|
A képregénytől a zenéig és megint vissza
fordította: Chasidy 2009.02.19. 10:16
A harmincegyéves képregényíró (és olykor művész) Gerard Way hivatásos képregényes munkái egészen az egyetemi évei idejére nyúlnak vissza, de csak 2007-ben történt meg az, hogy nevét kimagaslóan rá is bélyegezték egyre. Ekkor vált a Dark Horse Umbrella Academyjének alkotójává, aminek első kemény kötésű gyűjteménye, az Apocalypse Suite ( itt olvashattok róla) 2008-ban jelent meg. És elhallgattatva a kritikusokat, akik azt gondolhatták, hogy Way csak egy újabb híresség, aki gyenge kísérlettel próbál betörni az egyik médiumból a másikba, az író cikornyás szuperhős sorozata tavaly hazavitte a Legjobb Véges/Limitált Sorozatért járó Eisner-díjat, és három Harvey nominálást gyűjtött be, amiből egyet, a Legjobb Új Sorozatét el is nyert.
Way a képregényes hátteréről, az Umbrella Academy mögötti hatásokról (a második széria, a Dallas már a boltokban), a Gabriel Bával való munkáról, az utazás alatti írásról, arról, hogyan került kapcsolatba a My Chemical Romance Zack Snyderrel és a Watchmen filmzenéjével, az új olvasók képregényekkel való megismertetéséről, valamint arról beszélt a GraphicNovelReporternek, hogy az Eisner miért is üti a Grammyt.
Nem az Umbrella Academy az első próbálkozásod a képregények birodalmában. Tudnál egy kis háttér-információval szolgálni az olvasóknak a médiummal való kapcsolatodról?
Valójában az első munkahelyem egy képregényboltban volt. Korán kezdtem képregényeket írni. Tizenöt évesen már képregényeket gyártottam, aztán az SVA-re [School of Visual Arts] mentem, hogy a rajzolás aspektusán dolgozzam. Úgyhogy feltételezem, ez többről szólt, mert rájöttem, hogy jobb lenne, ha minden képességem meglenne a képregénykészítéshez. Sokkal könnyebb lenne úgy összehozni őket. Ha mindig támaszkodnom kellene valakire, hogy megrajzolja nekem, az valószínűleg problémát jelentene. És tudtam, hogy képregényíróként betörni sokkal nehezebb, mint művészként, tehát ennyire be akartam kerülni a képregényekbe. Ezután, alapvetően, olyan egy évig voltam gyakorlaton a DC-nél az SVA-s senior évem alatt, és akkoriban [a DC szerkesztője és író] Andy Helfer egy oldalnyi rajzmunkát adott a Big Book of the Weird Wild West c. könyvben. Aztán, onnan továbbhaladva egy rövid ideig az animációban tevékenykedtem. A Sheep in the Big City c. műsorban gyakornok voltam. Ezt követően kapcsolatba kerültem a Curious Picture-szel. Ezután játéktervezéssel foglalkoztam. Az remek volt. Aztán változtam, nagyon sokat változtam, sok dizájnmunkám volt. Szórakoztató volt, és aztán a banda, valahogy véletlenül elindult.
Mi az első olyan képregény, amiért nagyon odavoltál, és mi tetszett benne?
Ami a saját döntéseimet illeti, nem azt a képregényt, amit kaptam, hanem, azt, amit saját magam vettem meg, az valószínűleg [Chris] Claremont/[Marc] Silvestri X-Menének egyik száma volt. Ez az első képregény, amire saját döntésemként emlékszem, és nagyon izgatott is voltam miatta. Úgy döntöttem, követem a könyv útját. Azt hiszem, ha jól emlékszem a számra, akkor az volt az, amelyikben egy nagy fa X-re feszítik keresztre Wolverine-t. Ha jól emlékszem, mert úgy gondolom, az Infernó sorozat alatt kezdhettem el. Úgyhogy ez kiskoromban hatással volt rám. Aztán fokozatosan fedeztem fel a furcsább dolgokat.
