Mikey és Gerard értetlenül bámultak Ayeshára.
- Semmit? Hogyhogy semmit?! - kérdezte végül Gee sápadtan. - Nem is rólunk van szó, igaz?
- Soha nem is rólatok szólt. - felelte Ayesha nyugodtan.
- Akkor miről?
- A kapcsolatokról. Két testvér kapcsolata... sokkal erősebb, mint a barátság, de talán az egyik legváltozatosabb. Ez az, amit nem maga az ember választ, ebbe egyszerűen beleszületik. Van, akiknél még a ragaszkodás legalsó határait sem súrolja, másoknál pedig egyenesen elszakíthatatlannak tűnik. Pedig nem az. Kivéve nálatok. - nézett a testvérpárra.
- De... de... ennek mi értelme? - kérdezte Mikey zavartan. - Azzal kísérletezel, hogy mindenkit elszakítasz a testvérétől, és egyszerűen... eltűnteted az életükből? Mi csak egy testvérpár vagyunk a sok közül?
- Ha úgy vesszük, igen. De egyáltalán nem ez a lényeg. - felelte Ayesha.
- Hanem mi?
- Ti ezt úgysem érthetitek... - mondta a nő keserűen.
- Nem érthetjük?? - kérdezte Gee idegesen. - Ezek után?! Kis híján megölted őt, magamról meg inkább nem is beszélek! - szorította magához Mikey-t. - Egyáltalán... átérzed, mit teszel az emberekkel? Velünk?
Ayesha gúnyosan felnevetett.
- Nos, az tény, hogy eddig senki sem küzdött és szenvedett ennyit, mint te. A legtöbben egyszerűen megadták magukat, hol előbb, hol később, persze tudtukon kívül, és hajlandóak voltak felejteni. Te viszont... - csóválta a fejét. - Ti vagytok az egyetlenek, akiknél nem sikerült a kísérlet, és azt hiszem, ezt már nem is fogom megtudni. - hangjában bosszúság csendült.
Gee értetlenül nézett rá. - Miért, ezek után mi a célod velünk? - kérdezte bizonytalanul.
- Mi lenne? - csattant föl Ayesha. - Elképzelhettek rólam, amit akartok, de ölni sohasem öltem meg az áldozataimat! Általában nincs is szükség rá. De most...
- Azt mondtad, ha Gerard eljut idáig, elengedsz minket! - kiáltotta Mikey.
- Igen, azt mondtam... De hiú módon nem gondoltam a legszélsőségesebb esetre. - nézett a nő Gee-re gyilkos pillantással. - Nem mondtam volna, ha láttam volna a legcsekélyebb esélyét is, hogy sikerüljön neki.
- Az én kérdésemre még nem feleltél. - mondta Gee csendesen. - Tudod te, hogy mit teszel az emberekkel? És egyáltalán miért csinálod...?
- Persze, hogy tudom! - felelte Ayesha idegesen, majd egy pillanatig elgondolkodva meredt maga elé. - Bár, ha úgyis végzek veletek... Annyit igazán megérdemeltek előtte, hogy tudjátok az okát a cselekedeteimnek.
Mikey és Gee némán hallgattak. Elképzelni sem tudták, hogy mi ösztökélhet valakit ilyesmire, ugyanakkor csodálkoztak, hogy a nő ilyen könnyen beadta a derekát.
Ayesha pár percig elgondolkodva nézte őket, majd nagyot sóhajtott.
- Egy gazdag nemesi család első gyermekeként születtem, 1915-ben. - kezdte, és Gerard-ék döbbenten hallgatták. 1915-ben??? - gondolta Gee. Hogy lehet, hogy mégis ilyen fiatalnak néz ki?
- Gondolom feltűnt, hogy nem nézek ki 93 évesnek. - nevetett föl Ayesha keserűen. - Néha még én magam sem értem... A születésemkor azt állapították meg, hogy valószínűleg teljesen életképtelen leszek. Persze akkor még az emberek nem tudták, hogy ez egészen más... nincs biológiai magyarázata. Később azt állították, el vagyok átkozva, és a sátán gyermekének neveztek... senki sem akart barátkozni velem, de a szüleim ezek ellenére elfogadtak. El voltam átkozva, és ez már sohasem lesz másként. Nem, nem vagyok halhatatlan, mielőtt kérdeznétek - csak egyszerűen egész máshogyan "működöm". Az emberek ezt mágiának neveznék. Én is kénytelen vagyok, mert nincs más meghatározása. - magyarázta, és egy futó pillantást vetett a két testvérre, akik eddigi félelmüket félretéve, kíváncsian hallgatták.
