Gerard Way NME interjú

fordította: Chasidy  2009.04.02. 23:11

Azt hiszem, tudtam, hogy működni fog… [nevet] Ez bizonyos módon furcsa… Az első hivatalos próbából meg tudtam mondani, ami az volt, amelyikre végre Mikey is megérkezett a basszushoz, és akkor alapvetően, többé-kevésbé teljes volt a banda. Valójában egyből tudtam. Érzed a gyomrodban – nem tudom, hogy a banda hogy volt vele, hogy érzett a próba alatt, amikor megírtuk azokat az első dalokat, de nekem nagyon erőteljes érzésem volt vele kapcsolatban, és egyszerűen hittem benne és tudtam, hogy működni fog.

Hogy miért akartam egy bandában lenni…egyfajta titkos szenvedély volt… Egy ideje művész voltam, és aztán történt ez a tragikus esemény, és ráébresztett, hogy olyasvalamit akarok tenni, aminek van valami értelme, ezért a zenéhez fordultam, mert egyfajta titkos szenvedélyem volt… „Hadd próbáljam meg, talán holnap elüt egy busz, úgyhogy nézzük meg, milyen lenne, nem akarom az egész életemet azzal tölteni, hogy azon sajnálkozom, hogy nem alapítottam bandát.” És…tehát…ez a fő oka, hogy elkezdtem, de amiből tudtam, hogy különleges lesz, az az érzés volt.

Szerintem mindenkire hatással volt – azt hiszem, az, ahogy interpretálták a hatást, különösen a New Yorkiak, náluk volt észlelhető a hatás… Az emberek összeházasodtak, gyerekük született, aztán elváltak, nem lett gyerekük…tudod, mindegyik ilyen őrült döntés - megváltoztatták az életüket. Az egész dolog megváltoztatta az életüket.

Például ebben a bandában lenni, és egy olyan bandában lenni, amit ismernek az emberek, nem változtat a tényen, hogy tudd, hogy nem vagy menő és szerintem, ha ezzel megbékélünk, az nagyszerű. Szerintem… Én szinte mindent utálok, ami menő. Sosem akarok menő lenni.

Volt egy pillanatom Ausztráliában a Big Day Out turnén, ami nagyon kemény turné volt számunkra, csak néhány emberrel barátkoztunk össze, például a Killers-zel és a Muse-zal. És a turné másik felével olyan érzés volt, mintha mi lennénk az osztály hátuljában ülő gyerekek, akik feketében vannak, és senki sem akar velük lenni - nem volt hegyesorrú cipőnk, és nem voltunk elég menők ahhoz, hogy velünk lógjanak… A turné legnagyobb fellépése előtt volt, hogy arcot mostam a mosdókagylóban, belenéztem a tükörbe, és azt gondoltam, hogy „még mindig nem vagy menő”. És nagyon örültem ennek a felfedezésnek. [nevet] „És sosem leszel menő, úgyhogy ne is próbálkozz!” És aznap volt életem egyik legjobb koncertje.

 

A legérzelmesebb…tudod, valójában többször is megtörténik, mint azt valószínűleg gondolnák az emberek…voltak--szó szerint öt-hat alkalommal megtörténhet egy turnén. A Projekt Revolutionön sok pillanatom volt, ami---azt mondanám, hogy a Projekt Revolutionön az Államokban a Linkin Parkkal, ami számomra a legjobb turné volt, rengeteg okból kifolyólag. Néhány közülük az, hogy ténylegesen újra felfedeztem önmagam és a bandámat, és eszembe jutott, miről is szól, és elsősorban mi tette különlegessé; úgy éreztem, van miből fejlődni; találkoztam azzal a nővel, akit feleségül vettem…az összes ilyen faktor megjelenik minden egyes koncerten, és minden nap ezek jártak a fejemben a színpadon. És voltak nagyon heves pillanataim…pillanataim, amikor összetörtem a reflektorokat, szétdobáltam dolgokat, merész kijelentéseket tettem…nagyon hiányoztak a merész kijelentések… [nevet] Mint például, „Ki jobb nálunk?” [nevet] Hogy…ott álltunk, előttünk a szikrázó fények, és ki volt nálunk jobb? Mert abban a pillanatban úgy éreztem, hogy… ”Most ki jobb nálunk?!” Rávettem a tinédzser fiúkat, hogy levegyék a pólójukat, és úgy himbálják a fejük felett, mint az állatok…nagyon őrült időszakom volt az. Azt hiszem, egyszer azt mondtam—egy rakodó…backstage-ben voltam, és egy rakodómunkás…nyújtottam és bemelegítettem, és valami helyi rakodómunkás azt mondta, „Nézzétek, ez David Cassidy!” [nevet] És kicsit lehervasztott… És a színpadon elmagyaráztam a közönségnek, hogy egy rakodómunkás azt monda, „Nézzétek, ez David Cassidy!”. Alapvetően a válaszom a közönségnek az volt, hogy a nagy különbség köztem és David Cassidy közt az, hogy én több faszt szopok, mint David Cassidy. Szóval, a koncertek minden nap ilyesmik voltak…szórakoztató volt.