Mire mondanád, hogy a legnagyobb hatással volt az írásodra és/vagy művészi stílusodra?
A művészetre azt mondanám, hogy mindig is Alex Toth volt az. És igazából nem is ismertem Alex Toth-t; egyszerűen tudtam, mit szeretek. Tudtam, hogy szeretem a Super Friends-et, és tudtam, hogy szeretem a nagyon áramvonalas, egyszerű dizájnt – ezeket a csont és bőr dizájnokat, amik olyan jól működnek, olyan kevés sorral, amennyivel csak lehetséges. Tudtam, hogy ez tetszik, és egészen addig, míg nem volt órám Sal Amendolaval, aki az egyik tanárom volt az SVA-n, nem fedeztem fel. Azt mondta, “Tudod, Alex Toth-t imádnád, mert hozzá hasonlít, ahogy rajzolsz. Akár észreveszed, akár nem, hatással volt rád, mert kiskorodban valószínűleg nézted a Super Friends-et és a Space Ghost-ot meg ezeket.” Igen, tényleg, és nagyon szeretem azokat. Úgyhogy behozott – azt hiszem, a Hot Wheels képregényt készítette akkor -, és behozott a Hot Wheelsből egy régi példányt, és megmutatta, és le voltam nyűgözve, arra gondoltam, hogy számomra ez a világon a legnagyszerűbb dolog. Ami az írást illeti, biztos, hogy Alan Moore és Grant Morrison. Nyilván [Pat] McEown, [Neil] Gaiman és Garth Ennis is. Nagyon sok remek író van, akik igazán nagyok.
Hogy mutatnád be az Umbrella Academyt valakinek, aki nem ismeri?
Amikor valaki megkérdezi, miről szól, alapvetően eldarálom az első széria első hét oldalát. Azt mondom, erről szól, és így írnám le ilyen gyorstüzelő üzemmódban. Tényleg csak így lehet bemutatni. De amikor mélyebben belemegyek, nem a tényleges cselekményről beszélek – mert valami mélyebb is van, aminek alig van köze a cselekményhez -, akkor kísérlet az eszmékkel. Számomra ez az a képregény, ami nem létezett, ebben posztmodern, de sok kedvencemtől vesz kölcsön, amiket én a legjobbnak tekintek és átülteti ebbe. Oka van, hogy nem lehet megmondani az időt, mert amikor a birkózást látjuk, az akkori, amikor a birkózás jó és valódi volt. Amikor a rádió remek volt. Amikor a tévé remek volt. Jók az autók. Számomra ez az összes kor összes jó terméke. Szerintem erről szól. Egyfajta posztmodern szuperhős képregény. Szinte nem is szuperhős képregény. A családról és emberekről és egy csomó őrült elképzelésről szól. Tehát, így mutatnám be az embereknek.
Tudnál egy kicsit beszélni arról, hogy honnan vetted az Umbrella Academy ötletét? Azt olvastam, tetszett a koncepció, hogy a hőseid fizikai gonosz helyett egy eszmével harcolnak. Mely munkák hatottak közvetlenül a stílusára, és mit próbálsz elérni a könyvekkel?
Ami tűzre gyújtott, az határozottan az volt, amikor a Vertigo újranyomta a régi Doom Patrolt. Szó szerint rá tudok mutatni arra a momentumra, amikor kijött az első kötet, és amikor nekikezdtem. Azt hiszem, akkortájt, amikor a második jelent meg, kezdtem szó szerint összeütni az Umbrella Academyt. Furcsa volt. Sokat beszéltem Granttel a sorozatról, és azt mondta, a sorozatban a kedvencei közt szerepelnek azok a pillanatok, amikor egyszerűen csak üldögélnek és beszélgetnek a karakterek, terápiás foglalkozáson vesznek részt, rájönnek, hogy ilyen nincs, ha egy rosszfiúval harcolnak. Azokon a rosszfiúkon kívül, akikkel harcolnak, harcolnak gazfickókkal, de ezeket a gonoszokat lebonthatjuk koncepciókra és erről szól. A The Painting That Ate Paris egész koncepciója, ez egy koncepció, és magában a cím is elképesztő. És nem is nagyon mennek a rosszfiú után. Vannak benne rosszfiúk, de…ennél a pontnál mondtam azt, hogy “Wow, nem csak hogy támogatja; talán így több értelme is van.” És nem csak ez, de manapság nincs ehhez fogható. Nincs még egy olyan, mint a Doom Patrol, és nem akarom lemásolni, de ezt a – Grant adott egy interjút, amiben a lo-fi furcsaság újhullámáról beszél, és a része akartam lenni. Akkor észre sem vettem, hogy az interjú négy-öt éves volt. Számomra még mindig nem volt ahhoz fogható. Sok furcsaság, amit addig a pontig láthattunk képregényekben – steampunk-féle volt vagy ilyesmi. Minden gőzmeghajtású volt, és minden csak erről szólt. Épp olyan furcsa, mint amilyen lett.
