95.rész
2009.06.14. 17:55
Az ütközés pillanatában Gerard előre dőlt. Még igazából fel sem fogta mi történt vele, mikor a kocsi felborult, beverte a fejét a tetőbe, és azonnal elvesztette az eszméletét.
Fehér, hideg köd vette körül. Nem látott semmit, még a saját testét sem, annyira sűrű volt.
- Meghaltam? - kérdezte, de hangját elnyelte az üresség. - Hol vagyok?
Nem érzett félelmet, vagy fájdalmat, pedig tisztán emlékezett rá, hogy balesetet szenvedtek. Nem tudott másra gondolni, minthogy vége az életének.
A köd lassan ritkulni kezdett, és ahogy tisztult a kép rájött, hogy fekszik. Ismeretlen, homályos arcok jelenetek meg fölötte, mind őt bámulták. Mit néznek rajta annyira? Talán a koporsó méretét méregetik?
Kiáltani akart, hogy : ÉLEK!, de képtelen volt, megszólalni, vagy megmozdulni. Attól félt, ha elszalasztja ezt a lehetőséget, talán sosem veszik észre, hogy itt van. Senki nem figyelt rá, az emberek csak tették a dolgukat gépiesen.
Egyre homályosult a kép, mígnem teljesen sötét lett, de a hangokat azért tompán hallotta még. Mintha víz alatt lett volna, olyan torz és életlen volt minden szó. Próbált szólni, kiáltani, de senki nem hallotta. Nem volt hangja ami elért volna bárkihez is, nem volt mozdulata, ami azt jelentette volna, hogy Gerard Way él. Nem volt semmi, ami arra utalt volna, hogy ő ott van, és aktív részese az egésznek. Csak az ernyedt test, gyenge pulzus, fényre szűkülő pupilla, működő reflexek, de semmi tudatosság, semmi jelzés a külvilág felé.
Magába zárta saját gyenge teste.
Kezdte elveszteni a reményt, a hangokat is egyre távolabbról hallotta már, majd körbevette a teljes némaság.
Félt, rettegett ebben az rideg vakságban, pedig szerette a sötétséget, sokszor a barátja volt. Most mégis ellenségként tekintett rá. Olyan hatalomként, aki elvette őt a szeretteitől, barátaitól, és megpróbálta magába szippantani.
Már hosszú ideje bolyongott magányosan, saját tudatába zárva, és kezdte feladnia reményt. Erős volt a kísértés, hogy megadja magát ennek a végtelen hatalomnak ami körülvette, de akkor a teljes sötétségben megsimította egy puha kéz. Lágy volt, és szerető, olyan ember érintése, akinek ő nagyon sokat jelenthetett.
Elindult a kéz után, arra gondolva az kivezeti a feketeségből, utat mutat neki. Követte vezérét, és hangokat hallott. Egyre erősödő, ismerős hangokat! Nem értette ugyan, hogy mit mondanak, de ez most nem számított. Az egyikben Linnre ismert, egy másikban mintha az anyja szavait hallotta volna. Ott volt még Mikey, és Frankie is, bár őket sokkal halkabban hallotta, mégis tudta, hogy ott vannak.
Meg akarta mozdítani a kezét, szólni akart, hogy itt van, hallja őket, de túl gyenge volt. Erősen koncentrálva ki akarta nyitni a szemét, de minden próbálkozása kudarcba fulladt. Börtönének rácsa erősebbnek bizonyult nála.
Még mindig a simogató kézbe kapaszkodott, még mindig hitt benne, hogy van remény.
Erősen próbálkozott, és teljesen kifáradt. Egyre reménytelenebbül próbálta a körülötte állók tudtára adni, hogy ott van. Valaki fizikailag is megfogta a kezét. Szerette volna megszorítani, de túl erőtlen volt hozzá.
Jó volt tudni, hogy a családtagjai ott vannak körülötte, hallotta ahogy halkan beszélgetnek. Ez reményt adott neki, tudta, hogy mellette vannak.
Aztán a kéz elengedte, és csönd lett. Otthagyták, elmentek mellőle, teljesen egyedül volt. Lemondtak róla, mert nem tudott válaszolni. Azt hitték már vége, mert gyenge volt mozdulni. Feladták a reményt.
Zuhanni kezdett, és ezzel együtt kihunyni látszott a remény szikrája is. Újra magányosan ült börtönében, teljes kilátástalanságban.
Tovább várt, várt a kézre még sokáig, de az nem jött, vagy csak ő volt már fáradt ahhoz, hogy megérezze? Nem hallotta már a hangokat sem. Némaság vette körül, és hideg.
Lassan kezdte feladni.
**********************************
Reggel, félálomban halk beszélgetés ütötte meg a fülem.
Donna és Frankie tárgyalták meg az éjszaka eseményeit.
- Éjjel pánikrohama volt Amynek egy rémálomtól. - tájékoztatta Frank Donnát. - Nyugtatót kapott, hogy tudjon aludni. Azt hittem... uhh... azt hittem megfullad.
- Szegény kislány. De sajnos várható volt, hogy nem heveri ki könnyen. Az orvos mit mondott?
- Semmit, gondolom majd nektek, én nem vagyok hivatalosan családtag, nem velem beszéli meg Amy állapotát.
Donna nagyot sóhajtott.
- Még nem vagyunk túl a nehezén. És ráadásul itt van még Gee is...
Donna hangja megbicsaklott, és hallottam, hogy elsírja magát. Meglepődtem, mert eddig mindig olyan erős volt, tartotta magát. Úgy látszik ez már őt is nagyon megviselte.
- Ne haragudj Frank! - mentegetőzött. - Nem akartam kiborulni, csak... a fiam, az unokám... Istenem, mi jöhet még!
Egy újabb zokogás, ami aztán hamar abbamaradt, és Donna, leküzdve könnyeit, folytatta.
- De Amy nem vehet észre semmit! Neki nem szabad látnia a kétségbeesést. Ugye megérted?
- Persze!
- Főleg most, hogy rajta is kezd kijönni... nem tudhatja meg, hogy.... az apja állapota rosszabbodott.
Jeges kéz markolt a szívembe. Hogyhogy rosszabbodott Gerard állapota?
Úgy tűnt Frankie már tudott róla, mert nem lepte meg a hír.
- Pontosan mit mondott az orvos? - kérdezte szomorúan.
- Ha.... ha tovább romlik a légzése,... akkor gépre kell tenni. És az... akkor... egyre kevesebb a remény...
Donna ismét sírásban tört ki. Az én könnyeim is eleredtek, bármennyire is szerettem volna visszatartani őket.
Az nem lehet, hogy Gerard meghal! Nem veszthetem mindkét szülőmet!
|