Gerard körül hirtelen minden lelassult, mintha egy vastag fal magasodna közte és a külvilág zajai között. Különös érzés fogta el, rémes, meghatározhatatlan félelem, amely lassan terjedt szét a vénáiban, akár a legalattomosabb méreg. Az egyetlen dolog, amit hallott, a saját kapkodó lélegzése volt. Halálra váltam bámulta a rászegeződő pisztoly csövét, és egyetlen kérdés fogalmazódott meg benne, miközben szemtől szembe állt testvére hasonmásával.
Meg fogja tenni??
Aztán a pillanat elmúlt, Mikey leeresztette a pisztolyt. Pár másodpercig némán, szavak nélkül nézték egymást, azonban Gerard akárhogy is igyekezett, semmilyen érzelmet nem tudott kiolvasni öccse tekintetéből. Majd Mikey olyat tett, amire a legkevésbé sem számított: a saját fejéhez emelte a fegyvert.
- Ne!!! - Gerard öntudatlanul cselekedett, odaugrott hozzá, és megpróbálta elvenni tőle. Azonban ahogy a kezük összeért, az égető fájdalom áramütés módjára hasított belé. Csupán egy hatalmas villanást látott, majd a pisztoly dörrenése harsant, és mindketten egyensúlyukat vesztve a földre zuhantak. Gee látta, hogy a fegyver kiesik öccse kezéből, és kezdetben fel sem merült benne, hogy akármelyiküket is eltalálhatta volna. Öröm árasztotta el, hogy végre sikerült megakadáloyznia a szándékát, és megmenthette az életét.
Azonban amikor kissé feltápászkodott, lenézett, és a pillantása találkozott Mikey kifejezéstelen, öveges tekintetével, majd megpillantotta az egyre növekvő vértócsát alatta, jeges kéz markolt a szívébe.
- Mikey... - suttogta, és habár tudta, hogy ez nem az ő testvére, legalább olyan fájdalmat érzett, mintha az lenne.
Ott volt a lehetőség, hogy megakadályozza a halálát, de nem sikerült. Nem tudja megmenteni az öccsét... nem képes rá. Nincs elég ereje ahhoz, hogy visszahozza.
Nem bírom tovább! Én ezt nem fogom tudni végigcsinálni! - gondolta keservesen. A félelemtől teljesen elgyöngülve a földre rogyott, fejét Mikey mellkasára hajtotta. Saját helyzete annyira kilátástalannak, reménytelennek tűnt, hogy képtelen volt tovább visszafojtani a könnyeit, amelyek most kis, csillogó patakokként folytak le az arcán.
Úgy érezte, minden eddigi prbálkozása hasztalan volt, kudarcba fulladt. Elvetétk mindenét, a szeretteit, a barátait, az egész életét, é őedig hasztalan küszködik a végzet dühösen tomboló hullámai ellen, amelyen menthetetlenül összecsapnak a feje fölött, és lassan már a fény sem szűrődik át a víz egyre távolodó felszínéről. Itt van ebben az elátkozott kastélyban, és talán sohasem fog hazatérni... ha ugyan lenne hova.
Váratlanul halk, kárörvendő kuncogás hangja ütötte meg a fülét. Könyes szemekkel felpillantott, és a szívébe maró gyűlölet hasított, amikor megpillantotta a fölötte álló Ayeshát.
- Szegény, szegény lélek... - csóválta a fejét a nő, és színpadiasan sóhajtott. - Drágám, ő csak egy hasonmás. Nem a testvéred.
Tudom, akarta Gee felelni, de sehol sem találta a hangját.
- Ezt nem gondoltam volna. Ennyi küzdelem után, ilyen hamar feladod...? - lehajolt Gerardhoz, és elgondolkodva kisimította a fekete tincseket sápadt arcából. A férfi megborzongott ujjainak hideg érintésétől, de nem mozdult. - Figyelj rám. Te csak egy kósza lélek vagy ebben a világegyetemben... ugyan, mit veszítesz, ha ez most nem sikerül? Ha nem tudod az öcsédet visszaszerezni? Mit számít ez?
- De ő számít nekem... - motyogta Gerard alig hallhatóan.
- Mennyire? - kérdezte Ayesha. - Képes lennél az életedet adni azért, hogy aztán neki talán - csak talán valamivel több reménye legyen?
Gee egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán ugyanolyan gyorsan vissza is nyerte a bátorságát, hiszen ha nem így lenne, nem jutott volna el idáig. Nem kellett felelnie, Ayesha így is kiolvashatta a szeméből a választ.
- Rendben, nekem így is jó. - fölállt ,és intett Gee-nek, hogy ő is tegyen így, majd így szólt: - Segíthetek rajtad.
Gerard először nem értette, mire céloz. - Mi?
