Először a saját arcunkat tapogatjuk, aztán egymásét. Ez érdekesen nézhet ki, ahogy állunk egymással szemben, én félmeztelenül, és egymás arcát simogatjuk. Na, ez az igazi Frerard! Meg ami utána jön!
Nem tudok szabadulni Frank tekintetétől. Átjár a boldogság, hogy végre a saját testemben lehetek és valakin ki kell tölteni ezt az örömöt.
Megfogom a fejét (a saját kezeimmel), közelebb húzom és megcsókolom ( a saját számmal)! A külvilág nem létezik. Egyszerűen csak mi ketten vagyunk, végre a ki-ki a maga helyén.
Hangos dobpergésre eszmélek. Az egész színpad teljesen sötét, csak Frankre és rám vetül a reflektor sugara, és mint a cirkuszban a nagy produkció előtt, a dobpergés egyre erősödik. Rájövök, hogy a fiúk milyen ügyesen simitják el a kínos jelenetet. Úgy állítják be az egészet, mintha meg lett volna rendezve. Olyan, mint a koncert csúcspontja.
Belemegyek a játékba, fölemelem az egyik kezem (a másik még mindig Frankie haját markolja) és mintha én vezényelném a játékot, Bob felé intek vele, majd végszóra gyorsan leengedem és ezzel együtt szétválunk Frankel. Abban a pillanatban teljes sötétség lesz a színpadon.
Az időzítés tökéletes, és az egésznek olyan színezete van, mint egy jól időzített befejezésnek.
Megszédülök és lerogyok a földre. Most jönnek ki rajtam az elmúlt események izgalmai. Mikey fut hozzám és aggódva letérdel mellém.
- Mi baj? - kérdi.
- Baj? Nincs semmiféle baj öcskös. - ránézek és a nyakába borulok.
- Öcskös? Gee, te vagy az? - kérdi kicsit bizonytalanul.
Nem engedem el, úgy bólogatok a nyakába csimpaszkodva.
- És... mi volt ez ... a végén?
- Akkor történt. Akkor kaptam vissza a testem. - fölemelem a fejem és a szemébe nézek. - Mikey, én annyira, de annyira boldog vagyok! - adok egy hatalmas, cuppanós puszit az arcára.
Lassan derengeni kezd a fény a színpadon. Akkor eszmélek csak rá, hogy hol vagyunk. Szétnézek és a látvány elmondhatatlan. Az a tombolás, ami a nézőtérről jön, arra nincsenek szavak.
Lassan felállok, megkeresem széttépet ingem és magamra veszem. Elég érdekesen néz ki, de a semminél jobb. Ahogy öltözöm szemem megakad a tetováláson. Most ugrik be, hogy Frank mit csinált velem. Nézegetem, fogdosom. Furcsán érdes a bőröm ott, ahol a felirat van. Már épp szörnyű rémképek úsznak a szemem el, orvosokról, szikékről, meg persze tűkről, ahogy megpróbálják eltávolítani, amikor Frankie odajön hozzám és se szó, se beszéd elkezdi dörzsölni a "tetoválást". És lássatok csodád, a felirat kezd eltűnni.
- Mi ez? - kérdezem megrökönyödve, és én is segítek neki a dörzsölésben.
- Lemosható. - mondja Frankie vigyorogva. - csak nem gondoltad, hogy tényleg megtettem?
- Hát... rólad el tudtam képzelni.
Tettetett morcossággal néz rám, majd elröhögi magát.
- Látnod kellet volna az arcodat, mikor megláttad.
- Láttam is! - válaszolom bölcsen.
- Jó... akkor az én arcomat. Azt a fejet, míg élek nem felejtem el.
Mikey, aki egy időre kettesben hagyott minket, most visszajön.
- A többiek kérdezik, hogy folytatjuk-e? Már csak három szám van hátra.
Frankre nézek, aki bólint. Gondolom szeretné kicsit helyrehozni megtépázott tekintélyét.
Felszabadultan és boldogan fejezzük be végül a koncertet. Azt hiszem ez a rajongók számára sokáig emlékezetes marad.

Az öltözőben úgy érzem szólnom kell néhány szót a fiúkhoz, elvégre ügyesen megoldották a cikis helyzeteket.
- Az elmúlt napokban talán kicsit furcsán viselkedtünk Frankel. - kezdek bele.
- Kicsit? - szól közbe Bob. - Ez igazán enyhe kifejezés.
Ránézek, erre elhallgat.
- Meg volt rá az okunk. De most szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni. - Frankiere nézek, hogy ő is mondjon már valamit.
Zavartan köhint egyet, amibe belekombinálja a "bocs" szócskát is.
Épp elintézettnek látnám már a dolgot, mert senki nem szól semmit, és mennék is a dolgomra, mikor Ray felszisszen.
- Ennyi? Bocs és el van intézve? - elég ideges és ilyenkor még magasabb a hangja.
- Hát... igen, nagyjából. - válaszolom zavartan.
Mégis mit vár, talán boruljunk térdre, úgy esedezzünk a kegyeikért, vagy mi?
- Jellemző! A részetekről el van intézve, mi?
Most veszem észre, hogy nem is nekem, hanem inkább Franknek morog.
Végre Frank is veszi a lapot és megpróbál Ray lelkére beszélni.
- Figyelj, Ray, tényleg nagyon sajnálom,a mi történt, de nem... szóval bocs.
Rám néz, már majdnem kimondta, hogy "nem tehetek róla", ami igaz is, csak ezt Ray nem tudhatja.
Szegény Ray feje egyre vörösebb lesz. Sosem láttam még ilyen dühösnek. Szó szerint rátámad Frankiere.
- Jah, csak ennyi, hogy bocs...! - fenyegetőn fölé magasodik.
Mi Mikeyval ugrásra készen állunk, ha esetleg Ray úgy döntene, hogy péppé veri Frankiet, akkor meg tudjuk akadályozni.
Egyenlőre úgy tűnik Ray nem akarja bántani Franket, csak magából kikelve ordít vele.
- Az, hogy buzultok Gerardal a színpadon nem érdekel, de ha kérhetem engem hagyjatok ki a hülye játékaitokból! Azt hiszitek nem látszott mire megy ki az egész? Gerard letámadta Bobot, erre te, Frank meg rám ugrottál. Mégis hogy képzelted ezt?
Szegény teljesen kiborult, amit meg tudtam érteni. Eddig mindig tiszteletben tartottuk, hogy ő nincs benne ebben a játékban, de most túllőttünk nála a célon, vagyis én túllőttem.
Ray még mindig Frankievel ordibál, közben felkapja a gitárját a székről, mintha azzal akarná leütni ,és Frank felé tartja.
- Tessék vedd el, vedd csak el! - ordítja magából kikelve.
Az előző néhány pillanat kieshetett, mert nem értem mért akarja annyira Ray, hogy Frank elvegye tőle a gitárt.
Frank automatikusan érte nyúl, nekem meg abban a pillanatban beugrik egy emlék : Mikey nyújtja felém a gitárt és mikor megfogom testet cserélünk, aztán Frankie gitárját fogom meg, és megint testet cserélünk!
- NEEEE! - ordítom, ahogy a számon kifér és kettőjük közé vetem magam....