Gerard, amint hazaért, első útja a hálóba vezetett, azonban a levél addigra már nem volt ott. Leült az ágy szélére, a kezébe temette az arcát, és mélyet sóhajtott. Hiába próbálta földolgozni, képtelen volt elhinni, hogy még a legjobb barátja sem ismeri föl. Bele sem mert gondolni, mi lenne, ha ismét ellátogatna a szüleihez - Ayesha bizonyára elintézte, hogy mindenki elfelejtse őt. Talán már a rendőrök is.
Ahogy ezt végiggondolta, rájött, hogy most már teljesen egyedül van ebben a világban. Ugyan eddig sem akadt, aki mellette állna, de most még annyi segítsége sincs, amennyi eddig volt. Így hát nem teljesen mindegy, mit tesz? Ha örökre eltűnik a föld színéről, az sem fog feltűnni senkinek. Senkit sem érdekelne egy néhai énekes, akinek mindenét elvették, és már csak a saját lelkierejében bízhat - már ha az elég erős, és kitart addig, amíg kell. Ha nem... akkor az egésznek semmi értelme. Azonban a jövőt nem lehet előre megjósolni, vakon kell bízni benne, és reménykedni.
Tehát, ha ő most úgy dönt, hogy vége, föladja, talán elúszik az utolsó reménye is. Ha viszont - még ha kevés az esélye is - tovább küzd, ki tudja, mit hoz a jövő. Talán valamivel sikerül megtörnie Ayesha hatalmát, vagy egyszerűen meggyőznie, hoogy semmi értelme annak, amit csinál. Csak az a baj, hoy ebben még ő maga sem biztos; valószínű, hogy igenis van értelme, csak épp nem az ő javukra.
Aztán hirtelen rájött valamire. Minek emészti magát ilyesmi miatt? Ugyan, mit számít már az ő megcsonkított élete? Tétlenül nem ülhet, ha viszont belehal a küzdelembe, hát belehal. Kit érdekel?
- Nem gondolhatsz ilyesmire!! - szidta le magát. Mégis hogyhogy kit érdekel? Mikey-nak szüksége van rá! Nem filozofálgathat itt ilyenekről, amikor van két napja, hogy cselekedjen. Na de hogyan?
Az előző, elveszettebb énje ismét kezdte átvenni az uralmat fölötte. Igen, ha nem tud hogyan nekiállni, hát hagyja a fenébe az egészet. Az ő életének már úgyis mindegy.
Két ellentétes érzés küzdött benne - az egyik váltig állította, hogy igenis, küzdenie kell, nem hagyhatja cserben az öccsét, hiszen ő az a személy, akiért akár a világ végére - és még annál is tovább - elmenne. A másik énje pedig épp az ellenkezőjét akarta: hagyja ezt az egészet, úgysincs esélye, úgyis teljesen beleőrül. Bár, már most belerokkant. Ezt pedig - akármennyire bántotta is - nem csak a negatív érzései állították.
- Kezdek megőrülni... - motyogta. Hiszen nem sokkal ezelőtt még vidáman cseverésztek Mikey-val és a srácokkal, nevettek, ugratták egymást, boldogok voltak. Akkor még hitt a világban, bízott benne. Most már egyenesen fél tőle.
Felállt, és inkább azon kezdett gondolkozni, hol lehet ez a hely, Ayesha "birodalma". Tehát egyáltalán nem valóságos, hiszen gondolatban kell eljutnia oda, de valahol mégis az, mert... mert egyszerűen az.
Úristen! - gondolta. És ha Bob-éknak az elejétől fogva igazuk volt? Ha tényleg csak képzelődik? Ennyire elmezavaros lenne?
- Tiszta hülye vagy! - bosszankodott. Ha képzelte volna, akkor Ayesha sem létezne... viszont egy autóbalesetet, egy börtönből való megszökést nem lehet máshogy megmagyarázni. Hallucinálnia meg annál inkább, hiszen a bizonyítékokat még mindig magán viseli - gondolt keserűen a számtalan seb fájdalmas emlékére, amelyet most is érzett.
- Hagyd már abba! Nem ülhetsz itt, miközben Mikey életveszélyben van! - szinte fel sem tűnt neki, hogy magához beszél.
Most, azonnal el kell jutni a arra a helyre. Becsukta a szemét, és erősen rákoncentrált. Pár másodperc múlva szinte már érezte a jól ismert szédülést, és azt gondolta, sikerült. Kinyitotta a szemét.
