- Szia Amy! - köszönt Linn kedvesen, és már nyitott is volna be a szobába, ... ha nem akadályozom meg benne!
- Gerard... alszik. Én is azért jöttem ki, hogy ne zavarjam. - mondtam szemrebbenés nélkül.
- De... nem fogom felkelteni. - nézett rám Linn értetlenül. - Bemegyek, leülök, és megvárom, amíg felébred.
- Nagyon fáradt volt, nehezen aludt el, meg a feje is fájt, szerintem nem lenne jó, ha ott lennél. - győzködtem tovább, de ő még mindig a kilincset markolászta, készen rá, hogy benyisson. És ha ezt megteszi, akkor nekem végem. Nem, nem az a gond, hogy Gee meg Frankie... arról tud Linn, de megegyeztek ők hárman, hogy egymás előtt diszkrétek lesznek, és nem hozzák Lyn-Z-t sem kellemetlen helyzetbe. De ha egy kórházban egymásnak esnek, az véleményem szerint már kimeríti a kellemetlen helyzetbe hozás fogalmát.
- Ugyan már Amy! - torkolt le Linn. - Ne butáskodj! Gerardot sosem zavarta, hogy mellette vagyok, úgyhogy...
Hirtelenjében nem tudtam mit kitalálni, a helyzet egyre veszélyesebb lett, így bevetetem a leghatásosabb fegyvert, amit egy lány képes.
Elsírtam magam jó hangosan, és közben Linn vállára borultam.
- Na, mi a baj Amy? - kérdezte Linn kedvesen, ahogy a barátnők szoktak segíteni egymásnak, ha valamelyikük bajban van. - Bántott valaki?
- Nem! - ráztam meg a fejem a határozottan. - Csak... szerettem volna kimenni az udvarra sétálni egyet. Olyan szép idő van, meg minden... De nem volt senki aki segítene, és... félek még egyedül, meg is szédültem... - upsz, ezt nem kellett volna!!!!
- Szédülsz? Akkor azonnal vissza az ágyba.
Még jobban zokogtam.
- De én nagyon szeretnék kimenni a levegőre! Napok óta a négy fal között vagyok! Kint gyönyörű idő van, dalolnak a madarak, süt a nap, nekem meg bent kell rohadni a szobában. És biztosan jobban leszek a friss levegőn! Kérlek...kérlek...kérlek!
Olyan boci szemekkel néztem rá, hogy már csak egy "búúúú" hiányzott hozzá.
Tudtam hogy ez hatni fog. Lyn-Z végre elengedte a kilincset, belém karolt, és elindultunk a madárcsicsergős, napsütéses udvarra.

Adtam a fiúknak fél órát. Ha ennyi nem elég vessenek magukra! Érzésem szerint már így is többet tettem a szükségesnél. Remélem egyszer majd meghálálják nagy önfeláldozásomat!
Mire Linnel visszamentünk a szobába, már nyitva volt az ajtó, és Frankie Gerard mellett ült egy széken. Az ágyat is úgy-ahogy rendbe tették, legalábbis nem láttam árulkodó nyomokat.
- Szia Frankie! - köszönt Linn csodálkozva. - Hát te mikor jöttél?
- Csak most, pár perce. - felelte a kérdezett, és beletúrt kócos hajába. Most vettem csak észre, hogy úgy áll neki, most aki most kelt fel.
- Linnel sétáltunk kint a kertben. - mondtam, és közben nyomatékosan Gerardra néztem.
Ő vette a lapot, és köszönetképpen kacsintott egyet.
Gee feltűnően jobb színben volt, ezt felesége meg is jegyezte. Hát igen, bizonyos dolgok csodákra képesek!
Frankie hamarosan távozott, majd estefelé hazament Linn is.
Ketten maradtunk Geevel.

Ahogy sötétedett, és közeledett az elalvás ideje, úgy fokozódott bennem a rettegés.
Az orvos bejött még egyszer, és kissé vörös fejjel aláíratta Geevel a papírt, hogy nem egyezik bele a gyógyszerezésembe.
Gerard úgy viselkedett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Frankievel csókolózott, a doki viszont láthatóan zavarban volt, de végül nem szólt semmit.