Honnan szedted az Umbrella Academy nevét? Amikor olvasom, mindig csak az MCR Helena klipjének arra a részére tudok gondolni, amikor a lépcsőn jönnek lefelé vagy a Resident Evilre. Bármilyen kapcsolat bármelyikkel is?
Nem vettem még észre a Resident Evilöset. Valójában nagyon szeretem a Resident Evilt, de sosem láttam a filmeket; csak a játékokkal játszottam. És nem vettem észre, hogy ilyen nagy dolog lett volna. Még csak a Helena klipes dolog sem jutott eszembe. Ahonnan igazából vettem, az az volt, hogy – van egy régi New Yorki punkbanda, a Stiffs Inc. Számomra ez az egyik legnagyobb hatású banda, nemcsak zeneileg, hanem művészetileg is. Nagyszerűek voltak. Régi viktoriánus detektíveknek vagy komornyikoknak öltöztek. A zene igazi punk volt, valahogy ellentétes stílusban. A dalszövegek Sherlock Holmesról, az űrutazásról és George Orwellről meg ilyenekről szóltak. És olyan képeik voltak, mint a régi némafim csillagoknak. Óriási hatással voltak rám. A banda már nagyon rég feloszlott; sosem láttam őket élőben. Az énekesük, Whitey Sterling rövidesen megalapította a The Umbrella Brigade nevű bandát, aztán feloszlottak. Mindig is úgy gondoltam, hogy remek koncepció lenne egy csapatnévhez, csak valami, amiben szerepel az esernyő. Örülök, hogy megváltoztattam Academyre, mert mostanában újra összehozta a bandát, és végül ki is jött egy új lemeze, úgyhogy biztosan kínos lett volna. De akkoriban úgy éreztem, végzett az együttessel, a második bandájával. Tehát számomra ez nagyon jó kis tisztelgés efelé a kevéséb ismert banda felé, ami nagyon inspirálóan hatott rám. Kijött egy új albuma, és nagyszerű.
Milyen az írás folyamata, és hogy osztod be az időd erre és a bandára? Scott Allie arról írt az Apocalypse Suite kötet végén, hogy nehézségeket okoz a szövegkönyv megszerzése, ha turnén vagy. A második sorozatnál is szembetaláltad magad hasonló gondokkal?
Teljesen mások a kihívások, feltételezem, amikor úton vagyok. Szó szerint találnom kell egy helyet, nemcsak helyet, ahol dolgozhatok, de időt is. Szerencsére nehezebb helyet találni. Általában sok időm van, mert mindössze annyit kell tenni, különösen egy kicsivel azután, hogy kijött a lemez, és a turné közepén vagyok, a periódus közepén, amikor már nem igazán adunk interjúkat; nem jelenünk meg sok rendezvényen. Egyszerűen csak koncertezünk. Tehát ha felkelek reggel 10-kor, reggel 9-kor, majdnem fél nap telik el, mire fellépünk. Így ez sok időt hagy arra, hogy mással foglalkozzam. Így készül el. Az egyedüli oka annak, hogy néha későn készülök el, az az, hogy sokat utazunk, és óriási időeltolódások vannak. Amikor befejeztem az Apocalypse Suite utolsó számát, azt hiszem, Malajziában voltam, és azt hiszem, igazából egy nappal hátrébb voltam, vagy előrébb. Úgyhogy még nem nagyon voltam késésben; egy nap előnyöm volt amiatt, hogy a világnak azon a részén voltam, és ez kihúzott a szarból. De ez hozzájárul ahhoz, hogy végül több időt vegyen igénybe. És amikor otthon vagyok, a másfajta körülmények miatt nehéz leülni és arra fókuszálni, mert más dolgom is van a bandával kapcsolatban. És napi szinten kell összesűrítve foglalkoznom ezekkel. Ez nehezíti, de biztosan azt mondanám, hogy könnyebb, ha nem vagyok úton és úgy írok. Eddig még nem késtem a második sorozattal.
