Ahogy a reggeli nap első sugarai belopakodtak a sötétítő résein át kinyílt szemem. Az órára néztem, és meglepődtem, hogy milyen késő van már. Elmúlt 11 óra is. Úgy látszik a tegnap este izgalmai, és a sok sírás rendesen lefárasztottak.
Gerard még aludt. Néhány percig szótlanul figyeltem egyenletes szuszogását. Elborzadva gondoltam arra, hogy mi lett volna ha később jövök fel, és nem tudom megakadályozni, hogy bevegye azt a maréknyi nyugtatót. Nem tudtam ugyan, hogy mekkora adag lehet már halálos, de nem is szerettem volna megtudni.
Elkeserített a tudat, hogy Gee már több napja szedhette a gyógyszereket. Hangulatváltozásai, és tegnap esti kitörése legalábbis nagyon erre engedtek következtetni. És én nem vettem észre! Látnom kellett volna, jobban oda kellett volna figyelnem rá!
Még egyszer rá néztem, és mosolyogva simítottam végig az oldalán. Nem tudom mi lenne velem, ha őt elveszíteném, de nem is szeretném megtudni. Elhatároztam, hogy nagyon oda fogok rá figyelni ezentúl. Azt csak remélni tudtam, hogy még nem lett annyira függő, hogy ne tudjon magától leállni, de ha kell én segíteni fogok neki!
Lementem kávét főzni, hogy ha felkel a gőzölgő finomsággal köszöntsem.
Nem akartam felébreszteni, tudtam, hogy szüksége van a pihenésre, így leültem a nappaliba a tévé elé unalmamban.
Már eltelt több óra, délutánra járt az idő, de Gerard még mindig nem ébredt fel. Kávéval kezemben fölmentem hozzá a hálóba, és ugyan úgy találtam az ágyban, ahogy több órával ezelőtt feküdt, oldalra fordulva, egyik kezével a feje alatt. Annyira mélyen aludt, hogy meg sem moccant azóta.
Leguggoltam mellé, és keltegetni próbáltam. Először finoman megráztam a vállát, és a fülébe suttogtam, de semmi. Meg sem moccant, még erősebb rázogatásomra sem.
A kávét az orra alá dugtam, hátha az illatától felébred, de ezzel sem értem el semmit.
Elhúztam a sötétítőket, hogy fényár öntse el a szobát, de Gee erre sem reagált
Erősebben megrázogattam a vállát, és ettől lassan a hátára fordult, a feje pedig erőtlenül követte a mozdulatot. Most tűnt még csak fel, hogy mennyire sápadt. Egészen olyan volt, mintha halott lenne, de bőrnek puha melege, és egyenletesen emelkedő és süllyedő mellkasa meggyőzött az ellenkezőjéről.
Egyre kétségbeesettebben próbáltam felébreszteni, de sehogy sem sikerült. Lenéztem a földön szanaszét gurult gyógyszerekre. Az a szörnyű érzésem támadt, hogy ígérete ellenére mégis bevett belőle párat, azért nem tér most magához. Megszámoltam a szanaszét heverő pirulákat, de mivel fogalmam sem volt este mennyi hullott szét, nem is tudtam megállapítani, hogy hiányzik-e belőle.
Kezdtem bepánikolni, és ezen az állapoton nem segített Gerardnak tett fogadalmam sem, hogy nem árulom el senkinek a történteket.
Tanácstalanul ültem az ágy szélén, egyfolytában Gerard sápadt arcát néztem, és ahogy múltak a percek úgy erősödött bennem a gyanú, hogy ha nem teszek sürgősen valamit szörnyűség fog történni.
Tipródva nyúltam a telefonom után, kikerestem belőle Frankie számát, és még mindig hezitálva tartottam az ujjam a hívás-gombon, míg végül nagy levegőt véve lenyomtam.
Frankie az első kicsöngés után felvette.
- Szia, Amy! Mi a helyzet? - hallottam Frank izgatott hangját. Ő is sejthette, hogyha én hívom az nem jelenthet jót.
- Szia! - mondtam sírással küszködve. - Nem bírom felkelteni apát. Este elaludt, és azóta nem ébredt fel. Már mindennel próbálkoztam.
