|
The Umbrella Academy: Dallas kritika
2009.06.17. 22:24
A közönségsiker mellett kritikai sikerből is jócskán kijutott Gabriel Bá és Gerard Way első Umbrella Academy sztorijának. Umbrella Academy: Dallas #1
A közönségsiker mellett kritikai sikerből is jócskán kijutott Gabriel Bá és Gerard Way első Umbrella Academy sztorijának. Az Apocalypse Suite egy friss, fiatalos és főképp átgondolt inkarnációja volt az oly sokszor eljátszott, több hőst tömörítő csoportok kalandjainak. Erőltetettnek ugyanúgy nem tűnt, mint felületesnek, az elképesztő hangulata, és a nem kevésbé érdekes szereplői felejthetetlenné tették a művet. A további sajátosságokra Olórin cikkében is kitér.
A bejegyzés apropója viszont az, hogy nagy örömünkre eljött az ideje egy újabb hatrészes kalandnak. Gerard és Gabriel úgy gondolták, van még mondanivalójuk, és az előző sikereken felbuzdulva elképzelhetetlen, hogy a Dark Horse megbukjon a soron következő füzetekkel. Elég csak arra a masszív vásárlórétegre gondolni, ami a tinédzser lányokból áll főként, ugyanis, mint azt ugye sokan tudják, a képregény írója nem más, mint a My Chemical Romance frontembere. Itthon manapság kicsit el vannak hanyagolva, ott kint azonban továbbra is népszerűek. Gerard haja a kezdetekhez képest sötétedett, egyébként semmi különbség. Annál üdvözítőbb volt viszont érzékelni, hogy milyen tehetsége van a zenén kívül az íráshoz is.
A Dallas nyitó füzete a The Jungle alcímet viseli, és oldalszámban jócskán túlnyúlik az eddigi, és vélhetően az ezutáni füzeteken. De hát ez egy felvezetés, kell a hely a rég nem látott szereplők újbóli felfedeztetésére. Így is tesznek az alkotók: szépen végigvonultatják vigyázó szemeinket a már korábbról megismert karaktereken, szépen sorban mindegyiken. Spaceboy kellően testes lett utolsó találkozásunk óta, míg a többiek változása inkább az ezelőtti kaland hatásaiból fakad.
Fontos leszögezni, hogy bár lehet, hogy a Dallas merőben más témákat fog feszegetni, mint az Apocalypse Suite (AS), feltételezi annak ismeretét. A gigantikus fináléban annyi dolog történt, mint sokszor más füzetek tömkelegében, és mindegyik akkor megtörtént baleset vagy sérülés pontosan visszaköszön a Dallas nyitányában. Rumor sérelmeit nehéz is lenne figyelmen kívül hagyni, White Violin esetét nemkülönben. Frissítően hat, ahogy Séance reagál a hőstette miatt rászakadó hírnévre. Érdemes megfigyelni, hogy talán ő viseli a legjobban magán az emósok tipikus stílusjegyeit, míg az egyik panelen kellemesen ellensúlyozza küllemét egy hawaii inggel, valamint egy napszemüveggel.
Rendkívül sok minden történik az első füzetben, az eddigi szálak továbbvitele mellett egy rakás újabbat vet fel az író, melyek megválaszolására még pontosan öt füzetnyi terjedelme maradt. Maga a sztori nem sokkal játszódik az AS után, így jó érzés az ismerős helyszínek változatlan viszontlátása. A lerombolt kastélyuk azóta is ugyanúgy áll, jelenlegi lakásuk ezúttal egy sokkal biztosabb és érdekesebb, bár ezerszer látott módon szolgál fedélül számukra.