- Jól hallottad. Megkönnyíthetm a dolgodat. - hangjában eddig ismeretlen könnyedség csendült.
Gee értetlenül nézett rá, de ő csak nevetett
- Mivel kérted a segítségemet, én nem tagadom meg tőled... - felelte mosolyogva, majd a következő pillanatban Gee érezte, hogy valamilyen láthatatlan erő szoros indák módjára fogja le, hogy képtelen megmozdulni.
Mi ez az egész?? - gondolta rémülten.
- Nem kell félned. Talán az elején egy kicsit fájni fog, de ígérem, hogy egyszer még hálás leszel ezért. - mondta Ayesha, hangjában némi rejtett káröröm csendült. Gee tudta, hogy egy szava sem igaz, és egyre kétségbeesettebben küszködött, hogy kiszabadulhasson.
- Csupán azt kell tenned, amit mondok. - folytatta a nő ugyanolyan higgadtsággal, miközben rezzenéstelenül figyelte tehetetlen "harcát". - Arra kérlek, gondolj a legelső emlékedre Mikey-ról! A legelsőre! - utasította.
Gerard makacsul ellenállt, de úgy érezte, az emlékek akaratlanul is felrémlenek előtte. Megpróbálta elhessegetni pket, azonban ahogy Ayesha megérezt az ellenállását, így szólt:
- Vigyázz, nehogy megégesd magad!
És valóban, Gee akkorpillantotta meg az előtte lebegő, szikrázó vörös füstöt. Első gondolata a menekülés volt, azonban még mindig képtelen volt szabadulni. Rémülten figyelte, ahogy a szikrák egyre közelednek felé, és most már tudta, hogy nincs menekvés.
Az első emléked Mikey-ról... - visszhangzottak a fejében Ayesha szavai, amelyek mostani gúnyos kacajával vegyültek, majd a kibírhatatlan fájdalommal, amit az égető füst okozott, ahogy lassan körüllengte és elborította.
Minél jobban küzdesz, annál jobban fog fájni! - hallotta újra a nő hangját.
Aztán hirtelen megjelent előtte egy kép, akár egy álom apró részlete. Két kisfiút látott, felismerte bennük Mikey-t és önmagát. Vidáman, hangosan kacagva futkároztak a zöldellő füvön, mígnem a kis hároméves Mikey véletlenül megbotlott, és csúnyán elesett. Ő azonnal odarohant hozzá, hogy fölsegítse,é s megnyugtassa, vigasztaló szavai lehetetlenül távolinak tűntek. Aztán a másodperc töredékéig mintha megállt volna a kép, s akövetkező pillanatban nyomtalanul eltűnt, üres, mély sötétséget hagyva maga után, mintha vele együtt minden más emlék is kitörlődött volna. Helyettük a fájdalom újult erővel hasított belé, maga előtt látta a vörösen úszkáló foltokat, és képtelen volt visszaemlékezni, mit is kért tőle Ayesha az imént... A zuhanás émelyítő érzése töltötte el, a fájdalom egyre csak fokozódott, s ő ordítani akart, de képtelen volt rá. Valahol távol ismeretlen kiáltás szűrődött át a reménytelenség ködén, de képtelen volt kivenni a szavakat. Aztán Ayesha suttogását hallotta, és a következő pillanatban minden elsötétült. Békés, biztonságot árasztó csönd nehezedett rá, ahol már nem fájt semmi.

Mikey kétségbeesve nézte, ahogy a szikrázó füst egyre közeledik Gerard felé, és tehetetlenül próbál kijutni börtönéből. Tudta, hogy ő sem tehet semmit, Ayesha csupán elé tárta a képet, és ő még mindig ugyanott van, a cellája fogságában. A tudat, hogy innen kell végignéznie, ahogy az a nő végez a testvérével, kibírhatatlan volt a számára.
- Gerard! - kiabálta, de hangja elenyészett a sötétségben. Látta Ayesha önelégült mosolyát, tudta, hogy rövidesen az összes emlék az ő birtokában lesz, amely eddig Gerardé volt. Nem bírta tovább nézni a bátyja szenvedését, a cella sarkába húzódott, fejét a térdére hajtotta, és próbálta elhitetni magával, hogy ez csak egy csalóka álom, ez nem a valóság.
Csak álom... nem a valóság...
Amikor végül felpillantott, legalább olyan fájdalom fogta el, mint amilyet Gerard érezhetett. Tudta, semmi esélye, de nem bírta elviselni. Az utolsó dolog, amit látott, testvére alakja volt, ahogy élettelenül esik össze, s nem mozdul többet, majd a kép szertefoszlott.
Vége, gondolta kétségbeesetten. Ayesha legyőzte... nem tudtam segíteni. Nem tudtam megmenteni.