Hogy jött össze, hogy a Dark Horse adja ki a munkád?
Jim Krueger képregényíró és nagyon jó barátom. Szó szerint munkabérért dolgoztam neki. Zsebből fizetett, hogy dolgozzak neki, mert találkoztunk a vonaton és nagyon tetszett neki a művészetem. Tartottuk a kapcsolatot, még a bandán keresztül is. Még néhány fellépésre is eljött, és amikor New Yorkban jártam, mindig szakítottunk időt egy közös ebédre. És ezt évente párszor megtettük, a menetrendemtől függően. Egyik nap ebédeltünk, és azt mondtam, “Végre van egy ötletem. Újra képregényeket akarok írni, és van ez az ötletem.” Ő meg azt kérdezi, “Hova akarod vinni?” És azt válaszoltam, “Azt hiszem, a Dark Horse-hoz, mert nagyon szeretem, amit ott csinálnak.” És aztán telefonált egy barátnak, Eric Wilernek [a Dark Horse alapítójának, Mike Richardsonnak vezetőasszisztense]. És szépen gördült minden, és aztán Wiler talált nekem egy szerkesztőt, és így találkoztam Scott Allie-vel és ennyi volt.
Az Umbrella Academy második szériája úton van. Mire számíthatnak az Apocalypse Suite rajongói az új könyvektől?
Azt hiszem, változásra számíthatnak a széria tónusában. Annyira, amennyire próbáltam leküzdeni az eredettörténetet, azt hiszem, az Apocalypse Suite anélkül is eredettörténet, hogy érződne, eredettörténetet olvasunk. Szerintem sok olyan bőséges és extra szemetet mellőz, amik általában az eredettörténetekkel járnak. Ezekben általában sok felfedezés és meglepetés jelenet van, és annyiszor láttuk már ezeket, hogy nem hiszem, hogy el kéne időznünk ezeknél. Nem hiszem, hogy szükségünk lett volna egy olyan jelenetre, ahol a gyerekek felfedezik, milyen erejük van. Bármi áron el akartam kerülni az ilyeneket, de valószínűleg meg is van a célja. Egyfajta eredet. Tényleg felállítja a világot és a homokozót, és most már úgy érzem, a kérpegény sokkal inkább arról szól, amiről csak akarom. Minden egyes szériának meglesz a saját hangja és a saját hangulata és a saját tempója. A második sorozat átívelő témája nemcsak enyhén poltikai, vagy annak a vizsgálata, hogy mi is egy hős; misszió. A JFK merénylettel kell foglalkozniuk; ez a missziójuk. Ami az első és az ötödik szám közt történik, annak talán van, talán nincs köze a merénylethez. Inkább szól az útról, ami elvezet a végéig, nem annyira a befejezésről vagy arról, “Ki a rosszfiú?” Sosem akartam igazán, hogy ilyen legyen, mert ha megnézünk jópár limitált sorozatot, ebben szinte megvan a formulájuk. Az első szám bemutatja a problémát, a harmadik számra meglesz az első verekedés, és az ötödik, hatodik, hetedik számra megküzdenek a rosszfiúval és legyőzik azt. Ez olyasvalami, amit el akartam kerülni. Még csak azt sem akartam, hogy a harmadik-negyedik számig kiderüljön, miről is szól ez az egész.
