán, és csendes mosollyal gondolt vissza régi szerelmére.
- Na, de ennyit rólam. - tért vissza a jelenbe, és kedvesen átölelt. Ez olyan pillanat volt tőle, amit ritkán tapasztaltam. - Szóval, örülök nektek. - tért vissza végül Alanre.
Szólni akartam, hogy téved, de valahogy nem volt szívem belerondítani szépen elképzelt álomvilágába. Ha neki ez jól esik, had higgye csak, hogy együtt vagyunk Alannel, majd később megmondom neki, hogy szakítottunk. Elvégre még csak tizenöt vagyok, nem kell rögtön férjhez mennem az első pasimhoz!
Mosolyogva bújtam hozzá, és csak merengtünk egymás mellett. Nekem azon járt az eszem, hogy tényleg jó lenne már egy rendes fiú, ő pedig talán régi szerelmére, a grafikusművészre emlékezett, és arra a szép estére, mikor lerajzolta őt.

Másnap reggel első dolgom volt felhívni Alant. Mivel megtudtam, hogy Barbara csak másnap megy haza, szerettem volna egy kis örömet okozni neki azzal, hogy megkérem Alant, játssza el, hogy együtt vagyunk.
- Őőő... biztosan jó ötlet ez? - kérdezte Alan a telefonba, miután előadtam neki az ötletemet.
- Hát persze! A nagyi ritkán látogat meg, nem fog neki feltűnni semmi. Csak egyetlen napról lenne szó, nem többről. - győzködtem.
- De... szóval... mit kellene csinálnom? - kérdezte, és éreztem, hogy nyert ügyem van. Ha már ezt kérdezi, akkor a válasza igen lesz!
- Hát... csak átjönni, meg átölelni, esetleg adni egy puszit, meg ilyesmi. Semmi több. Kérlek, kérlek, kérlek!!!
Alan még motyogott egy kicsit, végül egy halk sóhaj kíséretében megadta magát.
- De nekem is van egy kérésem. - tette még hozzá sejtelmesen. Szinte láttam magam előtt, ahogy mosolyog.
- Igen, és mi az?
- Tudom, hogy az apád... tabu, meg hogy csak Franket szereti, de... szeretném megcsókolni, csak egyetlen egyszer.
Azt hittem mentem leesek a székről, ahogy ezt mondta. Úgy látszik csak nem adta fel, hogy Gerardot valahogy megszerezze!
- De Alan, tudod, hogy ez...
- Oké, nem megy, megértem. Nekem meg nem megy, hogy a pasid legyek.
Annyira dög volt ahogy ezt mondta! Nem volt szemrehányás a hangjában, vagy ilyesmi, csak egyszerű tényként közölte velem.
Ezerrel dolgoztak a kerekek az agyamban. Biztosra vettem, ha megkérdezem Gerardot nemet fog mondani. Ráadásul ezzel tönkre tehetem épphogy csak kialakult barátságukat.
Felötlött bennem, hogy hagynom kéne az egészet a fenébe, nem ér annyit Barbara boldogsága, hogy össze-vissza kavarjak, csak hát engem nem abból a fából faragtak, aki könnyen letesz valamiről, amit elhatároz. Sőt, ha nehézség támad csak még inkább felvillanyozódom, és annál inkább végig akarom csinálni, úgyhogy...
- Oké! - vágtam rá végül. - Elintézem neked. De csak egyetlen csók, semmi több!
- Persze, semmi több! - hallottam Alan boldogságtól, és izgalomtól túlfűtött hangját. - De... tényleg? El tudod intézni?
- Nyugi! Ha jó "pasim" leszel holnap, megkapod apát egy csókra.
- Jó, jó... de rendes csók legyen ám, nemcsak szájrapuszi!
Uhh... ez az Alan azért nem semmi, hogy be akarja magát biztosítani!
- Oké, rendes csók lesz! - adtam meg magam egy sóhajjal. A szájrapuszit is szinte lehetetlennek tartottam, akkor már olyan mindegy, hogy csókot ígérek meg.
- Nos, rendben, akkor holnap találkozunk... szerelemem. - hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Oké, édes! - játszottam én is. - Várlak!
Letettük a telefont, én meg a tenyerembe temettem az arcom. Te jóságos Atyaúristen! Mit vállaltam én magamra? Hogy fogom elintézni ezt a csókot? Mert Gee nem fogja magától hagyni, az tuti!
Most légy okos Amy!