Az Umbrella Academy erényei mindenképp abban rejlenek, hogy (bár már lassan ez is klisének fog tűnni) ezerszer használt, ismételt dolgokat bújtat újabb köntösbe, egyszóval: hozott anyagból dolgozik. Jól. A füzet egy, a régmúltból vett, eddig számunkra ismeretlen jelenettel indul, mely rejtélyességével, és egyáltalán a jelenlétével fontos adaléknak tűnik. Az amerikai elnökökkel való játék nem ismeretlen előttünk, Mignola is előszeretettel alkalmazta ezt például az Amazing Screw-on Head esetében. Az eddig felsorolt erények mellé még érdemes odabiggyeszteni az erős karakterábrázolást is. Mindegyik szereplő érdekes, abszurd és szinte már zavarbaejtően összetett. Az egyik legjobb közülük Number Five, akinek termete és jelleme közti erős ambivalenciájában megannyi lehetőség rejtőzik. Ezek kiaknázásával már szépen eljátszadoztak az AS lapjain. A Dallas első WE’RE ALREADY DEAD-je is az ő szájából pattan ki, és egyben a legdinamikusabb képsorokat is annak a jelenetnek köszönhetjük.
A vizuális rész ismét hibátlan. Gabriel Bá stílusa rendkívül illik az amúgy is kissé groteszk és meghökkentő világhoz, a színek pedig erre pakolnak még nem egy lapáttal. Két borítóval jelent meg az első rész: az egyik (a hivatalos verzió) az elnökös, sokat sejtető kóver, míg a másikat az itthon is ismert és egekbe magasztalt Jim Lee jegyzi. Az Umbrella Academy visszatért, hogy a Dallas lapjain ismét a képregényes világ legszimpatikusabb világvége-hangulatát hozza el nekünk, olvasóknak. Ha valami, ez kötelező olvasmány.
Umbrella Academy: Dallas #2
December általam legjobban várt képregénye minden kétséget kizáróan az új UA szám volt, ami, gondolom így látatlanban sem árulok el nagy titkot, de ismét tökéletesre sikeredett. Gerard Way a Dallas első száma után, ami ugye egy nagyszerűen megírt, inkább az alapokat megfestő, ismétlő, de egyúttal új problematikát is kereső darab volt, a második részben a tőle már megszokott pontossággal és fiatalos lendülettel járja körbe az új bonyodalmat: most Number Five lesz a(z egyik) hunyó. Az Umbrella Academy előző története sem nélkülözte a véres jelenetek bemutatását, ám a decemberi szám elején néhány panel után arcunkba is kapjuk egy vendéglős végtagok nélküli, megkötözött képét. Number Five előzőleg megejtett mészárlása miatt két új szereplő, egyelőre teljesen ismeretlenek keresik őt, miközben a családtagok sem tudnak jóformán semmit sem a hollétéről, és legfőképp arról, hogy miért tette azt, amit. A pusztításnak és a nyomában maradt elképesztően sok holttestnek köszönhetően a város nagy része, beleértve természetesen a rendőrséget is, hősünk nyomában van, aki éppen egy Marilyn Monroe-t idéző csimpánzasszonyság társaságában tölti az idejét. Az elhangzottak alapján talán az Apocalypse Suite nyúlásának tűnhet a Dallas, azzal a különbséggel, hogy Violin helyett a kistermetű Number Five a hunyó, pedig merőben más konfliktusról beszélhetünk. Az egész már következménye a monumentális Violin-pusztításnak, így annak minden momentuma megtörtént az UA-univerzumban, annak minden előnye és hátránya visszaköszön a történetből. Az új alaphelyzettől már megcsömörlött Spaceboy, a csapat vezetője, így képtelen ellátni feladatait. Pedig elég sötét viharfelhők tornyosulnak a fejeik fölött, még szerencse, hogy némelyiküknek van még felelősségtudata. Az egyre fokozódó feszültség még korántsem érte el tetőpontját, de a csapattagok hozzáállása nem lesz elegendő a közeledő veszély legyőzésére. Ez a lebegtetés nagyon jól megy az írónak, ismét szórakoztatóan lehet végigpörgetni a legújabb képregényét. A két idegen, akik fejükön egy-egy deformált állatmaszkot hordanak, hozzák a menetrendszerű cliffhangert, ami már tényleg csak hab a tortán. Number Five titokzatos konfliktusa az előző részben a robotokkal csak ízelítőül szolgált erejéről, most viszont a Spaceboy és Kraken veszekedése közben elhangzottak alapján világosan kitűnik, hogy legerősebb tagjuk maga Number Five, és hogy örülhetnek, hogy az ő oldalukon áll. Az már más kérdés viszont, hogy Kraken erre a sejtelmes és elgondolkodtató “senki sincs a mi oldalunkon”-nal válaszol.
