|
NME interjú
fordította: geo-seprű & Chasidy 2010.03.21. 23:03
A Black Parade sok mindenre megtanította a My Chemical Romance-t – elsősorban arra, hogy jobban szeretik a punk rockot, mint stadionokban azt színlelni, hogy rákjuk van. Gerard Way arról beszélt Dan Martinnak, a negyedik albumuk miként vázolja fel új elképzelésüket a rockzenéről. Mint ahogy azt minden halott rocksztár tudja – feltételezve, hogy létezik élet a halálon túl, és lépést tarthatnak az efféle dolgokkal – a kimúlás nagy karriermozgató lehet. A hagyaték biztonságban van a kreativitás hanyatlásától, és szabadon ezer és millió lemezt lehet eladni. De mi van azokkal, akik számára a halál nem a vég?
A My Chemical Romance nagyon jól jött ki a haldoklásból. A gótikus alteregóik, a Black Parade bőrében töltött három év megasztárrá tette őket, és kihalászta a bandát abból az emo-gettóból, ami a Panictől kezdve a Fall Out Boy-ig annyi társukat felőrölte. A brilliáns harmadik album, a barokk koncept fantázia egy rákos beteg utolsó perceinek szürreális visszaemlékezéseiből, több mint hárommillió példányban kelt el; ezzel felruházva a bandát a Queen Day, a frontember Gerard Way-t pedig a rock egyik legvitatottabb figurájának címével. Majdnem ki is csinálta őket.
A turnén töltött három év büntető menetrendje fizikailag kikészítette őket (bárki, aki látta őket a 2007-es Downloadon, szemtanúja lehetett annak, hogy már nem volt szükségük sminkre a beteg külső eléréséhez). És amikor a jobboldali média valamiféle öngyilkossági kultusz előfutáraiként festette le őket, egy olyan ügy szóvivőjévé kellett válniuk, amit nem ők választottak. Közel négy év telt el azóta, hogy a banda új zenei anyagot jelentetett meg, és amint a következő dobásuk egyre távolibbnak és távolibbnak tűnt, nem csak mi tűnődtünk el azon, hogy egyáltalán visszatérnek-e valaha is…
Végre csatlakoztunk Gerard Way-hez és az (egyelőre cím nélküli) új lemezhez. Egészségesebbnek és sokkal inkább önmagának tűnik most, mint az elmúlt években bármikor. Van értelme. Végtére is, ami ez után jön az az, hogy verte át a My Chemical Romance magát a halált…
Egy második nekifutással Gerard megpróbálja elmagyarázni, mi vitte a bandáját erre a pontra. „A Black Parade nagyobb lett, mint mi....” Megáll, mielőtt kimondaná, hogy „akartuk”, és taktikát vált. „Amikor befejeztük, egy másik sztori volt.”, magyarázta. „De amikor elkezdődött, egy art-rock lemeznek tűnt. Eredetileg inkább művész hangulatúnak indult, de végül kifinomultabb lett. És nincs is vele gondom. De ha újrakezdhetném, valóságosabbá csinálnám. Azok, akiknek a legtöbbet jelent, értik meg a leginkább, és úgy gondolom, hogy azoknak, akik félremagyarázták, semmit sem jelent. Talán ez volt a lelombozó abban, hogy ilyen nagy lett a lemez. Hogy annyiszor félreértelmezték, miszerint az élet sötét oldaláról szól és nincs rajta remény.”
És így, mikor eljött az ideje, hogy továbblépjenek, aligha meglepő, hogy a zenekar kész volt változtatni, valami újat csinálni. Hogy újra az a fajta banda lehessenek, akik lenni akarnak. Ők is rájöttek, hogy a Black Parade egy olyan trükk, amit csak egyszer süthetsz el.
Emiatt volt az is, hogy tavaly a Green Day visszatértét nem követte akkora ováció – emlékezzünk csak, az ő burjánzó American Idiotjuk volt az, ami kikövezte a The Black Parade útját -, amikor is megpróbálták túlszárnyalni sikerüket a buta, túl hosszú 21st Century Breakdown-nal.