Visszatekinve az Apocalypse Suite-re, mit gondolsz, mennyire sikerült megvalósítanod a víziód? Van valami, amit szeretnéd, ha másképp csináltál volna, vagy vannak leckék, amiket a hibákból tanultál, amiket magaddal viszel a második sorozatba?
Nagyon sokat tanultam. Most már sokkal magabiztosabb vagyok a szöveggel. A ténnyel is kezdek megbarátkozni, hogy a könyv tulajdonképpen vicces. Amikor elkezdtem ezt a képregényt, eredetileg nem szántam viccesnek. Nem tekinteném humoros képregénynek, de van benne feketehumor és cinizmus, ami abból ered, hogy a The Prisonert meg az efféle merész műsorokat néztem. Megtanultam, hogy tegyem magamévá a szöveget és a humort ebben a második sorozatban, és azt hiszem, az első szériánál nagyon nehéz volt megírni a dialógusokat. Ezúttal nagyon könnyű. Ez azért lehet, mert több képregényt írok, vagy mert jobban érzem magam a karakterekkel. Szerintem ez nagy dolog. Azt hiszem, ha újra kellene csinálnom, egy vagy két számmal hosszabbra írtam volna az első sorozatot, egyszerűen azért, hogy több lehessen benne a zenekarból. Azt hiszem, jó lett volna, ha látjuk egy korábbi kísérletüket, vagy valamiféle támadást vagy rohamot a végső előtt. Igazából egy kicsit több mélységet adtam volna neki. Rengeteg visszaemlékezés van, amit valószínűleg beletettem volna – legalább hárommal vagy néggyel többet, de szerintem a befejezés hirtelen mivolta és az egzisztenciálisan a mogyoróvajas és lekváros szendviccsel való lezárása része az első sorozat bájának. Tehát vissza tudok nézni, és azt mondom, megváltoztatnám, de azt hiszem, jól van ez így.
Rajongója voltál Gabriel Bának, mielőtt az Umbrella Academyn dolgoztatok volna? Hogy jöttetek össze ehhez a munkához?
Valójában nem hallottam Gabrielről. Akkoriban Gabriel még mindig nagyon kívül esett a radaron, bár sok underground rajongója volt. Scott, akinek mindig is remek szeme volt a tehetséghez, fedezte végülis fel Bát és testvérét, Fabiot [Moon], mielőtt Bá a Casanován dolgozott volna. Azt hiszem, még a Casanova előtt kiadták Gabriel és Fabio egy könyvét. Azt mondta, “Szerintem ő a te embered.” Azt mondta, “Szerintem Gabriel az áttörés határán áll. Nem fog szuperhős képregénynek tűnni, és te ezt akarod. Menj, és nézd meg a Casanovát.” És ezt tettem. Elmentem a boltba, és egyből tudtam, hogy ő a megfelelő ember. Mert azt is tudtam, belenézve Gabriel munkáiba és a szövegekbe, amiket [Matt] Fraction írt neki, tudtam, hogy én teljesen másként fogom használni Gabrielt. Teljesen más kameramozgást fogok használni. Kevesebb panellel fogok dolgozni, például. Tudtam, hogy a képregények nagyon különbözőek lesznek, ami meg is valósult. Tehát így bukkantam rá, és miután láttam, már könnyű döntés volt.
Visszatérve arra, amit mondtál, hogy először is azért mentél iskolába, hogy te írhasd és rajzolhasd a képregényeid, minek egy művész ahelyett, hogy te magad csinálnád a rajzokat és akkor teljes kreatív kontrollod lenne?
