4. fejezet - Lehull a lepel
Egy pillanat alatt minden megváltozott körülöttük, és bennük is. Egy nagyobb teremben találták magukat, immár rendezetten, tisztán, felöltözve. Az a sok fájdalom mintha ez alatt az egy pillanat alatt mind kiszállt volna belőlük. Tudatában voltak, hogy mi történt velük, de mégsem fájt már. Furcsa béke telepedett a lelkükre. Míg az előbb egy ágyon feküdtek egymáson, most a földön, párnákon térteltek egy trón előtt. Amint fölnéztek, a trónban egy lány ült, nem lehetett idősebb 17nél, tekintete mégis valami földöntúli erőt tükrözött.
- Üdvözöllek titeket a kastélyomban. - szólt a lány sejtelmesen, hangja ijesztően visszhangzott a terem falain.
- Ki vagy te? - kérdezte Gerard gyanakvóan. A lány rideg mosolyra húzta a száját.
- Sejtettem, hogy nem emlékeztek rám. Akkor segítek: Azzal a különleges képességgel születtem, hogy nem tudok aludni. Kihasználtam ezt, és éjszakánként mágiát tanultam. Egyre többre és többre lettem képes, felfedeztem az emberi test csodálatos működését, rájöttem, hogy mi mindenre lehet használni az agyunkat. Más embereket tudtam befolyásolni így, irányítottam a testüket és a gondolataikat. Ezt természetesem a kedvenc bandámon is kipróbáltam: rajtatok. Annyi mindent megtettem veletek, de többre vágytam. Beszélni akartam veletek, és hallani, hogy elismeritek az erőmet, aminek segítségével nagyon sok olyan dolgot sikerült megcsinálnotok, amikre egyedül nem lettetek volna képesek. Elmentem tehát az egyik koncertetekre, elintéztem, hogy egyedül maradjak veletek, aztán mindent elmondtam. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem úgy reagáltatok, ahogy vártam. Őrültnek neveztetek, nem hittetek nekem, hívtátok a biztonsági őröket, akik ellen egy ideig sikerült ellenállnom, de aztán túl sokan lettek és ártalmatlanná tettek. Otthon a szüleim akármennyire szerettek, meg kellett, hogy büntessenek. Elvették tőlem a számítógépemet, a telefonomat, az mp3mamat, a CD-imet és a posztereimet kidobták, és nem engedtek el sehova. Egy valamit azonban nem tudtak elvenni: a képességemet. Önmagamat fejlesztettem és nagyon sokat haladtam. Elhatároztam, hogy nem adom fel: kiszedem belőletek az elismerést, de most a bosszú is fűtött, amiért nem hittetek nekem. Az erőm azóta sokszorosára növekedett és végre elérkezettnek láttam az időt. Egy fényképész nevében elhívtalak ide titeket, az egész bandát. Csak kettőtöket akartalak, szóval a többieket biztonságba helyeztem. Berendeztem ezt a kis helyet bútorokkal és mágiával. Most megmutattam az erőm. Most nem mondhatjátok azt, hogy őrült vagyok. Bár senkinek sem esett bántódása, ez mind csupán illúzió volt, mágia, vagy ha tetszik, varázslat. De az olyan élethű, hogy ti magatok is elhittétek, nem mondhatjátok, hogy nem, mert a végén már meg akartatok halni. Most hallani akarom, hogy elismeritek az erőm. Hogy elhisztek nekem mindent, amit mondtam. - a lány elégedetten várt mondókája után, amíg Gerard és Frank feldolgozza az elhangzottakat. Mikor ez megtörtént, összenéztek. Tudták, hogy mit kell mondaniuk. Hisz ez csak egy őrült. Akárhogy is csinálta ezt az egészet, nem volt valódi. Jobb, ha megteszik, amit akar, és akkor elmehetnek. Mindketten ezt gondolták. Szemük egyetlen pici jelzésével egymás tudatára adták ezt, aztán a lányra néztek.
- Sajnáljuk, hinnünk kellett volna neked. De most már látjuk: hatalmas erőd van.
- Reménykedünk benne, hogy hajlandó vagy elengedni minket, és visszaadni a barátainkat.
- Oh, hogy ne. Csak ennyit akartam. Örülök, hogy végre beláttátok. Remélem, nem sértődtök meg, ha nem kísérlek ki titeket. - a Bábjátékos vékony szája jeges mosolyra görbült, aztán halványodni kezdett az arca. Ezt követően minden furán halvány lett, elmosódott. Mire egyet pislogtak, az ágyukban találták magukat, a turnébuszban. Egymásra néztek.
- Jó reggelt.
- Neked is. Öh... jól vagy?
- Igen. Te?
- Azt hiszem.
Ők sem tudták mért, de meg kellett kérdezniük. Ugyan olyan reggel volt, mint a többi, de mégis, mintha valami más lenne. Tudniuk kellett hogy jól van-e a másik. Frank még visszaaludt, de Gerard fölkelt, megnézte a többieket, aztán kiment a buszból. A hűvös, hajlani levegőtől libabőrös lett a karja, mégis kint maradt pár percig. A betonrengeteg mögött a hegyek csúcsa összeért a vörös hajnali égbolttal. Gerard-nak ez olyan látszatot keltett, mintha egy hegyes kés szúródna egy véres testbe. Nem is értette, mért jutott ez így eszébe, hisz a táj festői volt. Elhessegette a véres gondolatot, aztán pár lépés után bekopogott az övéjük mellett parkoló busz ajtaján. Az erre kinyílt, és a boldog LynZ ugrott Gee nyakába. Ő szorosan átölelte, ugyan azt érezte, mint Frank-nél: csak látni akarta, hogy jól van-e. A reggel elteltével minden visszaállt a megszokott kerékvágásba, és teljesen elfeledték a fura érzést, amit annak az éjszakának köszönhettek, amit a Bábjátékos reggelre kitörölt az emlékezetükből. Ám a Bábjátékos pontosan tudta, hogy mért mondták ott azt, hogy hisznek neki. Csak ki akartak jutni a házból, és ezért hazudtak. Pontosan tudta, hisz képes olvasni a gondolataikban. És nem volt hajlandó lemondani az álmáról. Elhatározta: akkor is el fogják ismerni az erejét, méghozzá nem csak egy hazugsággal, hanem őszintén. Rettegni fognak tőle és istenként tekintenek majd rá. Életük célja lesz majd találkozni velük. Azzal a Bábjátékos nekilátott tervezni.
|