Próbáltam visszatartani a könnyeim, de mire a mondandóm végére értem már nem sikerült. Egyenesen belebőgtem a telefonba.
- Azonnal ott vagyok! - felelte Frankie. Nem húzta az időt kérdésekkel, hanem letette a telefont és már indult is.
Én addig Geevel maradtam a hálóban, és vártam a csodát.

Talán 10 perc telhetett el a telefon óta, és máris csöngettek.
Frankie állt az ajtóban lihegve, ziláltan.
- Hol van? - kérdezte.
- A... hálóban! - feleltem, és már rohantam is a nyomában fel a lépcsőn.
Frankie leült Gee mellé az ágyra és az arcát pofozgatta, miközben halkan a nevén szólította. Mikor meglátta a földön szétszóródott tablettákat rám nézett.
- Mi történt? - kérdezte.
Nem tehettem mást, el kellett mesélnem az este történteket, hisz ez most vészhelyzet volt a javából.
Frankie is megszemlélte a gyógyszereket, és tanácstalanul nézett vissza rám.
- Lehet, hogy mégis beszedett belőle? - kérdezte, miközben lágyan Gerard arcát simogatta.
- Nem tudom. Mi lesz most?
Frankie sóhajtva nyúlt a zsebébe a telefonja után.
- Bármennyire is szerettük volna elkerülni, muszáj mentőt hívni. És csak remélni lehet, hogy nincs késő!
Jeges félelem markolt a szívembe e szavak hallatán. Ha Gerardnak valami baja lesz, arról csakis én tehetek. Már régen szólnom kellett volna valakinek, vagy kihívni a mentőt, de én csak vártam, és lehet, hogy ezzel végzetes hibát követtem el.
Frankie már tárcsázta is a számot, mikor váratlanul megtört a mozdulata, és Gerardra meredt.
Én is odanéztem, és akkor vettem észre, hogy Gee nyögött egyet, és megmozdult. Sőt, nemcsak megmozdult, hanem a szemét is kinyitotta, és csodálkozva nézett vissza ránk.
- Hát ti? - kérdezte.
- Gerard, jól vagy? - nézett rá Frankie homlokráncolva.
- Persze, miért ne lennék jól? - ült föl a kérdezett, majd az órára nézett. - Te jó ég, már ennyi az idő? Jól elaludtam.
Úgy tűnt tényleg nincs semmi baja a kócos haján, és gyűrött arcán kívül.
Frankie váratlanul magához szorította, és úgy mesélte el neki, hogy nem tudtuk felébreszteni, ezért már épp hívni akartuk a mentőket.
- De... hát... nem vettem be semmit! - szabadkozott Gee. - Tényleg! Nem értem hogy aludhattam ilyen mélyen.
- Talán most pihented ki az előző napokat. - vélte Frank és elengedte Gerardot, hogy én is megölelgethessem.
- Ugye nem haragszol, hogy elmondtam Frankienek? Annyira megijedtem, hogy mi lehet veled. - mondtam.
- Nem haragszom, én is megijedtem volna. - válaszolt nevetve. - Köszönöm, hogy meg akartatok menteni!

Mivel már elég későre járt lementünk vacsorázni. Gerard farkaséhes volt, és annyit evett, hogy csak néztünk Frankkel. Talán most pótolta be az elmúlt napok koplalását.
- Vigyázz magadra, mert még elhízol! - poénkodott Frankie.
- Majd te vigyázol rám! - kacsintott rá sejtelmesen Gerard, miközben megfogták egymás kezét.
- Le kéne dolgozni egy kis tornával! - húzta tovább Frankie a hangulatot.
- Na jól van fiúk, én már itt sem vagyok! - álltam fel kacagva, és már vettem is a kabátomat, hogy kinézzek valami mozit magamnak.
Még az ajtóból utolért Gerard hangja.
- Amy! Köszönöm! -kiáltotta utánam.
- Igazán nincs mit! - intettem feléjük, és boldog voltam, hogy végre tényleg kibékültek, és úgy tűnik Gerard is rendbe jött.