Hófehér falak közt ébredtem. Ahogy kinyitottam a szemem Donna aggódó arcával találkozott a tekintetem. Beletelt pár percbe mire visszaemlékeztem, hogy mi történt velem, és rájöttem hol lehetek.
- Amy? Ébren vagy? - szólítgatott halkan Donna.
- I... gen. - nyöszörögtem. Nagyon kába voltam még.
Lassan, szinte kockáról kockára úsztak be agyamba a képek arról, hogy mi történt.
- Kórházban vagy kicsim. - felelte fel sem tett kérdésemre, és megsimogatta az arcomat.
- Igen, tudom. - válaszoltam, és felemelve a fejem egyre magasabbra tornáztam magam a párnán. - Mi történt?
- Mire emlékszel?
- Azt hiszem.... lelőtték a bankrablót... - próbáltam összerakni az elmúlt eseményeket.
- Igen. És te ott voltál mellette, és sokkot kaptál, vagy valami ilyesmi. A mentőorvosnak be kellett téged nyugtatóznia, annyira rúgkapáltál. Jaj Amy, annyira sajnálom!
Donna fölém hajolt átölelt.
- Nem szabadott volna kitenni téged annak a szörnyűségnek! Ne félj, a kommandósok meg is kapták a magukét, de... tudod ők csak a munkájukat végezték. Úgy ítélték meg, hogy életveszélyben vagy, ezért lelőtték azt az embert.
Igen, most már mindenre emlékeztem. És hirtelen eszembe jutott még valami.
- Apa! - kiáltottam fel. - Felborult a kocsijuk! Mi történt vele?
Donna elhallgatott, arcán mélységes fájdalom jelent meg. Az az álca, amit eddig viselt a jelenlétemben, most leomlani látszott.
Az arcomon egy könnycsepp gördült végig, agyamban már a legrosszabb válasz zakatolt Donna arckifejezése láttán.
- Ő is... itt van. - felelte végül nehézkesen.
- Hol? - támadtam le, és már fel is pattantam az ágyról. Mozdulatom túl hirtelenre sikerült, mert megszédültem, és visszaestem, de ez sem tántoríthatott el a célomtól. Mindenáron látni akartam Gerardot.
- Amy, gyenge vagy még. Nem szabad fölkelned. - nyomott vissza Donna finoman az ágyra.
- Kérlek, mond meg mi történt vele! - könyörögtem neki. - Ugye... ugye él?
- Igen, él. - bólintott Donna, és egy kövér könnycsepp gördült le az arcán.
- De nincs túl jól ,ugye? - faggatóztam tovább. Egy néma fejrázás volt a válasz.
Csodáltam Donnát, hogy mellettem van, ahelyett, hogy a fia mellett lenne, de előbb megkaptam a választ, mielőtt még feltettem volna a kérdést.
- Linn mellette van.
Azonnal felugrottam, és nem törődve szédüléssel, és fájdalommal, elszánta indultam az ajtó felé.
- Oda akarok menni hozzá.
Donna tiltakozni akart, de látva arckifejezésemet, inkább ő is felállt, és belém karolna átvezetett a szomszéd szobába.

Ahogy beléptünk Lyn-Z felkapta a fejét a zajra, majd mikor meglátott halványan elmosolyodott.
- Amy, jobban vagy? - kérdezte.
Csak bólintani volt erőm, mert közben megláttam mögötte Gerardot.
Bekötött fejjel, csukott szemmel feküdt, mindkét karjából infúziós csövek álltak ki. Most nem tudott tiltakozni a szörnyűséges tűk miatt. Bár tudott volna!
Az arca nagyon sápadt és beesett volt. A feje tetején díszelgő kötés alól kilógtak fekete hajtincsei, az orra és a szája sarka csúnyán belilult az ütéstől, amit a bankban kapott. Azt mondjuk jó jelnek vettem, hogy magától lélegzik, bár az EKG gép jelenléte nem volt túl biztató.
- Hogy... van? - kérdeztem sírással küszködve. - Ugye rendbe fog jönni?
Leültem Linn mellé, aki átkarolta a vállamat.
Donna átment a túloldalra, Gee fölé hajolt, és elsöpört egy odalógó, kósza tincset fia szeméből.
- Amy... - nézett fel rám Donna, miután leült. - Gerard... kómában van. És nem tudni mikor ébred fel, vagy hogy felébred-e egyáltalán.

Donna bejelentését néma csönd követte. Jelenleg én vagyok az egyetlen aki még nem tudott erről. Kiderült ugyanis, hogy két napot átaludtam, köszönhetően az orvosoknak. Jobbnak látták ugyanis, ha altatnak. Na de két napig?!
Mindhárman néma csöndben néztünk Geere, aki rezzenéstelen arccal aludta nagyon mély álmát.
Linn megfogta férje kezét, a sajátjába vette, és lehajtott fejjel, szinte észrevétlenül sírdogált. Láttam, ahogy időnként megforgatja Gerard gyűrűsujján a karikagyűrűt, és megsimogatja a mozdulatlan kezet.
- Hol... sérült meg? - kérdezte hosszas hallgatás után.
- A fején. - mutatott Donna a Gee fején díszelgő turbánra. - Egyébként sehol máshol. Azt mondták óriási szerencséje volt még így is. A két bankrabló egyike meghalt az ütközés pillanatában, a másik pedig lebénult.
Bár nem szokásom más emberek kárán vidulni, de most úgy éreztem, hogy megérdemelték a bankrablók, amit kaptak.