Ismét zseniálisat alkotott a Gerard Way, Gabriel Bá és a színezői szerepet felvállaló Dave Stewart trió, azt pedig mindenki helyezze el magában valahova, hogy állítólag már folynak a tárgyalások (értsd: beszélgetések) egy esetleges Umbrella Academy mozifilmről, mert annak most úgyis szezonja van.
Umbrella Academy: Dallas #3
Gerard Way szereti Grant Morrisont. Még ennél is jobban szereti Morrison Doom Patrol-ját, illetve a szürrealizmust úgy önmagában. Nem is csoda hát, hogy alapból egy szuperhőscsapatban gondolkodott, de az előbb említett hatásokat jelenlegi sorozata, a Dallas hozza igazán felszínre. Már ódákat zengtem korábbi DH-k alkalmával Gerard Way csodálatos történetszövő tehetségéről, gondolom azt is elismételtem néhány ezerszer, hogy imádnivaló az a könnyedség és fantázia, amivel havonta megtölti a képregények oldalait, illetve a képregényrajongók szívét (hüpp-hüpp), ezért most bővebben erre nem is térnék ki.
Az viszont ennél sokkal fontosabb, hogy az új, harmadik szám mivel járul hozzá az eddig nagyszerűen felvázolt új/régi alaphelyzethez. Nos, először is elég legyen annyi, hogy az összes eddigi UA füzet közül ez a szám bizonyult a leginformatívabbnak és legkülönlegesebbnek. Azon túl, hogy az előzőleg megismert Number Five vonalat magyarázza messzemenő részletességgel szinte az egész számon keresztül nagyszerűen, nem feledkezik el a főbb szereplők félbehagyott, legalább ennyire izgalmas történetéről sem. Séance nagy bajban volt már múlt hónapban is, hisz a “senkisemtudjahonnanjöttek” álarcos, és valljuk be viccesen festő elképesztően brutális ügynökduó rátalált célpontjára, és az emós külsejű, amúgy teljesen szimpatikus Séance-t elrablás céljával egy ismeretlen helyre vitték. A hely persze így utólag nem ismeretlen, hisz a második szám elején addig nem látott mészárlás helyszínét jelölték ki bázisukká, azt már mondanom sem kell, hogy az új számban még mindig a padlón hever a múlt hónapban ott láb alól eltett szegény ember holtteste. Séance tehát még nagyobb slamasztikában, mint előzőleg, mindezt pedig tetézi a tény, hogy az időközben hatalmasra duzzadt Space is csatlakozik előbb-utóbb ehhez az idilli társasághoz. A füzetet nyitó képsorok ismét emlékezetesre sikeredtek: a tévéhullámok felhasználásának újabb módozatait tárja elénk az író, mi meg nem bírjuk kapkodni a fejünket a csodálatos képek és az érdekfeszítő sztori közepette. Közben, mint már említve lett, Number Five tart régi/új életéről (ez az időutazás rákfenéje) “élménybeszámolót” az Apocalypse Suite végén beszédképtelenné lett testvérének. Ha csak ezt az egyoldalú beszélgetést tartalmazná ez a füzet, már akkor megérné a vételt, mert néhány oldal alatt csavar egy hatalmasat Number Five-hoz való hozzáállásunkon, és magyarázza roppant pontossággal annak múltját/jövőjét.
Ne tévesszenek meg senkit sem az eddig esetleg viccesnek ható mondataim, ugyanis ez a füzet most tényleg vérkomoly. Aki belevetette már magát korábban az UA világába, annak ez meglehetős értéket képvisel, de talán egy “laikusnak” is átjön első átlapozásra, hogy Gerard most egy csúcspontra ért a történetet illetően, mert hisz a Dallas eddig is jóformán csak szomorkodásról és a különböző konfliktusok ismertetéséről szólt, most nagyon sok dolgot helyrerak. Professzionalitását látva egyetlen dolgot akarhatunk még: a folytatást, de minél előbb.