Azt hiszem, néha a túl sok irányítás valami felett rossz dolog. Nagyszerű példái vannak az olyanoknak, mint Craig Thompson, aki saját maga meg tudja csinálni az egészet, és remekre készíti el. Szerintem ez teljesen másfajta fegyelmet kíván, amivel nem hiszem, hogy én rendelkeznék. Azt hiszem, túl gyorsan jár az agyam, és túl sokat ugrál egyik dologtól a másikig. Azt hiszem, ha nekem kéne írni és rajzolni is a képregényt, a végére már fojtogatna. És egyszerűen nem volt rá időm. Végülis, azt akartam, hogy kijöjjön egy képregényem, és szerintem, ha a turné alatt próbáltam volna megrajzolni, oldalak vesztek volna el; megsemmisültek volna. Biztos vagyok benne, hogy ha pár oldalt elküldtem volna emailben Moszkvából, sosem ért volna célba. Sok tényezője van annak, ha az egész bolgyóról érkeznek a dolgok. Egyszerűen rossz ötlet. Tehát nagyon szerettem volna megjelentetni a képregényt, és úgy éreztem, nem vagyok olyan fegyelmezett, mint mondjuk Gabriel, hogy leül, odaláncolja magát az asztalhoz és megcsinálja.
Van kedvenc karaktered a sorozatban, vagy olyan, akihez különösen kötődsz?
Úgy gondoltam, hogy igen, de már nincs kedvencem, különösen ezalatt a sorozat alatt nem. Úgy találom, hogy az adott pillanatban mindegyikük rendkívül hasznos számomra. Általában, ha megakadok, egyszerűen a karakterekhez fordulok. Megakadtam az Apocalypse Suite-nek szinte a végén, és arra gondoltam, “Mi a fenét fogok itt csinálni?” Nem gondoltam Séance karakterére, úgyhogy azt mondtam, “Ember, ezt a fickót egyáltalán nem használtam ebben a sorozatban annyit, amennyit szeretném.”, és ezért nagyon nagy szerepet adtam neki az utolsó számban. Nagyon szeretem Number Five-ot írni. Kicsit olyan mint egy szócső abban a tekintetben, hogy nagyon sötét és cinikus lehetek a karakterrel. Ez szórakoztató. Séance-t hihetetlenül szórakoztató írni. Ha bárkivel is azonosulni tudok, az inkább Number Three. Szerintem ő a legnormálisabb.
Milyen volt megtudni, hogy a sorozat tavaly elnyerte az Eisnert?
Az Esiner, majd a Harvey megnyerése volt a legnagyobb dolog számomra. Sokkal fontosabb volt, mint egy Grammy, vagy bármi más, tényleg, rengeteg okból kifolyólag. Sosem foglalkoztam azzal, hogy Grammyt nyerjek. Nem is tudom már, hogy mit jelentene megnyerni egy olyan díjat. Azt hiszem, valamikor talán jelentett valamit. Nekem nem igazán jelent semmit sem, mert a banda csak egy reakciós dolog. Egyszerűen csinálom. Egyszerűen olyan, mint felkelni és lezuhanyozni vagy ilyesmi. Nagyon automatikus, és egyszerűen csak csinálom. De valami olyan, mint a képregények, amiknél tényleg félelmetesen sokat kellett dolgoznom – nem mintha egy lemez elkészítése ne lenne sok munka, de a képregények sokkal nehezebbek. Sokkal nagyobb kihívás volt, és sokan voltak ellenem. Azt hiszem, ettől lett még jobb, hogy megnyertem a díjat, mert sokan azt gondolták, hogy szörnyű lesz. És számomra, amit én mind közül a legjobb Eisnernek tekintek, az a Legjobb Limitált Sorozat díja.
Meglepett, hogy ilyen hamar érdekeltté váltál egy filmszerződésben? Valamint, mit gondolsz a képregények filmre ültetésének mostani rohamáról? Bizonyos művészek szeretnek részt venni benne, míg mások megvetik az elképzelést, hogy film készüljön a könyvükből. Te melyik oldalon állsz?
Hogy őszinte legyek, ez jó is és rossz is. Már olyan régóta jelen vannak, hogy láthattunk néhány jót, de ha nem haladnak vagy fejlődnek, akkor újra és újra ugyanazt a filmet kapjuk. Ha továbbra is nagyon szarokkal jönnek ki, akkor alapvetően ártani fog neki, és mindennek, ami megjelenik. Nyilvánvalóan most nagyon menők a képregényfilmek, és végül majd nem lesznek azok. És ez valószínűleg azért fog történni, mert a minőségük egyre silányabb lesz, ha valami erőtlenné teszi őket.
