Ebéd után irány Mikey szobája. Kezdem rosszul érezni magam! Úgy látszik megfeküdte Frank zöldségekhez szokott gyomrát az az iszonyú mennyiségű hús, amit bosszúból beletömtem. Az utolsó pár métert már gyomromra szorított kézzel teszem meg.
- Rosszul vagy? - kérdezi Mikey.
Bólogatok és alig várom, hogy bejussak a szobába.
Mikey kinyitja az ajtót én pedig berobbanok rajta, mint egy atombomba. Első utam a vécére vezet, ahol rögtön kiadom magamból a jobb sorsra érdemes ebédet.
Betámolygok a szobába és ledobom magam az ágyra. Még mindig rosszul vagyok.
- Ezt megérdemelted! - néz rám Mikey mérgesen. - Mért kellet annyit zabálni?
- Csak! - válaszolom nyöszörögve. - Ha el mered mondani Franknek, hogy hánytam, kinyírlak!
- Oké, oké, senkinek egy szót sem! Jobban vagy?
- Nem! - vágom rá az igazságnak megfelelően és hasamra szorított kézzel fetrengek az ágyon. - Frankie biztos megátkozta a kaját.
Mikey mellém guggol.
- Lehetett volna több eszed!
- Igazad van öcskös. - nyögöm elhaló hangon. - Most boldog vagy?
- Nem, egyáltalán nem vagyok boldog. Mid fáj?
- A gyomrom! Ááááááá... meghalok!
- Na várj!
A bárszekrényhez lép és kivesz belőle egy üveget.
- Ezt idd meg! - adja a kezembe. - Vagy jobban leszel tőle, vagy kijön.
Kellemes kilátások, mondhatom. De azért a kezembe veszem az üveget. Whisky.
Húzok belőle egy jót. Az ital szinte égeti a nyelőcsövem, annyira erős és ahogy leér a gyomromba, már kívánkozik is vissza, a maradék ebéddel együtt.
Újabb rohanás a vécére, majd a jól ismert érzés.
Végre jobban leszek. Visszamegyek a szobába és fáradtan lerogyok az ágyra. Érzem, hogy aludnom kéne.
Mikey kíméletlenül megráz.
- Hé, nem aludj, nemsokára indulunk!
- Miii? Hagyjál már egy kicsit!
- Még a holmidat is össze kéne pakolnod!
- Az Lyn-znél van, majd ő összepakolja.
Mikey fejcsóválva beleegyezik.
- Nem bánom, de csak fél órád van!
- Jó, jó... - motyogom és már alszom is.

Mikey betartja az ígéretét és fél óra múlva kíméletlenül felráz.
- Gee, ébresztő! Indulás!
- Mi... már reggel van? - kérdezem kábán, aztán rájövök, hogy csak az indulás miatt keltett fel.
- Jobban vagy? - kérdi öcsikém az arcomat fürkészve.
- Hát, ha nem dobolnának folyamatosan a fejemben egész jól lennék.
- Igen, elég sápadt vagy. Majd a buszon kialszod magad, úgyis egész éjszaka utazni fogunk.
Akkor jut eszembe a busz. Most több órán keresztül össze leszek zárva Frankkel. De végül is megvan a programon, aludni fogok!

