Sötét felhők gyülekeztek a horizonton, az eső megállíthatatlanul szakadt New Jersey utcáira. Az egész város sötét hangulatot árasztott, napok, hetek, sőt, hónapok óta egyetlen napsugár sem hatolt át a felhők végtelen fátylán. Mintha a gyász, a reménytelenség mindenütt ott lebegett volna.
Gerard türelmetlenül dobolt ujjaival a kormánykeréken, és várta, hogy zöldre váltson a közlekedési lámpa az egyik forgalmas útkereszteződésnél.
- Gyerünk már! - szuggerálta idegesen, de úgy tetszett, mintha örökké itt kéne várnia. Aztán végül a piros fény mégis kialudt, és a zöld villant föl helyette. Gee megkönnyebbültem fölsóhajtott, és kicsit erősebben taposott a gázra, mint szeretett volna. Most még ez sem vonta el a gondolatait. Állandóan a cikk szavai visszhangzottak a fejében, újra és újra felevenítve előtte az emlékképeket.
Már éppen ismét elmerült a gondolataiban, amikor egy hirtelen hang zökkentette ki.
- Fájdalmas az igazság, nemde?
Gerard rémülten összerezzent, és majdnem félrerántotta a kormányt, de aztán - hála a reflexeinek - sikerült újra visszaszereznie az irányítást, így semmi baj sem történt. Azonban képtelen volt tovább az útra koncentrálni, főleg, amikor a visszapillantó tükörben egyenesen szembenézett Ayeshával. A rémület azonnal fölkúszott a gerincén, de aztán arra gondolt, ez is csak egy újabb buta tréfa lehet... Nem szabad megijednie.
Azonban Ayesha ezúttal nagyon is valóságosnak nézett ki.
- Tudod, néha elgondolkodom, miért küzdesz még mindig. Miért küzdesz azért, ami nem létezik? - kérdezte bosszús hangon.
Már megint kezdi...
- De létezik. - morogta Gee az orra alatt, tekintetét az útra függesztve. Kezével görcsösen markolta a kormánykereket, felkészülve bármire.
Ayesha halkan nevetett.
- Makacs egy természet vagy. Nagyon ragaszkodsz ahhoz, ami közel áll hozzád... éppen ezért választottalak téged.
- Ne akard elhitetni velem, hogy nem létezik, mert tudom, hogy nem igaz! - mondta Gee indulatosan. Óvatos pillantást vetett a visszapillantóra, s látta, hogy Ayesha összeszorítja a száját mérgében.
- Nem szerezheted vissza! - mondta végül. - Így mindent elveszítesz. A barátaid, a családod... s a végén te magad is elveszel! - hangja felerősödött, majd buborék módjára pukkant szét. Gerard lopva hátrapillantott. A nő eltűnt, de a szívét összeszorító rettegés továbbra sem szűnt meg.
Nyugi. Csak rád akar ijeszteni. Ne foglalkozz vele.
Már éppen sikerült kellőképpen megnyugodnia, amikor hirtelen érezte, hogy az autó gyorsulni kezd. Azonnal a fékre taposott, de az nem működött. Az eddig magába táplált nyugalma a pillanat töredéke alatt a semmivé foszlott. A sebességmérőre pillantott, és ijedten konstatálta, hogy a kis mutató egyre magasabb és magasabb érték felé mutat.
Ne dőlj be neki. Pontosan ezt akarja.
Próbált úrrá lenni a félelmén, de nem volt rá képes. Teljes mértékben elveszítette az irányítást a kocsi fölött, a tehetetlenség szinte megőrjítette.
Ez meg akar ölni! - gondolta, és egyre nagyobb pánik lett úrrá rajta. Mindaz, amit tehetett, hogy feszülten az útra koncentrált, amin nem kis döbbenetére, egyetlen autó sem járt akkor.
Jó, és most mi lesz? - kérdezgette magától, mintha választ várna. Jól tudta, hogy ennek az útnak egy éles kanyar van a végén, ráadásul nem teljesen veszélytelen helyen... Remegés lett úrrá rajta, ahogy meglátta, hogy az autó sebességge majdnem elérte a maximumot.
Mit akar ez velem? Ennyi lenne az egész? Ha valaki nem hajlandó engedelmeskedni neki, rögtön a halálba hajszolja?
A szívverése majd' a tízszeresére gyorsult, amikor látta, hogy az út eltűnik előtte. Egészen biztos volt benne, hogy nem fogja tudni bevenni a kanyart, főleg ilyen sebességgel. Eszébe jutott, hogy talán kiugorhatna, de az ajtó, akárhogy is próbálkozott, zárva volt.