Még a Muse-t, akik The Resistance címre keresztelt munkája nem kimondottan ócska, sem fogadták olyan elismeréssel, mint általában. Ez az, ahol a modern rock az új évtized előtt találja magát. Ott, ahol nem tud nagyobbá válni anélkül, hogy elidegenítené azokat az embereket, akiket először fogott meg a varázsa. A punkok visszhangjában, akik azért jöttek, hogy szétcsapjanak az arénalakó dinoszauruszok közt, akiktől olyan unalmassá vált a 70-es évek közepe, vagy a seattle-i bandákéban, akik lefokozták a 80-as évek pudli rockját a nosztalgia turnék csökkenő számú visszatérőiig, az az érzés kering a levegőben, hogy a rocknak vissza kell vennie, hogy biztosítsa a fennmaradást; hogy megtartsa a kapcsolatot a közönséggel. Ehhez ragaszkodott a My Chemical Romance attól a perctől kezdve, hogy a stúdióba léptek, hogy felvegyék a negyedik albumot.
Gerard nem ócsárolta a Green Day-t, de azt mondta: „Azt hiszem, az emberek talán csak jó időt akarnak. Talán csak szabadnak akarják érezni magukat. Talán nem akarnak lázadni. Szerintem ez van most az elmúlt években. Nem hiszem, hogy többet Molotov-koktélt akarnának dobálni. Az emberek csak kibaszott rockot akarnak.”
Nevet.
„Nincs jobb szó erre. Ez az egyik legbutább dolog, ami valaha elhagyta a számat, de ez egy ilyen dolog. Az emberek csak rockot akarnak. Gyerünk és meneküljünk. Menjük el egy kalandra. Nem tudom, hogy az emberek állást akarnak-e foglalni. Nem mondhatok semmilyen véleményt más felvételéről, de érzek valamit a levegőben, hogy az emberek a valóságot akarják, nincs szükségük egy nagy történetre. És el is akarnak feledkezni az igazságról; csak elengedni, amit el kell, és korlátok nélkül élni.”
Ami, természetesen, ahhoz a csúnya és elkerülhetetlen referenciaponthoz vezet - a gazdasághoz.
„Azt hiszem, erről szól az egész. Ha jól belegondolunk, más bandák más időben is ebben a helyzetben voltak - például a Duran Duran a brit történelem egyik legrosszabb gazdasági időszakában jött be, a Thatcher-korszakban. Senkinek sem volt munkája, és azt mondták, ‘Basszus, egy percre azt tettetjük, hogy ez meg sem történik.’ Ez nem arról szól, hogy mi történik a külvilágban, hanem arról, mi történik ezen a szobán kívül.”
Azt mondod a visszavonulás a legharciasabb dolog, amit tehetsz?
„Igen”, mondta óvatosan. „De azzal már álláspontot foglalsz, hogy azt mondod, ’Most nem akarok róla beszélni, úgyis minden nap meg kell vele bírkóznom.’ Vagy hogy ‘Nincs munkám már 7 hónapja.’ Ez a szörnyű valóság, amire felkelsz reggelente, hogy miből fogod etetni a gyerekedet vagy befizetni a számlákat. Azt hiszem, az emberek nem akarják ezt az arénába vinni - ha megtehetik, hogy arénákba mennek. A lemez tükrözi azt, hogy hol fogunk játszani. Játszhatunk stadionokban, arénákban vagy ugyanúgy punk klubokban. És lehet, hogy oda minden ember el tud majd jönni a következő alkalommal, ki tudja?”
Mindez elgondolkodtat minket, mégpedig: egyedül úgy lehet túllépni a Black Parade-en, egy olyan albumon, ami olyan szinten foglalkozik a halállal, hogy van rajta egy Cancer c. dal, hogy készítenek egy lemezt, ami az élettel foglalkozik. És ha már arról az új lemezről van szó…
Amikor a My Chemical Romance befejezte a turnézást, a zenekar hazaérkezett, és egy “hogyan legyünk újra élő emberek” tanfolyam után egy évvel ezelőtt visszatértek a stúdióba, Los Angelesbe az AC/DC és a Pearl Jam producerével, Brendan O’Briennel.
Eltökélt szándékuk szerint, hogy megváltoztassák, amibe a banda már belefáradt – és mivel az utolsó albumon nem más, mint Liza Minelli énekelt -, a terv egy letisztult garázs punk lemez összehozása volt. Nem lesz túlbonyolítás, nem lesznek alteregók. És irányelvüknek megfelelően a sessionök mind móka és kacagás voltak - hogy úgy mondjuk, senki sem hagyta ott a bandát a mindent felemésztő depresszió miatt. A dolgok más módon lettek traumatikusak. Nem tartott sokáig, amíg észrevették, hogy megváltak valami értékestől is a rossz szelektálása közben, és az ’MCR MC5-ot játszik’ önmagában nem lesz elég. Szóval kidobták az egészet. Ami végül lett az egészből, az a garász rocknak adózó lemez – csak éppen a rockopera írásából megtanult szemléletes trükkökkel fűszerezve.