Tehát, azt hiszem, jó is lehet. A képregény írójaként utálja kibillenteni magát az ember a helyzetéből. Ezt kell tenni, és azt mondani, “Tudod mit? Én már megírtam ezt. Kész van.” Van egy híres régi idézet egy írótól. Valaki azt kérdezte tőle, “Hogy érez azzal kapcsolatban, hogy tönkretették a könyveit?” Erre az volt a válasza, hogy “Nem tették tönkre. Még mindig ott vannak a polcon. Bármikor levehetem és elolvashatom őket.” Én is így gondolkozom. Írtam egy képregényt, úgyhogy ebben a tekintetben végeztem vele. Ha film lesz belőle, az vagy jó vagy rossz, remélhetőleg mindig jó. Maximálisan elfogadom annak a vízióját, aki meg akarja csinálni, mert nyilvánvalóan van valami, ami érdekli benne.
Mennyi anyagod van az Umbrella Academyhez? Ez olyan, amit szerinted évekig csinálhatsz? Bármely más munka folyamatban?
Vannak más ötleteim is, és nagyon szeretném megvalósítani azokat. De határozottan vannak elképzeléseim az Umbrellahoz. A negyedik sorozatig megterveztem, de még azt is tudom, hogy azután mi fog történni. Azt hiszem, mindent egybevetve, nyolc vagy kilenc kötet lesz. Legalább hét, de leginkább kilenc képregény, és úgy gondolom, ez lesz az Umbrella Academy vége.
Hogy került kapcsolatba a My Chemical Romance Zack Snyderrel és a Watchmen filmzenéjével? És azoknak, akik nem tudják, meg tudnád magyarázni, hogy kapcsolódik a Desolation Row, a banda feldolgozása a Watchmenhez?
Azoknak, akik nem ismerik, Bob Dylan óriási szerepet játszik Alan Moore Watchmenében. Nemcsak Dylan; mindenféle idézet van dalokból, Nat King Cole-tól kezdve Jimi Hendrixig. Mindenféle zene van benne, de Dylan az egyik legfontosabb művész, akitől Alan Moore a sorozatban idéz. Tehát Zack azzal akarta keretezni a filmet, hogy Dylan dallal kezdődik, és Dylan dallal ér véget, és azt akarta, hogy nagyon más legyen a kettő hangulata. Ezért azt akarta, hogy egy modern banda dolgozza fel a második Dylan számot, amit a film végéhez használhat. Lehetséges pályázók voltunk, mert óriási képregényrajongó vagyok. Számomra az volt a legnagyobb képregény. Nyilván megírtam a saját képregényemet, és míg a Warner [Bros.] Pictures és a Warner [Bros.] Records két külön entitás, amikor kiadják a filmzenét, az általában a Warner Recordsnál jelenik meg. Tehát, a marketinges igazgatónk azt gondolta, hogy tökéletes választás lennénk Zacknek, úgyhogy felhozott minket előtte, és ő azt mondta, “Igen, ennek van értelme, mert ez a banda tényleg őszintén szereti a képregényeket. Igazából az énekes képregényt is ír, és a Watchmen óriási inspiráció nekik.” Tehát így jött össze, és a következő lépés, tudod, telefonálok Zackkel, és megkérdezte, “Mit gondolsz a covernek?” Azt feleltem, “Szerintem a korszak termékének kell lennie, ami alapvetően korai punk, hetvenes évek végi glam-punk.” Úgy érezte, hogy ez nagyon jó megközelítés, úgyhogy ez történt. Az volt a legnehezebb benne, hogy annyira szeretem Dylant és annyira szeretem azt a számot. A valah írt legjobb dalszövegek egyike, tehát lefaragtam majdnem a dal felét és sok nagyszerű sort, ami teher volt számomra. És rájöttem, hogy ez nem olyasmi, amit könnyedén meg lehet csinálni, hogy fogom ezt az epikus dalt, és lefaragom három percre, de úgy éreztem, ha ilyen balegyenes, enyhén nihilsta punk lesz, akkor rövidnek kell lennie – olyan rövidnek, amennyire csak lehetséges.