Érezte, ahogy a rettegés hullámokban árasztja el, zihálva kapkodta a levegőt, és képtelen volt az útra figyelni. A fejében képek és hangok kavarogtak észveszejtő sebességgel, Mikey, Frank-ék, majd Ayesha hangját hallotta, amely keveredett a kocsi motorjának zúgásával.
Aztán elérkeztek a kanyarhoz. Gerard előtt egy pillanatra megállt a világ, olyan volt, mintha lassított felvételben nézné az egyre közeledő végzetet. Csupán a saját szívveréseit hallotta, amelyek talán most utoljára csendülhetnek fel...
Gondolkodás nélkül cselekedett, teljes erejéből jobbra rántotta a kormányt. Az autó fülsiketítő csikorgás kíséretében elfordult, de továbbra is egyenesen előre haladt, az útszéli mély árok felé. A levegőt az égett gumi szaga töltötte be, ahogy a kerekek az aszfalttal súrlódtak. Gee végső elkeseredésében behunyta a szemét, várta a zuhanást, amelyet szinte képtelenség, hogy túléljen. Lelki szemei előtt Mikey arca jelent meg, aki kétségbeesetten kiáltott utána, hangja fájdalmasan valóságosnak tűnt.
Hatalmas robaj töltötte be a levegőt. Az utolsó dolog, ami térzékelt, jeges, hideg ujjak tapintása volt, amelyek védelmezően fonódtak a kezére, majd éles, villámcsapáshoz hasonló fájdalom hasított belé, és minden megszűnt körülötte.

- Ebből majd megtanulod, hogy nem lehet velem szórakozni. - motyogta Ayesha mintegy magának, és elégedetten figyelte, ahogy az autóból lángnyelvek csapnak ki. Ilyet még egyik kiszemeltjével sem tett, de most nem volt más választása.
Kinyitotta a szemét, mire a kép azonnal eltűnt. Megfordult, és az ajtó felé vette az irányt, miközben azon gondolkozott, mit is mondhatna neki...
- Szegény, ha ezt megtudja... - kuncogott magában, és a következő pillanatban már a sötét cellában állt. Azonnal látta, hogy a sarokban kuporgó alak fölpillant, és riadt szemekkel néz rá.
- Kedvesem, szomorú hírem van a számodra. - jelentette ki halk, sajnálkozó hangon, miközben közelebb lépett, és lehajolt hozzá. Csupán rémült pillantást kapott válaszul. - Nem is ragozom tovább... Legyen elég annyi, hogy a bátyád... nem fog többé küzdeni érted. - suttogta. Pár másodpercig csak a döbbent csendet hallotta, amit aztán erőtlen, rekedtes suttogás tört meg.
- Mit tettél vele? - érezte a kétségbeesést, a fájdalmat, minden érzelmet, ami jelen volt másik áldozata lelkében. Nem felelt, csupán gúnyosan mosolygott.
- Meg... megölted?! - kérdezte az alak remegő hangon. Ayesha halkan nevetett.
- Tudod, nagyon sok problémát okozott nekem. Nem hajlandó felejteni, és ez ritka...
Nem kapott választ. Áldozatának már nem volt elég ereje ahhoz, hogy beszéljen. Túlságosan régóta volt itt, remény nélkül, és ez elemésztette minden erejét.
És te csak úgy képes voltál lemondani róla? - jött a halk, fájdalommal teli kérdés, gondolat formájában.
- Ayesha megdermedt. - Nem. Nem mondtam le róla. - felelte hűvösen, de valahol mélyen tudatosult benne, hogy valóban cserbenhagyta a büszkeségét, amit eddig sohasem tett.
Nem teheted ezt! Te túl büszke vagy ahhoz, hogy csak úgy eldobd őt magadtól!
Szóval erre megy ki a játék, gondolta. Ha nem az egyik, hát a másik küzd. Tudta, hogy ez így igaz - túl büszke ahhoz, hogy csak úgy feladja.
- El fog felejteni téged! - sziszegte dühösen, majd sarkon fordult, és a cella ajtaja hangos dörrenéssel csapódott be mögötte.
Áldozata elkeseredetten hajtotta a térdére a fejét. Próbált úrrá lenni a remegésén, és kétségbeesetten próbálta elhitetni magával, hogy Ayesha hazudott.
Nem teheti ezt. Nem ölheti meg! Nem mondhat le csak úgy Gerardról!
Aztán egy eddig ismeretlen érzés hasított belé. Itt van, bebörtönözve, elzárva mindentől és mindenkitől, elfelejtve. Azonban amíg van, aki küzdjön érte, semmi sincs veszve. Abban a pillanatban biztosan tudta, hogy valami megváltozott... de nem veszett el a remény. Még nem.