A busz előtt összefutunk Frankkel. Ő sem néz ki jobban nálam! Én direkt nem fésülködtem, nem mosakodtam, így elég érdekes látványt nyújthatok, és ő is kb. úgy néz ki, mint egy több napos hulla. Talán csak a szaga nem olyan, bár ki tudja...
Egymásra nézünk és miután felszállunk a buszra igyekszünk olyan távolra kerülni egymástól, amennyire ez lehetséges.
Mikor Ray meglát minket csak a fejét csóvája.
- Nem hagynátok már abba? - szólal meg végül. - Rosszabbak vagytok, mint a gyerekek.
Egyikünk sem szól, csak hátat fordítunk egymásnak és mindenki megy a saját dolgára.
Lefekszem aludni. Az már nem érdekel hogy nézek ki, de fizikailag azért nem ártana összeszedni magam a holnapi koncertre.
Alszom egy jó nagyot és mikor felébredek nincs kedven felkelni az ágyból. Kint hallom a többiek nevetgélését. Valami filmet nézhetnek a hangokból ítélve. A saját hangomat nem hallom, gyanítom, hogy Frank elvonult valahova. Kit érdekel! Az viszont érdekel, hogy Lyn-Z hangját sem hallom. Lehet, hogy Frankkel van?
Egyfolytában gondolkodom és a plafont bámulom. Hogy juthattunk el idáig Frankeivel? Ő volt a legjobb barátom és most ahelyett, hogy összefognánk, egymást szívatjuk. Ez így nagyon nincs rendben!
Már sötét van, mikor Ray bejön a hálóba. Észreveszi, hogy nyitva van a szemem.
- Te nem alszol? - kérdi csodálkozva.
Megrázom a fejem.
- Frank, beszélnünk kell! - vált nagyon komolyra a hangja.
Nem válaszolok, amit beleegyezésnek vesz.
- Mi történt köztetek Geevel? Nagyon furcsák vagytok és ez enyhe kifejezés!
Flegmán rándítok egyet a vállamon, mintha nem érdekelne, pedig belül sírni tudnék.
- Ez így nem mehet sokáig Frank! Valahogy meg kéne oldanotok a dolgot, különben rámehet az egész banda. Szerinted nekünk milyen érzés ezt látni? És amiket műveltek...!
Ray szemébe nézek, már majdnem kicsordul a könnyem.
- Frank, te... te sírsz?
- Nem! - vágom rá, de a hangom nem erről árulkodik.
Felkönyökölök az ágyon.
- Te ezt nem értheted! - magyarázom neki.
- Ha elmagyarázod, megértem!
"Hogy ez a Ray milyen rendes!"
- Vagy Lyn-Z az oka? - kérdi hirtelen.
- Mi? - nézek rá riadtan. Mi van Lynnel?
- Hát, mintha valami baj lenne közte és Gerard közt. Gee elvonult, egész nap nem láttuk, Lyn-Z meg ült velünk a tévé előtt és meg sem mukkant.
Legalább már tudom, hogy nem Frankkel volt.
- Ray, hagyj békén kérlek, én... most nem tudok beszélni. Majd... majd később elmondom.
Visszafekszem az ágyra és hátat fordítok neki, ezzel is jelezve, hogy részemről vége a beszélgetésnek.

Reggel én kelek elsőnek, ami nem csoda, hisz tegnap az egész délutánt végigaludtam
Megnézem Franket, ha már így alakult, hogy láthatom magam alvás közben. Megnyugodva állapítom meg, hogy nem horkol.
Épp a kávémat kortyolgatom a kanapén ülve, mikor kitámolyog Frankie. Mikor meglát vissza akar menni, de megszólítom.
- Franki, gyere ide! - és mellettem lévő helyre mutatok.
Fejét lehajtva odabattyog, ledobja magát mellém, majd várakozva néz rám.
- Hogy van a hangod? - kérdezem békülékenyen.
- Nem túl jól! - válaszol rekedtes-suttogó hangon.
Megcsóválom a fejem.
- Hát, ez még nem az igazi!
- Ez még nem! - bólogat egyetértőn.
Néhány percig csak ülünk egymás mellet zavartan. Úgy tűnik egyikünknek sem akaródzik bocsánatot kérnie a másiktól, pedig itt lenne az alkalom rendezni az ügyet!
Végül Frank "szólal meg."
- Gee... én nem akartam! - suttogja a torkára mutatva, hogy egyértelmű legyen mit nem akart.
- Én sem! - válaszolok rosszallón.
- Azt hittem jobban bírod a gyűrődést, nem gondoltam, hogy ennyitől kipurcan!
Ezt most tényleg nem hiszem el! Ki kéne békülnünk erre engem pocskondiáz? Ez hihetetlen!
- Bírom is, de ha nem jó technikával énekelsz, vagy üvöltözöl ez lesz belőle!
Elhallgat, erre nem tud mit felelni.
- A bőröndömben van néhány csodaszer, az majd rendbe hoz. Legalábbis remélem. - mondom ridegen . - Ha megérkezünk megkeresem neked.
- Kösz! - néz rám csodálkozva kedvességemen.
- Nem miattad teszem, te nem érdemled meg! A bandáért teszem!
Felállok és otthagyom.
Bemegyek a konyhába és a fejemet a falba verem. Nem számít, úgysem az én fejem! Legalábbis remélem már nem sokáig!
Mért, mért, mért? Mért nem tudunk értelmes, felnőtt emberek módjára viselkedni? Miért hoz ki mindig a béketűrésemből Frank? Mikor én békülnék ő mindig rátesz egy lapáttal! Mi lesz így velünk?