Új nap virrad

fordította: Chasidy  2009.02.11. 16:32

A Black Parade a My Chemical Romance-t kultusz hősökből valódi nemzetközi szupersztárokká változtatta. De a hírnévnek ára van. A tizenöt hónapos állandó turnézás, amivel a New Jersey-ből valósi banda harmadik albumát támogatták, áldozatot követelt: különböző időszakokban a basszeros Mikey Way, Frank Iero gitáros és Bob Bryar dobos is kénytelen volt kényszerpihenőre vonulni betegség, sérülés és személyes ügyek miatt. A kvintett, a menedzsmentjük, és még a legodaadóbb rajongóik számára is világos volt, hogy az MCR elrongyolódott, a kiégéshez közeledett és szörnyen szükségük volt egy szünetre. És így, 2008. május 9-én, miután a The Black Parade világkörüli turnéja előtt a New York legendás Madison Sqare Gardenében tartott sell-out koncerttel lehúzták a függönyt, a My Chemical Romance azonnal eltűnt a világ szeme elől. És senki sem, legkevésbé az öt fiatalember a bandában, tudta, hogy mikor térnek vissza.

Az elmúlt kilenc hónap alatt az MCR tagjai hozzászoktak a hétköznapi élethez: évek óta először voltak ott a családi szülinapokon, barátok esküvőin, bizonyítványosztókon és helyi koncerteken. Új feleségekkel alapítottak otthont, új lakóhelyeket kerestek, és, Gerard Way esetében, megkezdték az előkészületeket az apró lábak betipegésére. És ez áldás.

De az utóbbi időben voltak arra utaló jelek, hogy Way, Way, Iero, Toro és Bryar urak valaminek a végén tartanak. Ha látogattátok mostanában a banda hivatalos honlapját, vagy feliratkoztatok az egyéni Twitter blogjaikra, az elmúlt hetek során meglehetősen random hozzászólásokat láthattatok – reality tévéműsorokról és idióta-barátságos háborús játékokról szóló beszámolókat, mélázást a Frankenberry gabonapehely fellelhetőségéről, és öö, napszárította paradicsom és olajbogyó felhasználásával készült remekművek fotóit. Ez olyan emberek terméke, akiknek túlságosan is sok idejük van. De már nem sokáig.

Frank Iero ma New Jersey-i otthonában piszmog, ruhákat, könyveket és személyes holmikat szed elő a szekrényekből, hogy bepakoljon az Amerika nyugati partjára való utazáshoz. Az elkövetkezendő napokban búcsúbirkózást vív a kutyáival, búcsút int feleségének, Jamianak, és elindul, hogy elcsípjen egy LA felé tartó gépet. Ott egy próbateremben csatlakozik bandatársaihoz, hogy elkezdjék írni a The Black Parade-et követő anyagot. Itt az idő, hogy összeszedjék a régi csapatot.

„A feleségem azt mondja, ’awww, nem akarom, hogy elmenj’, de szerintem titokban akarja.”, kuncog a gitáros. „Látja, hogy a kanapén ülök, és égek a vágytól, hogy kimozduljak és játsszam, tudja, hogy vissza kell térnem ahhoz, amihez értek.”

Az ország másik felében, LA-i otthonában, végtelen csészényi kávétól erősítve, Gerard Way jelenleg az utolsó simításokat végzi The Umbrella Academy című képregényének második szériáján, és készül bandatársai közelgő érkezésére. Ma még később, mondja, talán festeni fog, frissít az MCR honlapján vagy megnéz egy filmet. Vagy, talán csak eltölt egy csendes vacsorát feleségével, Lindsey-vel (más néven a Mindless Self Indulgence basszusgitárosával, LynZ-vel), és olyasmikről beszélgetnek, amikről a leendő szülők szoktak. Bármit is tartogat az este, jelenleg, akárcsak barátjának a keleti parton, itt van ez a kis világszinten exkluzív Kerrang! interjú, amit le kell folytatnia.