Azért természetesen a poénnak is megvan a maga helye az UA-világban, bár ezek általában a rajzoló, Gabriel Bá érdemei. Elég csak a flashback kórházi jelenetére gondolnunk, ahol a robotgúnyás figurák közül az egyik sisakján az ápolónőket idéző vörös kereszt található. De ha már megemlítettük Bá-t, azt is le kell szögezni, hogy egy istenverte tehetség ez a srác, a színező Dave Stewarttal vállvetve pedig eszméletlen, amit a túlvilági képeken műveltek. Ironikus kissé, hogy ezek színtelen panelek, de pont Stewart élénk világának a tökéletes ellenpontját sikerült megalkotniuk, miközben persze jelzésképpen Séance figurája megmaradt eredeti pompájában. Egy szó, mint száz, aki nem olvassa ezt a címet, nem tudja, mit hagy ki.
Umbrella Academy: Dallas #4
Ez a Gerard Way tényleg nem normális. Nem elég, hogy az elmúlt évek legkellemesebb meglepetését okozta az első UA sztorival, az aktuális történet talán még a nagy elődnél is szórakoztatóbb. A bájos rajzok, amiket Gabriel Bá szolgáltat, csodálatos ellentétét képezik a sokszor véres, erőszakos jeleneteknek, melyek a gyerekes ábrázolás miatt hasonlóan erőteljesek, mint a többi, realisztikusabb képi világú képregény esetében. Néha még túl is szárnyalja azokat, amire tökéletes példa a negyedik Dallas sztori. A kis ráhagyással keretes szerkezetűnek mondható füzet elején annyi vér fröccsen, vagy épp csak folyik, hogy azt bármelyik más cím megirigyelhetné. Gerard most egy kertvárosi idillel indít, amit elsőre nem lehet hová tenni, de aztán a már megszokott, realitástól távol álló, lázas rémálmokat idéző képsorok közepette kibújik a szög a zsákból. Az író nagyon rátalált a saját “hangjára”, mert ezzel a történetmesélési bravúrral nem először él, megfigyelhető, hogy általában egy-egy újabb alaphelyzet felvázolásánál használja, hogy az erős túlzásokat a fejünkbe ültetve az mintegy erősítő effektként hasson a rákövetkező, “halkabb” és lassabb folyású, sok-sok szöveggel megtámogatott panelek sokaságának megértésénél.
Séance és Spaceboy élnek, a múltkori füzet csodálatosan megkomponált haláljelenete most az éledéssel tetőzik, az említett keretes szerkezet első “pillérét” pedig a maszkos banditák szolgáltatják egy detonátor gombjával. A már-már furcsának is mondható, de gyakorlott UA fogyasztók számára rutinfeladatnak ígérkező kezdő képsorok után folytatódik a többi megkezdett történetszál is, így újra hallunk Number Five felől, aki nem mindennapi dologra készül, azt itt és most elárulhatom. Mindeközben a nemrég feltűnt, titkok ködébe vesző újabb szereplőről is csepegtetik az információt, de egyelőre még a sötétben tapogatózunk, hisz érdemi monológ, vagy egy már ismert karakterrel való akció/párbeszéd még nemigen történt, így marad a kivárás. Az időutazás mindig hálás téma, igyekeznek is az alkotók annyiszor használni, ahányszor lehet. Néha komoly feneket kerítenek neki, de az UA-ban szinte nem is foglalkoznak a körítéssel, egyszerűen megtörténik az utazás Gerard könnyed és lendületes stílusában. Egy robot testét időugrásra alkalmas masinának nem éppen könnyű tekinteni, de hát semmi sem lehetetlen.
Rengeteg dolog történik most is a Dallasban, melyek egytől egyig figyelemfelkeltőek, éppen ezért lett mostanra a talán legbiztosabban eladható, legmegbízhatóbb cím a kiadó istállójában. A figyelem állandó ébrentartása érdekében Gerard hajlandó önmagának ellent mondani nemegyszer, ami persze mindig újabb és újabb konfliktusok kidolgozásához szolgáltat apropót az írónak. Mindenki kedvenc csimpánzától például már elég korán elbúcsúzhattunk, de nem úgy van az, a holtak élete sem móka és kacagás, hogy ilyen közhelyekkel is éljek. Aki képregényeket olvas, és mondjuk one-shotokon kívül másra is vetemedik, az szüntelenül találkozik újabb és újabb cliffhangerekkel, melyek egy része hidegen hagy, vagy épp eredeti funkciójának tesz eleget: újabb vásárlásra ösztönöz. Nos, a keretes szerkezet második pillére a legközvetlenebb és legegyszerűbb módon teszi meg ezt, és az egyszeri magyar ember száját a füzet abszolválása után csak annyi hagyja el: azanyjátneki!