- Egyetlen ember volt, aki őszintén szeretett... a húgom, Charlotta. - itt Gerard-ra nézett, akinek lelki szemei előtt rögtön megjelent a festmény a szőke lányról, valamint a kísértet, aki üldözte. - Te már megismerkedtél vele. Csupán három évvel volt fiatalabb nálam, mégis sokkal érettebben gondolkodott, mint bárki. - mondta a távolba révedve, és a hangja hirtelen egészen megváltozott. Nem volt olyan hűvös és érzelemmentes, hanem egyenesen barátságossá, megnyugtatóvá vált, ahogy felelevenítette az emlékeket. - Mindennél jobban szerettük egymást... pont úgy, mint ti. Amikor meghalt az anyánk, mindössze öt éves voltam. Akkor megfogadtam, hogy úgy fogok vigyázni Charlie-ra, ahogy ő tette. Tíz évig sikerült is... - halkult el a hangja. Pár perc után azonban ismét erőt vett magán, és folytatta. - Tizenkét éves volt, amikor egy súlyos betegség megtámadta. Már mindenki lemondott róla, és én tudtam, hogy itt fog hagyni engem. De még az utolsó napjaiban is ugyanolyan szeretettel és bizalommal nézett rám, mint azelőtt. - sóhajtott.
- Apám nem akarta, hogy ott legyek mellette, és lássam, ahogy fokozatosan leépül... utólag megértettem, miért, hiszen csak védeni akart. Meg akart kímélni az újabb csapástól anya után, de én szembeszálltam vele. Tizenöt éves voltam, szabad szellemű, lázadó, bárkivel szemrebbenés nélkül vitába álltam... - nevetett föl gúnyosan. - De apa büszke volt rám, és sikerült kiharcolnom, hogy Charlotta mellett maradhassak mindvégig.
Ismét elhallgatott egy kis ideig, majd szomorúan folytatta. - Emlékszem, milyen szikrázó, napsütéses augusztusi nap volt. Szokatlan jókedvvel ébredtem, és arra gondoltam, hogy az egész napot Vele fogom tölteni. Amikor átmentem a szobájába, először azt hittem, minden rendben van, és csak alszik. Aztán amikor megfogtam a kezét... mintha... jéghez értem volna. - összerázkódott az emlékektől, és Gerard szinte maga előtt látta a szörnyű emlékképeket.
- Pontosan emlékszem mindenre... emlékszem, hogyan rohantam ki, és átkoztam a napot... miért süt, amikor az én drága Charlottám elhagyott engem? - mesélte szomorúan. - Ezek után az életem maga volt a pokol... apám inni kezdett, és rá nem jellemző agresszióval közeledett felém. Néhány heg még ma is megvan, amelyeket örökké őrizni fogok.
- Tizenhét évesen úgy döntöttem, megszököm tőle. Már nem az az ember volt, akit én ismertem. Gyűlölt, engem okolt a húgom haláláért... még ő maga is elhitte, hogy a sátán gyermeke vagyok. Szerintem érthető, hogy boldog voltam, amikor sikerült kimenekülnöm a karmai közül. Szokatlan képességeim lévén képes voltam eltartani magamat, egymagamban éltem, látszólag békében, de a bosszúvágy örökké forrongott bennem. Nem az apám, hanem a sors iránt, ami ezt rendelte nekem... ami elszakított a testvéremtől. A dühtől elvakultan azt gondoltam, miért él annyi ember olyan sok ideig boldogan a testvérével? Ha nekem ez nem adatott meg, nekik miért? Úgy döntöttem, ha nekem nem, hát nekik se. A képességeimet bevetve rengeteg testvérpár kapcsolatát iktattam ki, egyszerűen elfelejtettem velük egymást. Elégedett voltam a munkámat látva, és ez lassan minden érzelmet kiégetett belőlem. Talán nem hiszitek el, de nem hazudok, ha azt mondom, hogy 80 éve sírtam igazán utoljára. - mondta keserűen. - Teltek az évek, én folytattam a "munkám", meg voltam győződve, hogy ez az én rendeltetésem. Azt gondoltam, helyesen cselekszem. Megkímélem az embereket a fájdalomtól, amit a testvérük elvesztése okoz... De lassan már abban leltem az örömömet, hogy másokat kínozhatok. Ilyenné váltam, egy érzelmek nélküli lénnyé. Csak nézzetek rám. - mutatott magára.
- Így ment ez évtizedekig... Aztán jöttetek ti. - nézett Mikey-ékra. - Az, ahogy te, Gerard, te küzdöttél Mikey-ért... félek bevallani, de... újraéledt bennem valami. Újra átéreztem, milyen volt, amikor én ugyanezt tettem.. és ez eleinte csak még jobban dühített. Viszont most, hogy nem sikerült a kísérlet... csodállak téged. Az öcsédet is. És igen, itt a válasz a kérdésedre: tökéletesen átérzem, mit tettem veletek. - fejezte be, és keserű pillantással nézett Mikey-ékra, akik pár percig szóhoz sem jutottak a hallottaktól.