Ezen a héten új MCR „termék” került a boltokba. A közelgő Watchmen mozi (Alan Moore elismert, ’80-as évekbeli képregénysorozata alapján) filmzenéjéből vett, és a New York legendás Electric Lady stúdiójában Rich Costey (Muse/Audioslave) producerrel tavaly októberben rögzített Desolation Row – a burjánzó, apokaliptikus záródal feldolgozása Bob Dylan klasszikus 1965-ös albumáról, a Highway 61 Revisitedről – a The Black Parade utáni első felvétele a bandának. A banda figyelemreméltó karrierjének következő szakasza itt kezdődik. És Gerard Way illetve Frank Iero már nem is lehetne izgatottabb.
„Azzal az energiával, ami most bennünk van, a lemez az első héten elkészülhet!”, nevet Iero.

Nyugi, tigris…

 

TEHÁT, MINT KÉT KÉPREGÉNYRAJONGÓ, HOGY ÉRTÉKELNÉTEK A WATCHMEN SOROZATOT?
GERARD WAY: „Szerintem nehéz lenne olyat találni, aki a Watchment nem a valaha írt legjobb, legfontosabb képregénynek tekinti. A bandákban egy bizonyos bakelitről beszélnek, és arról, hogy az a dal megváltoztatta az életüket, elvezette őket a punk rockhoz vagy akármihez, de én tizenöt évesen jutottam hozzá a Watchmenhez és valahogy amiatt csinálok mindent, amivel most foglalkozom. A Watchmen olyan fontos volt számomra, mint egy banda. Akkoriban abszolút amiatt kezdtem punk klubokba járni, és bandákat nézni, nem láttam különbséget a Watchmen olvasása és a Black Flag My Warjának hallgatása közt.”
FRANK IERO: „Biztos vagyok benne, hogy később fedeztem fel a Watchment, mint Gerard, de először egy baráton keresztül hallottam róla, aki tudta, hogy hatalmas Batman rajongó vagyok. Vett nekem egy példányt, és abban a másodpercben, hogy elkezdtem gondolkozni a karakterekről, magával ragadott, mint valami fantasztikus és különleges. Egyszerűen beleszerettem, mert annyival több van benne, mint egy normális szuperhős képregényben.”

 

GERARD: „Xavier Ramos, aki a marketingesünk a Warnernél, foglalkozott a filmzenével, és tudta, hogy mennyire rajongok a könyvért, úgyhogy kapcsolatba lépett a filmkészítőkkel és ötletet gyűjtött tőlük. És így 2007-ben, amikor a Projekt Revolutionön voltunk, és éppen buszoztunk, Zack Snyder hívott, a rendező, és egyszerűen beszélni kezdtünk a filmről, és ugyanazon az állásponton voltunk a dalról és hogy milyennek akarjuk azt. Amikor megkérdezte, „Hogy akarnád megcsinálni ezt a Dylan covert?”, egy Jim Carroll dalt hoztam fel referenciapontként, ő írta az Egy kosaras naplóját is, a People Who Diedot. És korábban beszéltünk Zack Holtak hajnala remake-éről, amit a bandával még moziban láttam, mire ő azt mondta, „Hát, ha emlékszel a film végére, az a szám megy a végefőcím alatt.”, szóval tudtuk, hogy az a fajta megközelítés működne.”
FRANK: „Amikor meghallottam, hogy rajta leszünk a filmzenén, először az jutott eszembe, hogy ’Szent szar, Gerard biztos halálra rémült!’ Én izgatott voltam, hogy ’Wow, ez hihetetlen.’ Az, hogy ennyi ideje a sorozat rajongója vagyok, és hogy aztán meghallottam, ki fogja rendezni a filmet, hitet adott a végeredményt illetően. Az volt az első kérdésem, hogy ’Látni fogjuk a filmet?’ Még mindig várok rá! De ez jó, ha sorban kell állnom premierkor, ott leszek.”

 

BOB DYLAN RAJONGÓK VAGYTOK?
FRANK: „Igen, azóta rajongok Dylanért, hogy az apám a lemezeit játszotta nekem. A Highway 61…az olyan jó lemez. És úgy gondoltam, nagyon jó ötlet ezt a dalt választani a filmhez. Dylan olyan nagyszerű költő volt, és amit abban a dalban próbált elmondani, nagyon is megegyezik azzal, amit a filmmel próbálnak elmesélni. Hatalmas rajongója vagyok Dylan költészetének, és ez a dal annak nagyszerű példája.”