Umbrella Academy: Dallas #5
Bár a heti rovat célja alapvetően az volt, hogy a lehetőségekhez mérten legújabb képregényeket mutassuk be, maximális tiszteletem jeléül semmiképp sem akartam elmenni a kicsit korábban megjelent ötödik Umbrella Academy mellett.
A sztorit biztos kezekben tartó Gerard Way és Gabriel Bá mindig képes elkápráztatni az olvasót akár történet, akár vizualitás szempontjából, és ez a legújabb számban sincs másként.
Valamelyik Dallas epizódnál már kifejtettem, hogy az író miképp építi fel füzetei többségét, történetesen, hogy egy igen intenzív és erős kezdéssel beszippantja, majd a tárgyalás résznél megrágja, hogy az utolsó oldalon kiköpje az olvasót. Az ötödik szám kezdetén, ahogy egyébként a zseniális borító is utal rá, egy igen furcsa háborús övezetbe kerülünk, ahol egyelőre ismeretlen szereplők, amerikai katonák menetelnek a vietnámi dzsungelben. Az ízléstelen poénokkal viccelődő katona és a hozzá teljesen logikusan viszonyuló társai párbeszédeik alapján rendkívül életszerűek, már amennyiben ez a jelző egy háború kellős közepén megállja a helyét. A nyugodtabb felvezetés után a legfurcsább viszont a várva várt akció, amely a központi figurát alakító karakter, az erőviszonyok és a koreográfia miatt bármelyik B.P.R.D. füzetbe bekerülhetne. Ez az UA világától meglehetősen távol álló jelenet aztán persze egy olyan újabb álleejtős részbe torkollik, ami már egyértelmű reflexiója, egyben továbbvitele a nagy bummal végződött negyedik epizódnak. Az ismerős szereplők felbukkanása talán nem is annyira várt momentuma a felvezetésnek, hisz a színes-szagos panelek és az egzotikus környezet miatt nagyszerű olvasmányt és az eddig történtektől a lehető legkönnyebben való elvonatkoztatást jelentető képsorok zsenialitása miatt egy pillanatig el is feledkezünk arról, hogy milyen képregényt olvasunk, és hogy ötödik szám révén tényleg történnie kell valami eget rengetőnek. De ez mégiscsak egy UA képregény, így aztán szép sorjában jelennek meg a főszereplők, hogy a szokásosnál lassabb tempóban, azaz viszonylag kevés történéssel jussanak el a most tényleg nem kirobbanó, a korábbiakhoz képest nyugodtabb cliffhangerig, ahol már nem kisebb a tét, mint a nyitva maradt kérdés válasza: mi lesz az Egyesült Államok elnökével?
Eddig méltatlanul mellőztem a Dallast nyitó oldalak megemlítését. Arra az első oldalra gondolok, mely a füzet kinyitása után egyből arcul csapja az embert, és ahol általában az előző szám vagy számok rövid és frappáns összefoglalója található. Minden képregényben élnek itt különböző látványelemekkel, hogy az olvasó az akár kéthónapos várakozás után is könnyebben visszaránduljon a történetfolyamba. Az Umbrella Academy képregények elején látható változatoknál azonban ötletesebbel és dögösebbel én még nemigen találkoztam: elég a friss, ötödik számot felcsapni, és szemrevételezni a fekete-fehér hátteret, ami természetesen a korábbiakat idézi, illetve a csodálatos betűtípusokat, a szövegek elhelyezését. A kóverekre meg felesleges is újra kitérni, hisz mostanában szebbek maximum a Fables sorozatnál születtek. A DHC minden eddigi borítóhoz készített háttérképet, ezek a honlapjukon megtalálhatók és letölthetők.
A remek Dallasnak sajnos már csak a fináléja maradt hátra, a visszaszámlálás megkezdődött…
Írta: fdave
Forrás: kepregeny.net
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
MCRmyHungary - Zombeee 2007-2018