- Gerard! - kiátott föl Donna meglepetten, amikor ajtót nyitott. - Hát te mégsem feledkeztél meg szegény, itthagyott szüleidről?
- Én is örülök, hogy látlak, anya. - mosolygott Gee, és megpróbált minél "természetesebben" viselkedni. - Igazából, csak pár holmimért jöttem, amik itt maradtak. Meg aztán, kiváncsi voltam, hogy vannak az én szegény, itthagyott szüleim. - vigyorgott, miközben beljebb mentek.
- Szemtelen... - csóválta a fejét Donna rosszallóan, de a szemei vidáman csillogtak. - Na menj, te kóbor lélek, de nem úszod meg ezt ennyivel.
- Rendben! - felelte Gerard, és gyorsan elsietett a szobájába, még mielőtt további fenyegetéseket kapna. Örült, hogy sikerült jól alakítania a szerepét, és az anyja azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van, de ugyanakkor félt is, hogy vajon mennyi maradt meg nekik Mikey emlékéből. Lelkiekben fölkészült rá, hogy minden bizonnyal fogalmuk sem lesz, ki ő, de ettől függetlenül minden alkalommal elszorult a torka, ha csak rágondolt.
Amint benyitott a szobájába, fura érzés kerítette a hatalmába. Azonnal feltűnt neki, hogy a szoba teljesen megváltozott. Hiányoztak a fényképek, az emlékek, minden apró jel, ami Mikey létezésére utalhatott volna. Egészen máshogyan festett minden.
Gee komoran beljebb lépett, és tekintetével még egyszer végigpásztázott mindent, de semmit sem talált. Csalódottan fordult volna meg, amikor a pillantása megakadt valamin. Közelebb ment, és hitetlenkedve méregette a szemeivel, hátha csak képzelődik. Végül lehajolt, és elgondolkozva vette föl a régi, elnyűtt plüssmackót a földről. Elmosolyodott, azonnal felismerte, ez volt Mikey kedvenc játéka, amikor még kicsik voltak, ezt ő adta neki. Fogalma sem volt, hogy kerülhetett ide, de határtalan öröm árasztotta el. Végre, talált valamit, ami bebizonyíthatja Mikey létezését! Elmerengve nézegette a macit, lelki szemei előtt megjelent kisöccse, ahogy apró kezeivel erősen magához szorítja. Emlékezett, mennyire szerette, és milyen szomorú volt, amikor egyszer a játéka elveszett. Mindössze öt éves volt akkor, és minden éjszaka átment Gerardhoz, mert nem tudodd aludni a macija nélkül. Gee ilyenkor csak kedvesen vigasztalta, és azt mondta neki, képzelje el, hogy most a mackó egy utazást tesz, távoli helyekre megy el, hogy aztán visszajöhessen hozzá, és elmesélhessen neki mindent. Minden este mondott egy mesét kisöccsének, elmesélte, éppen milyen helyeken járhat, és Mikey ezzel a gondolattal aludt el mindaddig, amíg egy nap a maci tényleg előkerült.
Gerard elmosolyodott. Sohasem fogja elfelejteni azt a boldog mosolyt, ami öccse arcára kiült, amikor hosszú idő után először magához szoríthatta a maciját. Azóta is úgy vigyázott rá, mint a legféltettebb kincsére.
Elhatározta, a macit magával viszi, semmiképp sem akarta itt hagyni. Aztán eszébe jutott, hogy Mikey szobájába is benézhetne - jobban mondva a szobába, amely egykor talán az övé volt. A gyomra akaratlanul is görcsbe rándult a gondolatra, hogy vajon mit fog ott találni.
Sarkon fordult, és kiment a szobából. Mire Mikey ajtaja elé ért, egészen elbizonytalanodott. Biztos volt benne, hogy amint ide belép, menthetetlenül megrohamozzák az emlékek, és képtelen lesz utána visszaerőltetni magára a "boldog" álarcot Donnáék előtt. De aztán nyelt egyet, megemberelte magát, és kalapáló szívvel benyitott.
A meglepetéstől azonnal megtorpant. A szobában egy ágy állt - nem Mikey-é -, a falnál egy-két könyvespolc, szekrény, teljesen egyszerű berendezésű volt. Olyan volt, mintha valakinek a szobája lenne... azonban egészen máshogyan volt elrendezve, mint Mikey-é. Mintha ez egy teljesen idegen helyiség lett volna. Semmilyen arra utaló jel nem volt, hogy itt valaha az ő testvére élt... de mégis volt egy olyan érzése, mintha bármelyik pillanatban beléphetne az ajtón.

Ezt igazolva, hirtelen közeledő léptek zaja harsant. Gee összerezzent, a szívverése ismét a háromszorosára gyorsult, mintha előre akarna dolgozni akkorra, amikor talán már nem lesz lehetősége rá.
- Gerard, ugye itt maradsz ebédre? - szállt felé Donna hangja már szinte az ajtóból. Gee hatalmasat sóhajtott, de valahol mélyen csalódottság árasztotta el. Aztán megjelent anyja az ajtóban.
