Mivel egyetlen zászlót sem gyűjtöttünk nekünk kellett másnap főzni, és nem vette senki figyelembe a medvés kalandunkat. Mondjuk jobb is volt, hogy maradnunk kellett, mert Gee fájós lábával nehéz lett volna a kirándulás a vízeséshez, amit a mai napra terveztek.
De az ebédből is inkább vacsora lett, mert Ryan megmondta, hogy csak délután fognak visszaérni.

A többiek reggel jó korán elmentek, mi meg egész délelőtt a sátor előtt lustálkodtunk a kempingszékeken, és élveztük a napocska finom simogatását, és az erdő kellemes illatát. Számunkra ez sokkal jobb volt, mint egész nap menetelni az erdőben, még az a kis főzés sem lehet olyan nagyon megerőltető.
- Hogy van a lábad? - tettem fel a kérdést, miután már alaposan kitárgyaltuk a többi táborlakó fura dolgait, kezdve szerencsétlen Paul akkora lúdtalpától, ami már gágog, egészen addig, hogy Nick lánya, Carla mekkora egy paraszt. Ő volt az egyetlen, aki hitetlenkedve fogadta medvés kalandunkat, mintha csak mi találtuk volna ki az egészet, ja, és persze szerinte ügyetlenségből estünk a gödörbe. Még azt is megkérdezte Ryantől, hogy lesz-e más is vacsorára, vagy csak a mi főztünk, mert akkor ő inkább nem eszik.
Bár nem bírom a táborvezetőt, de erre a beszólásra igencsak csúnyán nézett Carlara, és nyersen odavágta neki: "Akkor éhezni fogsz királylány!" Na ez tetszett a lelkemnek!
- Jobban! - felelte Gee, s megvizsgálta befáslizott bokáját. Csak egy papucs volt rajta, nem mert még cipőt húzni, meg nem is volt rá szükség.
Úgy dél körül nekiálltunk főzni, vagyis én, mert Gerardot a világért sem engedtem volna a kondér közelébe, mert attól tartottam, hogy nemcsak Carla fog éhezni.
Abban viszont megegyeztünk, hogy ő rakja meg a tüzet, mert attól meg ő féltett engem. Szóval szép kis páros alkottunk!
Mivel órák óta csak ültünk, és ejtőztünk a felállás nem esett valami jól Gerardnak, főleg, hogy egészen megfeledkezett fájós lábáról, és ránehezedett.
- Ááá! - kiáltotta rögtön, ahogy rájött, hogy nincs minden rendben, úgyhogy nem kéne ficánkolnia.
Odakaptam a fejem, de Gee még idejében kapcsolt, és leszállt fájós lábáról.
- Minden rendben? - kérdeztem szerencsétlenkedését figyelve, ahogy egy lábon próbál egyensúlyozni a girbegurba talajon.
- Persze, csak elfeledkeztem a lábamról. Nincs semmi baj!
Aztán elindult, helyesebben elbotorkált tűzifáért, ami már össze volt készítve az egyik fa tövében. Még szerencse, hogy nem nekünk kellett fát vágni!
Mire Gee visszabotorkált a fával én már előkészítettem a hozzávalókat. A visszaút könnyebb volt neki, mert fogott egy megfelelő hosszúságú, erős ágat, és azzal segített a járásban. Viszont az arca minden egyes lépésnél megrándult, és bár igyekezett titkolni, láttam rajta, hogy erős fájdalmai vannak.
- Ennyire fáj? - kérdeztem, mikor mellém ért, és egy nagy szusszanással ledobta magát a fűbe, a tűzhely közelében.
-Á, nem olyan vészes, csak néha rosszul lépek.
Aha, persze, csak néha rosszul lép! Én meg most másztam le a falvédőről!
- Tényleg nem kell itt maradnunk! Miattam....
De Gerard hajthatatlan maradt. Csak a fejét csóválta és szigorúan nézett rám.
- Tényleg nincs semmi bajom! Néhány nap és jobb lesz! Maradunk és kész!
Hát lehet erre bármit mondani?
Míg én főzőcskéztem Geet megkértem, hogy pucolja meg a krumplit. Édes Istenem, már a hámozó is úgy állt a kezében, hogy inkább elvettem tőle. Még a végén nemcsak a lába sérül meg, hanem maradandó sérüléseket okoz magán egy hámozóval!
Gerardot láthatóan idegesítette, hogy semmi hasznát nem veszem a tűz körül, ezért aztán ráhagytam az étel kevergetését, amíg én előkészítettem a tányérokat és egyéb eszközöket.

Mire a többiek, hulla fáradtan, és éhesen visszaértek már minden készen volt, és meg is volt terítve, úgyhogy megfelelő fogadtatásban részesültek. Még Ryan is elismerő pillantásokat küldött a terített asztal felé.
Vacsora után, (ami megjegyzem, mindenkinek ízlett!) félretettem ellenszenvem, és félrehívtam beszélgetni Ryant.
- Nem tudom, hogy egy ficam mennyi ideig tart, de apa láthatóan nagyon szenved. Normális ez? - kérdeztem aggódva, hiszen eltelt már 24 óra, és nem tűnt jobbnak a helyzet.
Ryan távolról végigmérte Gerardot, aki egész étkezés alatt nagyon morcos volt, pedig a többiek felszabadultan beszélgettek körülötte. Tudtam, hogy egyáltalán nem ilyen!
- Nos, néhány napig fájhat, és mivel nem vagyok orvos, nem tudom megállapítani a sérülés komolyságát. Mindenesetre ha továbbra is fennáll a fajdalom mindenképpen keressen fel egy orvost, előfordulhat a ficam mellett egyéb sérülés is. - válaszolt a táborvezető feltűnően kedvesen.
Megköszöntem a felvilágosítást, és visszamentem Gee mellé, aki a tűz mellett ült, és meredten bámult bele. Szemeiben visszatükröződött a lángok vöröses fénye.
Gee csak akkor vette észre , hogy ott vagyok, mikor már leültem mellé.
- Mire gondolsz? - kérdeztem, és szándékosan kerültem a fájdalomtémát.
- Csak elbambultam. - felelte még mindig a tüzet nézve. - Mindig is szerettem nézni a tüzet.
Sóhajtott egy nagyot, elfordította a fejét a tekergő lángnyelvektől, és jobb karjával átkarolva magához szorított.
- Annyi mindent mulasztottam el veled kapcsolatban, és ez a tábor most előhozta a régi emlékeket. Annyi idős lehettem, mint te, és Mikeyval együtt mentünk táborba minden évben. Nem nagyon voltak barátaim, esténként legtöbbször magányosan üldögéltem a tűznél, és csak bámultam bele.
Rám nézett, úgy fojtatta.
- Szeretném bepótolni az elmulasztott éveket, de tudom, hogy lehetetlen.
Annyi keserűség volt a hangjában,hogy az már nekem is fájt.
- Itt vagy velem, és ez mindennél többet ér! - feleltem, és reméltem, hogy ezektől a szavaktól elmúlik a lelkifurdalása.
Láttam, hogy jól esnek neki a szavaim, mégsem éreztem, hogy megkönnyebbült volna. Ott volt még köztünk valami, és azon nem tudtam segíteni.
Az elveszett idő!