Estére rendesen lefáradtam. A sok jövés-menés, és az aggódás teljesen kikészítettek.
Éjszakára Frankie állt őrt Gerard mellett(!). Mikor megérkezett leült mellé, nézte egy darabig, megfogta a kezét, megsimogatta az arcát, majd gondolt egyet, fölé hajolt, és megcsókolta. Várt egy kicsit, majd csalódottan sóhajtva visszaült a székre.
Mikor észrevette, hogy nézem megvonta a vállát.
- Csak... megpróbáltam, hátha használ,... mint a mesében. - hebegte zavartan. Annyi fájdalom volt a hangjában, hogy meg lehetett volna vele tölteni egy stadiont.
Ahogy ezt mondta, olyan volt mint egy igazi királyfi, aki a szerelmét akarja feltámasztani egy csókkal. Csak sajnos ez most nem jött be.
Odamentem hozzá, és megöleltem. Éreztem, ahogy remeg a teste, de még elég jól tartotta magát, bár gondolom, hogy csak előttem. Ha nem lettem volna ott már biztosan a lepedőt áztatja könnyeivel. Szegény Frankie!
Visszamentem az ágyamba. Fura, eddig azt hittem, hogy nem fogok tudni aludni az átélt események után, ehhez képest pillanatok alatt leragadtak a szemeim, és elnyomott az álom.

Iszonyú rémálmom volt. A nap annyi aggódással, és olyan gyorsan telt, hogy eszembe sem jutottak az átélt szörnyűségek, most azonban minden elfojtott rettegésem előbukkant, és a félelem fojtogató hullámai rám törtek.
Álmomban kommandósok üldöztek. Nem tudtam elég gyorsan futni, és a távolság köztünk egy csökkent.
Az egyikük utolért, megragadta a lábam, és lerántott a földre. A hátamra fordultam, és szemben találtam magam egy géppisztoly csövével. Felnéztem a kommandósra, aki rám fogta a fegyvert, és észrevettem, hogy egy golyó ütötte, hatalmas lyuk tátong a homloka közepén. Ahogy jobban szemügyre vettem felismertem támadóm. Az engem fogva tartó bankrabló volt az.
- Most megdöglesz az apáddal együtt! - sziszegte a fogai közt, és megfeszült az ujja a fegyver ravaszán.
Halálra rémülten meredtem a szemében, mikor a homlokán lévő sebből előmászott egy hatalmas madárpók. Leereszkedett a férfi állán, végigmászott a puskacsövön, és egyenesen felém tartott.
Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon, hirtelen levegőt sem kaptam. A nyakamhoz nyúltam, és éreztem, hogy egy hatalmas kígyó tekeredik a nyakamra köré, teljesen elzárva a levegő útját.
A kígyó iszonyú erővel szorított. Próbáltam szabadulni, de a férfi rálépett a hasamra, és moccanni sem tudtam, a kígyó pedig tovább szorított. Már szinte hallani lehetett a csigolyáim ropogását.
Tátott szájjal, levegő után kapkodva láttam, ahogy a pók egyre közelebb ér hozzám. Leereszkedett a puskacsőről, végigmászott a mellkasomon, és egyenesen a szám felé tartott.
Éreztem, ahogy undorító, szőrős lábai a nyelvemet tapossák.
Tudtam, hogy itt a vég! MEG...FUL...LA...DOK!!!
- Amy! AMY! Térj magadhoz! - ordította valaki a fülembe úgy, hogy majd megsüketültem tőle.
Valaki erősen megrázott. Még mindig nem kaptam levegőt, tüdőm szinte sípolt a oxigénhiánytól.
- AMY! AMY! Jöjjenek gyorsan!
Rohanó léptek zaját hallottam, erős kezek megragadtak meg. Egy maszkot nyomtak az arcomra, amin keresztül tiszta oxigén áramlott. Remegésem lassan alábbhagyott, a levegő is eljutott a tüdőmbe, és szépen, lassan lecsillapodtam. Lihegve, nehézkesen vettem a levegőt, a maszkot még mindig az arcomra szorítva.
- Jobban vagy? - láttam meg Frankie arcát fölöttem. - Alaposan rám ijesztettél!
- Mih... töhr... ténhnt? - kérdeztem még mindig levegő után kapkodva.
- Fuldokolni kezdtél, meg kiabáltál.
Közben már láttam, hogy egy orvos, és egy nővérke sietett a segítségemre.
- Most már minden rendben lesz! - magyarázta az orvos Frankienek. - Rohama volt, de már vége.
- Álmodtam.... valamit... - próbáltam magyarázni - üldöztek, aztán...egy kígyó, meg akart fojtani, meg egy pók... a számban...- szépen, lassan ismét elfogott a pánik, és megint remegni kezdtem.
- Jól van, semmi baj, csak egy álom volt! - nyugtatgatott mosolyogva a nővérke. - Már elmúlt! Próbálj meg aludni.
Ahogy becsuktam a szemem újból az álom képei jelentek meg előttem. Éreztem, hogy megint remegek, és múló rosszullétem erősödik.
- Doktor úr, megint! - szólt a nővérke.
- Semmi baj Amy, nyugodj meg! - hallottam Frankie kellemes hangját, és éreztem, ahogy megsimogatja verejtékes arcomat.
A nővérke közelebb hajolt.
- Jól van Amy, most egy pici szúrást fogsz érezni. Ez egy kis nyugtató, hogy jobban tudj aludni.
Ahogy ezeket mondta már adta is az injekciót.
- Most már rendben lesz. - fordult az orvos Frank felé. - Reggelig aludni fog, mint a bunda.
- Köszönöm! - hálálkodott Frank remegő hangon.
A doki és a nővérke kimentek, Frankie pedig letelepedett az ágyam mellé.
A pilláimat akkor már ólomsúlyok húzták lefelé, alig bírtam nyitva tartani a szemem.
- Frankie, köszönöm, hogy... itt... vagy...- motyogtam kábán.
- Érted mindent. - felelte bánatos mosollyal az arcán.
- Ne... haragudj, hogy... ennyi baj van... velem.
- Haragudni? Jaj, dehogy! Ne beszélj butaságokat! Értetek bármit megtennék! - átnézett Gerard ágyára. - Csak gyógyuljatok meg! - hallottam a hangján, hogy mindjárt sír.
- Én... nem... vagyok... be...teg... - motyogtam még utoljára, aztán elnyelt a sötétség, és álomtalan alvásba süllyedtem.