Ismét sokáig forgolódtam az ágyban, és bár fáradt voltam, a félelem nem hagyott aludni. Nem volt jó az a tudat sem, hogy nem kaphatok nyugtatót, bár semmit nem utáltam kevésbé, mint hogy arra van szükségem. Mégis megnyugtató volt, hogy ha baj van az segít. Rettegtem, hogy még jobban kárt teszek magamban, van valaki másban.
A hangokból ítélve még Gee sem aludt. Nem hallottam azt a jellegzetes, egyenletes szuszogást, amit egy alvó ember szokott produkálni. Éreztem, hogy ő is éberen virraszt, és talán éppen úgy fél, mint én. Mert én egyre jobban félem.
Végül bármennyire is nem akartam, elnyomott az álom, és vele együtt megérkeztek a rémálmok is.
Ismét egy pók apró, szőrös lábait éreztem magamon, ahogy egyre feljebb mászik az arcom felé. Oldalra néztem, és láttam, hogy egy szakadék szélén fekszem, pár centire a peremétől.
Egy sötét alak közeledett felém, és ahogy közelebb ért ki tudtam venni a vonásait, bár jobb lett volna, hogy nem látom. A bankrabló volt az ismét, de az arca már oszlásnak indult, és a sebhelyéből, a változatosság kedvéért most csótányok másztak elő.
A pók egyre közeledett az arcomhoz, és én ismét teli torokból sikítottam.
A rothadó fejű alak egészen mellém ért, megragadta a karom, felrántott a földről, és erősen megrázott.
- Amy! - hallottam földöntúli hangját.
Úgy vert a szívem, hogy azt hittem mindjárt kiszakad a helyéből. Hadonászni próbáltam, de a férfi lefogta a kezem.
Vigyorgott, és közben a csótányok rám potyogtak a sebéből.
Az arca egyre jobban szétmállott, de ahogy a húscafatok lepotyogtak a földre nem a koponyáját láttam, hanem Gerard arca tűnt elő a rothadó réteg alól. A hang is lassan átment Gee hangjában.
- Amy! - hallottam ismét a most már ismerős hangot. - Itt vagyok! Semmi baj! Nincs baj, csak egy álom! - ismételgette folyamatosan, de az arca időnként visszaváltozott a bankrabló arcába, majd megint vissza.
Megrémültem, úgy éreztem játszik velem támadóm, hogy időnként Gee alakját veszi fel, csak hogy elnyerje a bizalmamat.
Egyre jobban hadakoztam ellene. Éreztem, ahogy szorosan átölel és teljes testével rám nehezedik, hogy megakadályozza rúgkapálásomat.
Szaggatottan vettem a levegőt, sós könnyeim végigmarták az arcomat. Még mindig szabadulni akartam, és még most is magamon éreztem a hatalmas pókot. Úgy éreztem az arcomon mászik, és megpróbáltam levakarni onnan. Gerard - vagy ki tudja ki - mellettem feküdt és teljes erővel próbálta megakadályozni, hogy szanaszét kaparjam az arcomat. Nem tudom honnan volt bennem annyi erő, de Geenek komoly erőfeszítésébe tellett, hogy lefogja a kezeimet. Olyan voltam, mint egy dühöngő őrült. Ön, és közveszélyes. Az egyik kezem valahogy kiszabadult, és érzetem, hogy a körmöm beleváj Gee vállának puha húsába.
Gerard felszisszent, aztán sikerült megint lefognia a karjaimat.
- Amy, semmi baj! Hallod? Senki nem bánt! Nyugodj meg! - kántálta tovább.
Remegésem fokozatosan csökkent, zihálásom lassan lihegéssé szelídült, kezdtem felfogni magam körül a világot. Ráébredtem, hogy az ágyamon fekszem, valóban Gerard van mellettem, és karjaival erősen magához szorít.
- A... pa? - kérdeztem szaggatottan. Nehezen hittem el, hogy ez a valóság.
- Amy? Jobban vagy? - simogatta meg Gee izzadt homlokom.
- A... azt hiszem. - mondtam határozatlanul. - Megint... álmodtam.
- Tudom. Semmi baj, túl vagy rajta. Vége!
- Bocsáss meg! - sírtam, és már a zokogástól rázkódott a vállam.
- Csss...nincs semmi baj!
Szembe fordultam vele, és hozzá bújtam. Jól esett a közelsége, tudtam, hogy rá mindig számíthatok. Éreztem, hogy nagyon gyorsan ver a szíve, és egy pillanatra megijesztett a gondolat, hogy esetleg valami baja lesz miattam, de ahogy múltak a percek úgy csillapodott az ütem, a remegésemmel együtt.
Gee a hátamat simogatta, egyfolytában azt suttogta, hogy "Minden rendben, nincs semmi baj!" A monoton hangok, és a jóleső törődés hamar újra álomra ringatott, és végre semmit sem álmodva, nyugtatók nélkül, átadtam magam az alvásnak.