GERARD: „És nyilvánvalóan óriási tisztelettel közelítettünk a dalhoz. Rajta van az iPodomon, és lejátszottam a fiúknak, és nyilván, az eredeti több mint tizenegy perces, úgyhogy ki kellett találnunk, mihez kezdjünk vele. Kiválasztottam azokat a versszakokat, amik a leginkább illenek a Watchmenhez, és átírtam három percre. Sex Pistols-féle megközelítésre gondoltunk, de megmutattam az egyik mixet Steve-nek [Righ?] az MSI-ből, és ő azt mondta, ’Szerintem olyasmi, mint a Slade!’”
FRANK: „Bizonyos dolgokat nem basztat az ember: nem basztatja a Beatlest, nem basztatja a Stonest és nagyon nehéz Dylant basztatni. De ahogy én tudom, hallotta a feldolgozásunkat, és jóváhagyta, ami határozottan enyhít az aggodalmakon. Talán csak azért mondták ezt, hogy jobban érezzük magunkat, de amíg Bob Dylan nem áll elém azzal, hogy ’Kurvára legyilkoltátok a számom.’, addig elhiszem, hogy tetszik neki!”

IZGALMAS VOLT, HOGY ÚJRA EGY SZOBÁBAN JÁTSZHATTATOK?
GERARD: „Nagyon izgalmas volt. Rich Costey igazából meg is jegyezte az összejövetel alatt, hogy milyen jól összedolgozunk, és hogy világos, mennyire élvezzük, hogy egy légtérben vagyunk.Elég nyomorultak voltunk már a turné végén – és ezt nagyon óvatosan mondom, mert a világon a legjobb dolog egy bandában lenni -, de nyilván mindenből lehet túl sokat vállalni, és azt hiszem, gondba kerültünk amiatt, hogy túl messzire toltuk a dolgokat, egészen addig, amikor már nagyon nehéz volt elképzelni, hogy még sokáig tudnánk játszani. Tehát, amikor megint összeültünk, a fáradtság eltűnt, és visszatért az energia illetve az izgalom.”

 

GERARD: „Igen. Az Electric Ladynek rocktörténelme, és az épületnek remek energiái vannak és annyira izgalmas volt. Szó szerint azon nyomban el tudtam volna kezdeni az új albumon dolgozni: mindannyiunknak voltak dalaink és megnyomhattam volna a „felvétel” gombot. Úgyhogy arra használtuk az összejövetel lendületét, hogy ráhangolódjunk a következő lemez készítésére.”

FRANK: „Abszolút. Biztos, hogy beindította a kreatív áramköreinket. Azóta várjuk, hogy kezdhessünk.”

 

GERARD: „Nos, az idő nagyon gyorsan repült. Nem érzem, hogy olyan sokáig távol lettünk volna, de a karrierünket tekintve feltételezem, sok idő volt. Az előző albumnál elértünk egy pontot, amikor rendkívül exponáltakká váltunk, és egy kicsit el kell tűnni, hogy újra összeszedjünk mindent, és azt hiszem, erre már épp elég időt hagytunk. A Watchmenes összeülés után Ray egy hétre LA-be jött, és együtt voltunk, meg dolgozgattunk, és Bob is itt volt, házat nézett, úgyhogy elkezdtünk játszani: én voltam a basszeros, Ray gitározott, Bob pedig dobolt, aztán hangszereket cseréltünk. Remek volt. Aztán mindenki iderepült leforgatni a klipet, és összegyűltünk, és mire észbe kaptunk, már három-négy számunk volt. Nagyon természetes volt.”

FRANK: „Amikor összejövünk, mindig ott a félsz, hogy senkinek sem lesz semmije, és senkinek sem lesz inspirációja, de ez az első órán belül megváltozott. Nincs kényelmetlenség, egyszerűen szórakoztató. Amikor eldöntöttük, hogy szünetet tartunk, és lement az utolsó koncert, az azt követő első hét azzal telt, hogy ’Szent szar, ez hosszú idő.’ Egy vagy két hét után hívogatni kezdtük egymást, és kérdeztük [idegesen], hogy ’Rendben, tudom, hogy szünetet tartunk, de öö, nem gondolod, hogy találkoznunk kéne és újra játszanunk?’ De visszatartottuk magunkat, mert tudtuk, hogy szükségünk van a pihenőre: nem akartunk ilyen sokáig távol lenni egymástól, de tudtuk, hogy a hasznunkra fog válni.”

