Síri csend telepedett a társaságra, ahogy Geere vetettem magam, és védelmezőn fölé borultam.
- Ne bántsátok! - sírtam kétségbeesetten.
Gerard a földön térdelt, arcára szorítva a kezét, és fájdalmasan nyöszörögve hajolt előre. Néhány pillanatig fel sem fogta, hogy ott vagyok mellette, talán elkábulhatott az ütéstől, mert egyáltalán nem reagált rám.
Reagáltak viszont a bankrablók. Egyikük megragadott a pólómnál fogva, és nemes egyszerűséggel felhúzott, hogy a lábam csak úgy kapálózott a levegőben.
- Hát te? - nézett velem farkasszemet főnök. - Te meg ki vagy? Azt mondtad apa? - tétován társára nézett, aki a legjobban informált volt eddig zenei ügyekben, de az is csak rázta a fejét.
- Én nem tudom! Nem hallottam róla, de attól még lehet a lánya! - mentegetőzött a fiú.
- Ez egy érdekes fejlemény! - jelentette ki a főnök, és Gerardhoz fordult. Megragadta, és a kabátjánál fogva és felrángatta földről. - Ő tényleg a lányod? - szegezte neki a kérdést.
Úgy tűnt Gee csak most fogja fel, hogy mi történt körülötte. Kábán nézett szét a mellette állókon.
Mikor meglátott rémület tükröződött a szemeiben, de hamar visszanyerte a lélekjelenlétét, és a tőle telhető legnagyobb csodálkozással megszólalt.
- Nekem lányom? Ugyan már! - adta a nagymenőt. - Csak valami kis fangirl lehet, aki villogni akar!
Mindezek mellé úgy nézett rám, hogy már én is kezdtem elhinni, hogy nem vagyok a lánya. Tökéletesen alakította a nagymenő rockkert, akinek nemhogy gyereke, de igazán még rendes családja sincs. Ha mindezt a megfelelő időben és helyen teszi, talán még Oscart is kaphatott volna érte, de itt és most nem voltam biztos benne, hogy célravezető ez a színjáték. Tudtam, hogy engem akar vele védeni, mégis megrettentem, hogy mit fognak művelni vele, ha kiderül, hogy hazudott.
Próbáltam a szemébe nézni, hogy megpróbáljam lebeszélni a további hazudozásról, de nem nézett rám az istenért sem.
A bankrablók főnöke intett jól informált társának, aki erre azonnal az egyik számítógéphez ugrott, és keresgélni kezdett a net-en.
Az lett amire számítottam. Alig telt el néhány perc, már szólt is a főnöknek, hogy menjen oda hozzá.
- Hmm... egész jó próbálkozás volt, de sajnos nem jött be! - jött vissza a fickó, és közvetlenül Gerard elé állt. - Na persze a szerető apa, aki félti szegény kislányát! Megértem én, hogyne érteném! Csak az a gond, hogy ettől még hazudtál nekem. És mi jár a hazug embernek...?
Ahogy ezeket kimondta már ütött is. De még mielőtt ökle célba ért volna a nyakába ugrottam, és ezzel kibillentettem az egyensúlyából.
Két társa azonnal reagált, és leszedtek főnökük hátáról. Hátra szorították a karjaimat, és erősen tartottak, nehogy megint megpróbálkozzak valamivel.
Nagyon fájt amit csináltak. Olyan erősen szorították a csuklóm, hogy belesajdult, arról nem is beszélve, hogy ellenkeztem, ezért majdnem kitörték a karomat.
- Harcias egy kiscsibe vagy, hallod-e? - szólított meg a főnök, és rendbe szedte kissé megtépázott ruházatát. - Vajon kitől tanulhattad? - Geere nézett, ki a földet bámulta. - Hát nem az apádtól, az biztos! - vetette oda neki.
Tény, hogy Gerard nem az a kifejezett verekedős típus, bár meg tudja magát védeni, ha szükséges, kivéve ha fegyvert fognak rá.
Az már korábban is feltűnt, hogy mióta közvetlen közelről szembenézett a bankrablók fegyvereivel, azóta teljesen le van fagyva. Olyan, mintha nem is ő lenne. Persze ez egyáltalán nem csoda. Senki nem viseli túl jól, ha egy gépfegyvert nyomnak a halántékához.
Úgy tűnt a főnöknek elment a verekedős kedve, mert csak egykedvűen intett Gerardnak.
- Ülj le! - mutatott az egyik sarokba a földre. - És te is mellé! - szólt rám. - ezzel taszított egyet Gerardon, amitől előrebukott, és némi botladozás után a sarokban kötött ki. Az engem fogva tartó megragadott, és mellé lökött a földre.
Ahogy egymás mellett voltunk azonnal átöleltük egymást.
- Nagyon fáj? - kérdeztem halkan megvizsgálva az orrára száradt vért, és a körülötte lassan feldagadó bőrt.
- Kibírom! - felelte csüggedten. - De neked nem szabadott volna elárulnod magad!
- Tudom, de... nem bírtam nézni, hogy bántanak! Ne haragudj! - rimánkodtam, és a mellkasára hajtottam a fejem, ő meg magához szorított. - Mi lesz most? - kérdeztem sírással küszködve.
- Nem tudom. - felelte őszintén.

A bankrablók közben újabb kupaktanácsot tartottak.
- Magunkkal visszük mindkettőt. - jelentette ki végül a főnök.
- De úgy sokan leszünk egy kocsiban. Ha üldöznek minket nehéz lesz lerázni a súly miatt. - érvelt egyikük.
- Ez igaz! Akkor kérünk még egy kocsit! Külön-külön visszük őket. A zsákmányt is elfelezzük, így több esélyünk van, hogy valamelyikünk megússza. Kétfelé nehezebb figyelni!
Magyon megrémültem. Ez azt jelenti, hogy el akarnak választani Gerardtól. Azt akarják, hogy két különböző kocsiba szálljunk be. Nyilván azért kell velük mennünk, hogy a rendőrök ne kockáztassanak az üldözésnél.
-Igen, így jó lesz! - egyezett bele végül a főnök, és leadta a másik „kocsirendelést” a rendőröknek.

Óráknak tűnő várakozás után végre megérkezett az két sportkocsi.
-Na nyomás! Kezdetét veszi a kéjutazás! - jelentette be az egyik fegyveres és felráncigált minket a földről.
Mindkettőnk kezét megkötözték a hátunk mögött. Én mentem a főnökkel, Gee meg a másik kettővel.
Lassan kiaraszoltunk az utcára. Mi, Gerarddal mentünk elöl a bankrablók pedig a takarásunkban igyekeztek elérni a némileg biztonságot jelentő autót.
Ezek voltak a legnehezebb percek. Tisztában voltam vele, hogy mindenhonnan mesterlövészek vesznek célba bennünket, és elég egy félresikerült mozdulat, és nekünk végünk!
Rengeteg tévéstáb várakozott a felállított kordonon kívül, őrült vakuvillogás kísérte azt a pár méteres utat, amit a kocsikhoz meg kellett tennünk. Ha nem lettünk volna életveszélyben talán még élvezhettem is volna a rivaldafényt!
Egy örökkévalóságnak tűnt mire elértünk a kocsikhoz. Beszálltunk, és ott már biztosak lehettünk benne, hogy nem fognak lőni, mert az túl kockázatos lenne.
Bent a kocsiban a pasi bekötötte rajtam biztonsági övet, de úgy, hogy valahol hátul megszorította, és mivel meg volt kötözve a kezem moccanni sem tudtam.
Elindultunk hát, elöl az a kocsi, amelyikben Gee volt, mögötte pedig mi.