„Amikor megírtuk a Black Parade-et, rémesen éreztük magunkat.”, emlékezett vissza Gerard. „És azt hiszem, ez jó volt. Azt hiszem, megpróbáltuk megijeszteni magunkat. Most ez volt a cél. Ijesztőnek kell lennie annak, hogy ’Ó, Istenem, ez lesz az óriási bukás, ha az emberek nem értik meg.’ Szerintem minden alkalommal ezt kell csinálni. Minden energiánkat a Black Parade-be fektettük, úgyhogy valójában nagyon nehéz volt megijedni attól, amit csináltunk.”
Ennek ellenére sikerült nekik. „Egy kicsit kényelmetlen lett. Nem mondanám feszültnek, de pokolian néztünk ki. Mint akik nem aludtak, mert ha aludtunk volna, felkeltünk volna az éjszaka közepén, hogy ’Úristen.’ Nehéz a lemezkészítés. Nem tudom, hogy különösebben élvezzük-e…”
A dolgok a Trans Am című szám körül fordultak meg, az új elnevezésén Bullet Proof Heart (Golyóálló Szív), ami valószínűleg az első kislemez lesz. És furcsa mód ezt azzal érték el, hogy visszatértek a fikcióhoz. Nagyvonalakban egy New Jersey-i Judas Priest pólós fiúról szól, Johnnyról. És egy lányról, Jennyről, aki valószínűleg a barátnője, de (szóljanak a pop ténykönyv szirénái!) lehet az eltűnt lány a The Killers dalból is, a Jenny Was A Friend Of Mine-ból.
Bocs, de ezt nem fogjuk elhinni addig, amíg Gerard hangosan ki nem mondja.
„Igen, ezzel viccelődtem a srácoknak, mert egyből kérdezték, hogy ki az a Jenny. Erre azt mondtam, ’Tudjátok, ez csak kitaláció. Van egy Jenny és egy Johnny. Ennél több Amerikát nem tudsz belevinni.’ Aztán még hozzátettem, ’Nem tudom. Talán Jenny a Killers dalból - ő sosem ment haza.’ Ha! De tudod, én imádom azt a bandát. Azt hiszem, a többi zenekar nem csinálja ezt eléggé. Szerintem nem inspirálják őket a kortársak a megfelelő módon. Nem válaszolnak más zenészeknek, pedig azt hiszem, ez nagyon szép dolog, ha megtörténik.”
Az, hogy a refrén hasonlít a Mr Brightside-ra, csak az egyik furcsa dolog a Bullet Proof Heart-ban -- ami egy New Jersey előtt való tisztelgésnek indul, moll szintin és elragadtatott punk lökéseken keresztül egy sci-fi hangzásba torkollik. A dal megmutatja, milyen lett az album; határozottab, férfiasabb rock lemez, mint amit eddig valaha is csináltak (Gerard büszkén említette a Judas Priest British Steeljét, mint fő hatást), de belevitték a nagy, bombasztikus és épphogy-egy-kis-groteszk minőséget, amit már a Black Parade-ben is szerettünk. Most, hogy az E betűs szó épp annyira illik rájuk, mint a bluegrass Lady Gagara, a lemezzel egy egyszerűbb kijelentést kockáztatnak meg, a Föld elsőszámú Rockbandájának címét. Abból, amit az NME hallott, úgy tűnik, talán sikerül is nekik.
„Ezen a lemezen a valaha remélt legtisztább, legjobb verzióját kapod a bandának.”, nevetett Gerard. „Azt hiszem, minden benne van, amit az emberek szeretnek a bandában, csak sokkal közvetlenebbül. Tehát nem lesznek punkdal darabkák Kurt Weill-lel vagy orosz népdalokkal összegyúrva; nem lesznek apró darabok abból, amit szeretsz a bandában más ruhákba bújtatva. Csak azt kapod, amit ez a banda valójában csinál.”