- Mit keresel a vendégszobában? - nézett csodálkozva fiára. Gerard csalódottsága hatalmasat nőtt, amikor tudatosult benne, hogy Mikey szobájából vendégszoba lett... egyszerű vendégszoba.
- Öö.. semmit. - hazudott gyorsan. - Persze anya, maradok. - erőltetett egy félszeg mosolyt az arcára, csak hogy elterelje a témát.
- Rendben, akkor öt perc múlva jöhetsz is. - felelte Donna, de közben furcsálló pillantásokat vetett Gee-re, mintha rossz fát tett volna a tűzre. Gerardnak akaratlanul is olyan érzése támadt, mintha tudna valamit... á, hülyeség. Meg vagy te hibbanva. - legyintett gondolatban, és ismét felöltötte magára a megszokott vidám mosolyát, miközben reménykedett, hogy az ebéd alatt végig sikerül magán tartania.

Könnyebb volt, mint hitte. Szülei a lehető legtermészetesebben viselkedtek, és nem volt nehéz mosolyogni melletük. Egyenlőre sikerült kikerülnie az elköltözős témát, de a végtelenségig ezt sem halogathatta.
- Nem mondom, elég hirtelen tűntél el a szemünk elől! - feddte Donald, de valójában nem volt mérges rá.
- Tudom... - nézett rá Gee bűnbánóan. - De Frankie elhívott magukhoz, aztán valahogy... nem ide jöttem haza. - vonta meg a vállát, mintha ez a világ legegyértelműbb dolga lenne. Szülei nem is firtatták többet, bár azélt eléggé furcsállták a dolgot.
Sokáig bizonytalankodott, aztán eszébe jutott valami. Eltelt egy kis idő, mire eljutott odáig, hogy a kiagyalt tervét "bevesse". Végül úgy döntött, most vagy soha, és kihasznált egy olyan alkalmat, amíg mindenki az evéssel van elfoglalva.
- Nem hallottatok véletlenül egy bizonyos... Michael Way-ről? - kérdezte kissé félénken. Furcsa volt így kiejteni a nevet előttük. Donna és Donald egyszerre pillantottak fel, majd összenéztek.
- Én nem. Csak névrokon lehet. - felelte Donald közömbösen, majd újra minden figyelmét az ételnek szentelte.
- Aha... persze, biztosan. - monmdta Gee csüggedten. Ám Donna hirtelen elgondolkodva megszólalt.
- Ha jobban meggondolom... mintha egyszer hallottam volna valami Michael-ről. Azt hiszem, valami haláleset után emlegették, nem is olyan rég.
- Tényleg! Most már emlékszem, nagyon sokszor volt szó róla a híradóban. - helyeset Donald bólogatva.
Gerardnak a szívverése is megtorpant egy pillanatra, nemhogy a józan gondolkodása. - Haláleset? - nézett döbbenten hol egyik, hol másik szülőjére, majd idegesen nyelt egyet.
- Testvérgyilkosság. Nem is olyan messze innen.
Gerard elsápadt. Testvérgyilkosság... itt, New Jersey-ben...
- Mi... mikor történt? - hebegte.
- Körülbelül két hónapja, pont a szeptember 11.-i esemény évfordulója előtt. Azt hiszem, egy férfi lelőtte a testvérét, aztán nyomtalanul eltűnt, hiába keresték. Mintha a föld nyelte volna el. - magyarázta Donna, észre sem véve, milyen hatást gyakorol ezzel fiára.
Szeptember 10.
Gerard pár másodpercig szóhoz sem jutott. Gyorsan a tányérjába bámult, hogy ne lássák, mennyire megrémült.
- É... értem. - nyögte ki végül nagy nehezen.
Ez nem lehet... ez csak véletlen. Verd ki a fejedből, ez csak véletlen egybeesés! - győzködte magát, és észre sem vette, hogy magában motyog.
- Minden rendben? - nézett rá Donna aggódva. Gee összerezzent.
- I-igen, persze. - felelte színtelen hangon, de remegő kezei nem erről árulkodtak. - Egy... pillanat, és jövök. - mondta, majd felpattant, és elviharzott a mosdó irányába, talán túlságosan is gyorsan. Mire beért, és bezárta az ajtót maga mögött, meg kellett kapaszkodnia, mert érezte, hogy a lábai összecsuklanak alatta. A fejében állandóan anyja szavai visszhangzottak.
Szeptember 10-én történt. Azt hiszem, egy férfi lelőtte a testvérét, aztán nyomtalanul eltűnt, hiába keresték... Mintha a föld nyelte volna el.
Nem lehet, ez nem lehet!!! - kiabálta egy hang a fejében, miközben lehajolt, és hideg vizet fröcskölt az arcára. Utána fölemelkedett, és vegyes érzelmekkel nézett szembe a tükörképével. Száz százalékig biztos volt benne, hogy ki az a bizonyos "gyilkos", és hová tűnt.
Itt áll vele szemben.