Milyen volt a klipforgatás Zack Snyderrel, és mit tudsz mondani a filmvégi szerepéről?
Nem hiszem, hogy a klipnek szerepe van benne, de a dalnak igen. Nagyszerű volt. Biztos vagyok benne, hogy rajta lesz a film DVD-jén. Igazán elképesztő emberekkel dolgoztunk. Remek rendezőkkel dolgoztam a klipjeinken, de olyannal még nem, aki már forgatott filmet és ez teljesen más élmény volt. Még a bánásmód is, amiben a klipnél részesültünk – és Zacknek nem is kellett volna ezt tennie, hogy lenyűgözzön minket; ígyis vele akartunk dolgozni. Valószínűleg leginkább saját maga miatt csinálta. Ez az eljárás elképesztő volt. Elővette az összes fényképes referenciát, minden őrült dolgot, és úgy tűnt, hogy az egyik legizgalmasabb klipforgatásunk lesz. És azt hiszem, a végeredmény nagyon különbözik bármely másik videónktól. Szerintem a banda természetesebbnek hat benne. Nyilvánvalóan nincs smink. Sok statiszta is szinte a korszak termékének látszott. Úgy gondolom, hogy nagyon beleillik a Watchmen univerzumába.
Mit mondanál, mennyire alakítja a képregényes tapasztalatod mindazt, amit a My Chemical Romance-szel teszel, a dalok ábrázolásmódjától az album artworkjén keresztül a klipekkel bezárólag?
Mindig is úgy éreztem, hogy mindegy, mit tesz az ember, a kreativitás nagyon relatív. Tehát, azt hiszem, ha egyfajta nihilista képregényt írok, vagy azokon dolgozom, amik még nem jöttek ki, valahogy bele fog folyni a zenébe, mert nyilvánvalóan ez az, amit el akarok mondani. Művészileg is, szerintem van valami nagyon relatív a vízuális aspektusban. Minden összekapcsolódik. Még ha egy olyan fickónak is lenne bandája, mint Tim Burton, biztos vagyok benne, hogy visszatükrözné azt, amit a filmekben vitt véghez. Szerintem minden ilyesmi vonatkozó. Csak meg kell találni a legjobb utat, amin az ideákat vagy víziókat üldözzük, és ha ez egy dal, akkor egy banda lesz. Nagyszerű. Ha képregény, nagyszerű. Csak meg kell találni a legjobb utat.
Milyen érzés, hogy kétségtelenül elvezetted a My Chemical Romance rajongókat a képregények birodalmához?
Ez nagy célja volt az Umbrella Academynek. Számomra a képregény egy médium. Olyan sokat tanultam és kölcsönöztem belőle a karrierem és a magánéletem során. Annyira fontosak voltak számomra, és annyira fontosak annak alakulásában, akivé váltam, hogy tartozam annyival a képregényeknek, hogy egy teljes olvasói bázist adjak nekik, akik azelőtt nem olvastak ilyet. Tuladjonképpen az első dedikálás alatt, amikor kijött az első szám, az egyik legjobb dolog a tény volt, hogy olyan emberekkel találkoztam, akik többségükben azt mondták, ez az első amerikai képregény, amit olvastak. Eddig csak mangát olvastak. Ez nagyon jólesett. És azokért a mangákért, amiket olvasnak, csak a Barnes & Noblebe kell bemenniük, és leülnek a folyosón és elolvassák. Az ilyen fajtájú dolgoknál pedig ténylegesen be kell menniük egy képregényboltba, úgyhogy azt hiszem, végülis nagyon örültek a kiskereskedők, és azt hiszem, ez jót tett az iparnak, és ez volt az egyik célom: hogy egy teljesen új generáció járjon képregényboltokba.
Forrás: graphicnovelreporter.com
Írta: William Jones
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
MCRmyHungary - Zombeee 2007-2018