A Bullet Proof Heart megadta a hangot ahhoz is, ami végülis a téma lett, visszahozva a bandát a kékgalléros gyökereikhez. „Ez egy kitalált, metaforikus szám, de arról szól, hogy elhagyod az otthonod és elfutsz – hogy bármit megteszel, hogy elfuss. Mert ez a lényeg egy banda elkezdésében—beülsz egy furgonba és elmenekülsz. Én nem akartam ott befejezni, ahol felnőttem, és ez nem New Jersey ócsárlása. Imádom New Jersey-t, de nem akartam lenyugodni egy munkánál, amit utálok. Csak menekülni akartam. Amikor elkezdtük, néha éreztem, hogy bizonyos erők, habár azok csak a fejemben voltak, összeesküsznek ellenünk, hogy a városban tartsanak és a pincében maradjunk, de ez ellen lázadni kell.”
A másik fő szám az MC5/Hives-heccelő Death Before Disco (apropó, némely ilyen garázs jam megmenekül. Itt viszont nem lesznek Foxboro Hot Tubs-féle baromkodások.); ahogy Gerard körülírta, ez egy „anti-party party szám.”
„Ez olyan… nem a sötét oldala, ez az unalmas oldala. Bulizhatunk, de meg fog ölni minket és ez emlékezteti erre az embereket. Ez a szám tényleg egy munkásosztály himnusz. Ez a rock’n’roll ereje szemben a hírnév erejével; a baromság ereje. A jómódúak és a szegények. Ez az osztályok harca.”
És a „the good times will give you cancer” (a jó buliktól rákos leszel) sor, ami hasonlít a 90 mp-es Ramones számok refrénjeihez (“We have a medical emergency!” {Orvosi vészhelyzet!} kiáltja az éneks újra és újra), bizonyosan mutat valamiféle kapcsolatot a kórházakkal, amikre Gerardnak talál fel kéne figyelnie.
Egy szünet. „Nem tudom, hogy van-e annyi kórház a lemezen, mint amennyi mentőautó.”
Igeeeeeen.
„De a mentők nekem teljesen mást jelentenek. A vészhelyzet és a szirénák. Egy csomó sziréna van a lemezen. És sok vészhelyzet történik.”
Valójában, ha valamelyik szám összefoglalja a szellemét az albumnak, akkor az az egyik sora a lármás kezdődalnak, a Save Yourself-nek: "This ain't a room full of suicides". („Ez nem egy szoba teli öngyilkosokkal.”)
„Igen. Azt jelenti, ez egy szoba teli túlélőkkel. És az egész album a valóságról, az életről és a túlélésről szól. Ez már nem a pózerkedés. Már nem az istenszerű alakokról szól, nem a színjátékról. Visszamegyünk oda, amik voltunk, ami egy munkásosztálybeli rockbanda, és ami mindezt befogadva nagyobb az életnél.”
Ezt hozta össze a My Chemical Romance; a valóság feltérképezése masszív erekcióval.
Természetesen valami más is történt a My Chemical Romance pihenője közben. Tavaly május 27-én megszületett Lyn-Z és Gerard lánya, Bandit Lee. Minden rocksztár megengedhet magának egy giccses szülői dalt, és Gerardé a Light Behind Your Eyes, az album jelképes balladája. De ez szerencsére nem egy apás lemez.
„Természetesen van köze hozzá, de nem a nyilvánvaló értelemben. Tehát nem csak ültem és csináltam egy lemezt az apaságról. De rájöttem, hogy üzenetet kell hagynom a lányomnak, amikor majd 15 éves lesz. Az eredeti My Chem zene a középsulis önmagamhoz szólt, ezzel ahhoz szólok, akivé a lányom válhat.”
És ha az album üzenete valaki gyerekének szól, akkor az a lehető legőszintébb hangnemben történik, ugye?
"A közönség áldozatáról írtam, és a legjobb dolog, amit a banda mondhat, hogy nem vagyunk áldozatok. Ha valami történik velem, azt akarom, hogy a lányom tudja, hogy az apja és a bandája nem voltak áldozatok. És nem hiszem, hogy ennek eddig lett volna bárminemű szilárd bizonyítéka. Ez a közönség felhatalmazása.”
És itt van a látszólagos ellentmondás. Amíg az MCR zenéje megváltozott - levetkőztek és visszatértek az alapokhoz – az, ami a szívükbenvan, nem. És azt sosem változtatná meg senki.
Írta: Dan Martin
Forrás: NME
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
MCRmyHungary - Zombeee 2007-2018