 

GERARD: „Tudod, nem vagyok az a nyugati parti típus, de az biztos, hogy nem az éjszakai élet vagy a partik miatt jöttem ide. De amiatt, hogy sok időt töltöttem New Yorkban, és oda jártam művészeti iskolába, nagyon tetszik az itteni művészközösség: több művész barátom van itt, mint odahaza. Valódi energia van itt, amit nagyon szeretek, és sok lehetőség, amit meg lehet ragadni. Az LSZ-be [lószar] is bele lehet ragadni, amivel dobálóznak itt az emberek, de egészen jó érzékelővel rendelkezem az iránt, úgyhogy el tudom kerülni.”

 

GERARD: „Azt hiszem, rájöttek, de az utcánkban mindenki nagyon kedves, és mind nagyon érdekes emberek, úgyhogy nem úgy kezelik, mint a nagy őrült, fura dolgot. Olyan részén élünk LA-nek, ami sok művész és zenész otthona, ezért abban a környezetben nem számítunk újdonságnak.”

 

GERARD: „Igen,nagyon izgatott vagyok miatta. Érdekes is volt, mert átalakítottuk a honlapunkat erre a blogfélére, és még nem írtam róla – bár nyilván megjelentettünk egy sajtóközleményt -, nem azért, mert olyan személyes, hogy nem fogok beszélni róla, hanem azért, mert tényleg nem igazán tudom, hogyan is lehetne belefogni egy ilyen témába. Bizonyos dolgokat még mindig nem tudunk, például a nemet, de azt tudjuk, hogy a baba egészséges, és szépen fejlődik és nagyon izgatottak vagyunk. Meglepetés volt, és igazán elképesztő. Furcsa, mert nem volt olyan nagy ügy másoknak, mint gondoltam: például, amikor elmondtam Ray-nek és a srácoknak, mindenki nagyon izgatott volt, de nem jöttek azzal, hogy „Úristen!” Egyszerűen mindenki őszintén izgatott volt miattunk. Teljes őrület, hogy én vagyok az első a bandában [aki apa lesz]…Nem is tudom, mit gondoltam a gyerekvállalásról.”, tette hozzá Way. „De akkor meg, azt sem vártam, hogy megismerkedem Lindsey-vel, és amikor találkoztam vele, tudtam, hogy ő az az ember, akivel gyerekem lehetne.”

 

FRANK: „Abszolút. Már hajtok a Keresztapa címre!”

GERARD: „Nos, azok, akik támogatnak, mindig igazán remek, kreatív, okos és vicces emberek, és nagyra értékeljük a türelmüket. Biztos vagyok benne, hogy tudják, a helyes albumot akarjuk elkészíteni. De úgy érezzük, lendületben vagyunk, ami ahhoz vezet majd, hogy valami nagyon zsigeri és nagyon gyors dologgal álljunk elő. Nem akarunk egy Black Parade élményt, ami elhúzódik, és alapvetően boldogtalanok vagyunk, mialatt csináljuk. Még nem tudom biztosan, milyen hangzása lesz, de nagyon izgatottak vagyunk, hogy rock albumot készítünk.”

FRANK: „Az, amiket decemberben összeszedtünk, egyenesen a rock ’n’ roll felé hajlik, és adrenalinlöketekkel lát el minket, de ami a lemez végkifejletét illeti, ki tudja. Amikor a The Black Parade-et írtuk, az eredeti cél az volt, hogy mindent lecsupaszítsunk, és nyilvánvalóan nagyratörő koncepció, magas produkciós értékkel rendelkező album lett belőle. Úgyhogy, ha most mondunk valamit, mire kijön, nagyon valószínű, hogy meg fog változni.”

 

Forrás: kerrang.com

Írta: Paul Brannigan