Semmi.
Majdnem fölnevetett. Persze, hogy hihette, hogy csak úgy eljut ide? Amíg nem tudja, hova is tulajdonképpen, semmi esélye.
Ahogy ez végigfutott az agyán, a megoldás rémisztő hirtelenséggel tárult a szemei elé. Hiszen ha se nem valóságos, se nem képzeletbeli, kell is lennie valahol, de ugyanakkor gyalog nem lehet elérni oda, akkor csak egyetlenegy válasz lehet.
A saját lelkében van. Ott van a megoldás, oda kell eljutnia. Mi sem egyszerűbb ennél! Hiszen, talán Mikey ténylegesen meghalt, de az iránta érzett szeretete és ragaszkodása elő, létező lényként jeleníti meg őt, a lehetőséget arra, hogy visszakapja - és hova máshová kéne elmennie ehhez?
Így már sokkal biztosabb volt benne, hogy sikerülni fog a dolog. Azonban ezzel a tudattal a félelem is feléledt benne. Vajon mi fogja majd ott várni? Ayesha egész biztosan nem ül tétlenül.
Nem érdekel, gondolta. Elmegyek, és kész.
Nem kell ide semmilyen felkészülés, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak bíznia kell önmagában... talán most utoljára hagyja itt ezt a világot, amelyhez mostanra már semmilyen érzelem nem köti, csak a múlt fájó emléke.
Leült az ágyra, és megpróbálta maga elé idézni a képeket. Olyan erősen koncentrált a titokzatos szoba körvonalaira, szinte maga előtt látta az összes bútor összes szegletét, a poros, már-már roskadozó könyvespolcokat, a falon függő festményt, rajta a furcsa, szőke lánnyal. És hirtelen azt vette észre, hogy közvetlen közelről nézi a képet, ott áll előtte. Meglepődött a hirtelen változástól, de legfőképp attól, hogy nem érzett semmit. Felemelte a kezét, de teljesen valószerűnek tűnt. Körülnézett; minden ugyanolyan volt, akár a legutóbbi alkalommal.

- Már vártalak. - szólalt meg váratlanul mögötte Ayesha hangja. Gee megpördült, és akaratlanul is összerezzent, amikor megpillantotta a nőt. Még mielőtt megszólalhatott volna, ő újra beszélni kezdett.
- Látom, te tényleg mindent megteszel az öcsédért. - csóválta a fejét. - Megszöksz a börtönből, szembeszállsz magával a halállal... ez előtt fejet hajtok.
- Te intéztél mindent? - kérdezte Gerard, és akárhogy is igyekezett, nem tudta elrejteni a hangjában felcsendülő gyűlöletet.
Ayesha furcsán nézett rá, majd ismét arra a magabiztos, kárörvendő mosolyra húzódott az ajka.
- Igen, van, amit én intéztem. De még mindig tudsz nekem meglepetést okozni... - kezdett el járkálni a férfi előtt, hosszú, fekete ruhája minden lépésnél halkan suhogott. - Tényleg alábecsültelek. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar rájössz arra, hogy juthatsz el ide... de most, hogy még ennyi időnk van, ne hidd, hogy csak úgy elmehetsz az öcsédért, és vissza. - kuncogott. - Előtte játszunk egy kicsit.
- Játszunk? - ismételte Gee döbbenten.
- Igen, játszunk. Kérdezz-felelek, remélem ismered.
Ez megőrült? - futott át az agyán.
- Nem, nem őrültem meg. - felelte Ayesha, mire Gerardot elárasztotta a düh. Még a gondolatai sincsenek biztonságban...?! - ...Tehát, készen állsz? A szabály egyszerű: én kérdezek, te válaszolsz. Ha hazudsz, tudni fogok róla. Rendben? Oké. - mondta választ sem várva. - Szóval... mikor is van pontosan Mikey születésnapja?
Gerard már éppen rávágta volna, hogy 1980. szeptember... szeptember?
Rémület kerítette a hatalmába. Akárhogy is erőlködött, képtelen volt emlékezni.
- Aha... - mosolygott Ayesha, ijedt arckifejezését látva. - Nem emlékszel?
- De! - felelte Gerard dacosan.. Dehogynem emlékszik, hiszen mindjárt itt van a nyelve hegyén... de lassan már a pontos évszám sem jutott az eszébe.
Nem! Nem, nem, nem!! Emlékezz már! - küszködött, de nem sikerült. Ayesha-nak igaza van. Elfelejtette.