Japánba utaztam, nem gondoltam, hogy visszajövök onnan…ez volt az első utunk oda, pontosan azelőtt történt, hogy tiszta lettem. És van ez a történet… Felszálltam a gépre, és elég kevés dolgot pakoltam be, annyira rabja voltam az önpusztításnak, azt hiszem, többnek, mint csupán a drogok…valami nagyon romantikus benne, és…nem pakoltam be semmit. Fellépőruhákat pakoltam, és szörnyen bűzlöttek, olyan szaguk volt, mintha az utcán élnék, és… Azt hittem, hogy tényleg meg fogok halni. Azt gondoltam, hogy nem fogok visszajönni. 

Őszintén, csak a jóöreg depresszió, tudod…de alkoholfüggőség és narkotikum-túlkapás mögé rejtve. Úgy értem, mindenki lesz depressziós, ez teljesen normális. Amikor én észrevettem, hogy mi történik, már nagyon beteg voltam, és önmagamat gyógyszereztem és a gyógyszerek már nem hatottak. És…tényleg, tényleg azt hittem, hogy meg fogok halni.

Szerintem ez olyasvalami, amin mindenki keresztülmegy, valaki könnyebben veszi, mint mások, valaki ki sem tud kelni az ágyból, de szerintem ez létezik és nagyon komoly. De azt veszem észre, hogy sokan azt hiszik, antidepresszánssal megoldhatják a problémáikat, és ez, úgy vettem észre, már nagyobb dolog…teljesen megfosztja az embereket valódi önmaguktól… Az összes hirtelen fordulat és probléma, még a depresszió is és a kudarcok…ezek tesznek azzá, aki vagy, és…rengeteg drog van, ami ezt elveszi tőled.

Semmit sem szednék…még NyQuilt is alig veszek be… Mindenre emlékszem. Az utóbbi…három és fél év minden egyes percére emlékszem. Mindenre.

Ez nagyon érdekes…a tizenöt éves én…. Azt hiszem…nem tudom, szeretném azt hinni, hogy a tizenöt éves énem azt hinné, hogy… Nagyon dühös tizenöt éves voltam, úgyhogy talán csalódott lenne a tény miatt, hogy eléggé lecsillapodtam és felnőttem… A húszas éveim elején sokszor a semmi miatt voltam dühös, úgyhogy azt hiszem, a tizenöt éves énem csalódott lenne ebben a tekintetben, de szerintem nagyon boldog lenne a többiben, hogy tudja, minden rendbejön, hogy lesz belőlem valaki. Azt hiszem, az volt a legnagyobb félelmem tizenöt évesen, hogy valamiféle kudarc leszek, vagy láthatatlan maradok és nem leszek hatással senkire. És tudod, különösen az, hogy találkozom valakivel, akit a világon mindennél jobban szeretek, és feleségül akarom venni… Azt hiszem, a tizenöt éves énem úgy gondolta volna, hogy ez nem lehetséges, úgyhogy szerintem boldog lenne, ha tudná, hogy végül minden működik.  

2007 novembere
Forrás: NME.com